Társas magány

Egy ideje ketten fekszünk és ketten ébredünk. Kezdtem megszokni, hogy már nem vagyok egyedül. Visszahúz, letör, s mégcsak lerázni sem tudom. Ha lenne is egy szabad pillanatom, mindig belémcsíp, figyelmeztet, hogy: - Hahó, itt vagyok! Eleinte abban reménykedtem, hogy idővel eltünik. Vártam, de nem akart lemaradni. Aztán néha meg-meg bújtam előle, úgy festett elveszített…pár utcával arréb ismét összefutottunk.

- Pióca vagy, tudod? – kérdeztem tőle.

- Ja-ja, de imádom. Neked kellettem, most már tanulj meg velem élni, vagy ölj meg!- válaszolta kaján vigyorral a pofáján.

Elgondolkodtam. Valóban én „szűltem” ezt a szörnyet magamnak, bár fogantatásakor még nem voltam tudatában, hogy minek adok életet. Sosem éreztem ilyen határozottan még, hogy gyilkolnék, de megölni ezidáig sosem tudtam. Próbálták már mások is, ütték, vágták, szúrták. De ha le is maradt, náhány nap múlva ismét utolért…belém akkasztja csápjait és nem enged. Lelassít, megtompít, elkábít. Először testem akarja, majd lassan az elmém leépítésére törekszik…

Így élünk mi ketten, Én és a porckorongsérvem.

Egyik este elalvás előtt, már majdnem győzni hagytam. Álmatlanul, megtörve forgolódtam az ágyban, kétségbe vonva mindent, amit ezidáig megvalósítottam.

- Vesztes vagyok! Hosszú hónapok óta egyetlen trófeát sem emelhettem a magasba, egykori csapattársaim sem számolnak már velem, a sok kopott érem csak lóg a polcokon…tán igaz sem volt minden… – hirtelen még azt is kétségbe vontam, amit valójában megszereztem. Elvesztem.

Azt hiszem álomba szenderültem. Valahol egy méregzöldben pompázó világban jártam. Egyenesebb volt a gerincem, mint valaha, ahogy a lágy gyepen végigsétáltam. Egy hang szólalt meg, talán az égből.

- Folyamatosan győzni akartál! Mit gondoltál, hogy munka nélkül ez örökké sikerülni fog? Megroppantál a magadnak állított elvárások előtt és most tanácstalanul fekszel a földön. Ha vesztes lennél, akkor szegre akasztottad voln a cipőt és búcsút vettél volna felemelt kézzel mindentől. De még ha összeszorított fogakkal is, félig beledögölve, olykor kúszva-mászva, cipelve magaddal ezt a dögöt, de gólokat szereztél, olyan helyzetekben is, amikor más még csak mezt sem öltött volna magára. Bajnok vagy! Ott legbelül te is tudod! De most szembesültél végre egy azonos súlycsoportú ellenféllel. Eljött hát annak az ideje, amikor háttérbe szorulnak a szavak, csak ti vagytok ketten és győznie kell az erősebbnek…Csongi, megtudod csinálni?!

Repülj kicsim, repülj! (7.)

- Dave… Dave… Dave! – ismételgette Thomas egyre erősödő hangon, de semmi választ nem kapott. – Ébren vagy, Dave?

- Köszi….már nem! – jött végre a morcos válasz – Hol vagyunk, szét hasad a fejem? – nyüszített

- Nem tudom, baszd meg. Nem látok semmit.

- Milyen nap van?

- Passsz.

- Kell dolgozzunk?

- Van olyan, hogy nem?

- Na jó. Hányra kell menni?

- Úgy beszéltük azt hiszem, hogy ma tízre.

- És hány óra van?

- Várj…azt hiszem kitapogattam a telefonom…Délután fél három!

- Klassz, ma nagyon népszerűek leszünk az irodában. Már alig várom. – válaszolt Dave és kifordult az ágy szélére. Felállni még nem volt ereje. – Hogy kerültünk haza, de egyáltalán merre jártunk?

- Pfff…próbálom összerakni a képeket, de egyelőre csak annyira emlékszem, hogy elmentünk a hipermárketbe egy üveg whiskey-ért. Ez a köcsög Simon azt mondta, hogy kurva drága a pia a belvárosban…- hirtelen a nadrágja zsebéhez kapott… – Öcccccsém, igaza volt! Egy átkozott vasam sincs. Gyújtsd fel a villanyt!

- Jó, szerinted vágom, hogy hol van? – mormogta Dave – Olyan érzésem van, mintha az agyam sokkal nagyobb volna, mint a koponyám, és kiakarná törni az oldalát! – nyöszörgött ismét és elkezdett a fal felé mászni a földön. – Az éjjel ellopták a villanykapcsolot Thomas, mert kurvára nem találom.

- Szerencsétlen! – vette oda Thomas és ő is elindult négykézláb, hogy megtalálja a kapcsolót.

- Mi a helyzet fehér-csókák?! – szólalt meg valaki hangosan és rögtön lőn világosság. –Valamit találtatok a földön?

Simon volt az. A fiúk egyik nagyszájú lakotársa. Dave és Thomas összenéztek, majd mindketten kiterültek a földön. Úgy tünt nevetőgörcsöt kaptak, mert egy szó nem jött ki a szájukon.

- Hogy nézel ki? – nézett Dave-re Thomas, könnyező szemekkel

- Én? Hát sétálj el bátran a tűkörig barátom , de ott kapaszkodj meg jól, mert meg fogod érteni, hogy te vagy a hiányzó láncszem a majom és a mai értelemben vett homosapient között- válaszolt „sírva” Dave.

Arcuk színesre mázolva, bőrükön csillámpor. Percekig álltak a tükör előtt. Hol egymásra néztek, hol a tükörbe. Egyszerre voltak döbbentek és vidámak is egyben.

- Szerinted merre jártunk? – nézett Davre vérmes szemekkel Thomas

- Azt hiszem mindenkinek jobb lesz, ha ez sosem derül ki. – válaszolta a megviselt hajkoronájú fiú

- Na majd én megmondom srácok! – lépett be a fürdőszoba ajtaján Simon –Először elporlasztották Jim barátotokat, amitől már rendesen elszállt az agyatok, majd a szomszéd szobába, hozzánk is beköszntetek, ahonnan együtt zúztunk tovább a vonatra. A belvárosban mindkettőtöknek igencsak megeredt a szája. Hirtelen egyik jobban beszélte az idegennyelveket, mint a másik. Beszóltatok három vénasszonynak – mondjuk az egyikkel táncoltatok is-, egy csapat feketének és egy homosexuális párnak. Csodálkoztunk, hogy nem agyalták meg a búrátokat. Aztán látva hogy senki emberszámba sem vesz a maskarába öltözöttek közül, elkezdtétek osztani az észt nekik magyarul. Szerintem a 140 kilós csaj vágta, hogy miről beszéltek, mert elég vad fejet vágott a „Tömjed magad kicsimuff!” megjegyzésre. Gondolom nem szimpátiából vágta  Thomas fejéhez a dupla hot-dogot. – kacagott hangosan Simon.

- És hogy értünk haza? – kérdezte Dave

- Hát azt ne tőlem kérdezzétek pöcsök. Amikor hajnalban a vonatra indultunk, egyszer csak összenéztetek és elillantatok a tömegben. Azóta senki nem látott.

A fiúk még egy darabig álltak tanácstalanul a tükör előtt, majd vissza támogatták egymást a szobába.

- Jobb ha soha ki nem derül mi történt? – nézett Dave-re Thomas

- Hát apacs, akkor az egésznek értelme sem volt. Rá kell húznunk erre az egészre még egy hónapot. Kellett, hogy feltöltődjünk és végre érezzük, hogy életben vagyunk, mert ez a hely néha az életünket követelte. – veregette meg cimborája vállát Dave. –Tudod, hogy nem bírom ki, hogy ne fotózzak, ha jó a buli. – mosolyodott el.

- De a gépet itthon hagytuk okos Tóni.

- Hallottál már a kamerás mobiltelefonról? Tudod az a szerkentyű, amivel a sötét srácok megpróbáltak csajozni, amikor megjelent!

- Nem mondod komolyan… – tátotta el a száját Thomas

 - Dőlj hátra cimbora és kösd be a bíztonsági övet, mert lehet, hogy sokkoló képkockák következnek…

 

Repülj kicsim, repülj! (6.)

- Hogy állsz Thomas?

- Már mindent bepakoltam, csak azt az átkozott töltőt nem találom. A gyújtó maradhat, remélem nem használom többé!

- Lehet, hogy még nem mondtam, de büszke vagyok rád, hogy egyik pillanatról a másikra letetted és még csak nem is nyafogtál.

- Azért ebben te is jócskán benne vagy, Dave. Ha nem néztél volna olyan szigorúan rám minden egyes alkalommal, amikor már totál elszállt az agyam a stressztől, lehet, hogy rágyújtok.

- Nem tetted! Győztél!

- Igaz, szerintem otthon is nagyot fognak nézni, amikor megtudják. El sem hiszem, hogy ez is lejárt és ismét megölelhetem a szeretteimet. Tudod, én sosem voltam még ilyen hosszú ideig távol tőlük. Elég meredek pálya volt ez így nekem. Neked volt már ilyen?

- Thomas, én egy ideje már egyedül élek. Nem tudom, hogy ez áldás vagy átok, de megtanultam magamra vigyázni. Igaz, életem során mindig feltünt egy „angyal”, aki végigkísért, a következő „angyalig”, de sosem voltam teljesen egyedül. Talán a Fennvaló gondoskodott így rólam, nem tudom. Az azonban tény, hogy nekem nem csak egy családom van. Az évek folyamán bizonyos emberekhez annyira közel kerültem, hogy bátran tekinthetem őket családtagoknak. Bajban is vagyok ilyenkor, amikor haza kell menni és következik a szokásos ajándékvásárlás. Általában azért egyeszerűen megoldom a szitut, nem veszek senkinek semmit. Így nincs harag.

Hangos nevetés tört ki a szobában. Thomas már a töltőjét is megtalálta, mindenki elkészült. A próbaidő lejárt, mindketten izgatottan készültek haza a családjukhoz. Embertpróbáló ez a nagy távolság.

- Annyi mindenről beszéltünk Dave. Nőkről, álmokról, gyermekkori brutális történetekről, kudarcainkról. De sosem esett szó arról, hogy miért vagyunk itt.

- Valóban. Elrohant az idő, s mégcsak szóba sem került. Pedig talán ez a legfontosabb, hisz be vallhatjuk magunknak, hogy nem karriert építeni jöttünk. Te mit keresel itt Thomas?

- Egész életemben henyéltem Dave. Ideje volt, hogy megmutassam a családomnak, de főleg magamnak, hogy képes vagyok kitartani valami mellett, kitűzni egy célt és meg is valósítani. Nem vagyok már én sem a tínédzser éveimben, jól volna végre elköltözni a mutterék nyakáról. Szóval kell egy kéró bratyesz. S ezúttal meg is veszem. Ennyi a storym. Azonban a tiedről nem vagyok meggyződve, hogy hasonló lesz. Olyan közegből jössz, ahol jól érezted magad, s az álmaidról is keveset beszéltél, nem igazán értem…

- Ez egy érdekes történet Thomas. Az utóbbi időben valami megváltozott. Elég nagy vergődésen mentem keresztül az utóbbi években. Jó nagy harcot vívtam magammal, kapkodtam minden után, egymással vetekedő irányokba indultam el. Hiányzott a komfortérzet és nem tudtam azt sem meghatározni, hogy mi elégítene ki valójában. Hogy melyik az az út, amin ha elindulok, nem fáradok. Mert meggyőződésem az is, hogy azt kell tenned, ami hagyja, hogy megvalósítsd önmagad. Így bár az embereknek úgy tünhet, hogy dolgozol, te mégis pihensz közben. Ezt sokan nem értik, de én most már csak ebben hiszek. Nagyon sok ember van körülöttem Thomas. Sokan úgy ismernek, mint a focistát, akinek az az élete. Sokaknak fotográfus vagyok, másoknak újságíró. Egyesek azt hiszik rólam, hogy én vagyok az, aki az összes lány szívét képes lenne egyetlen mozdulattal pórba tiporni, mások nem hiszik el, hogy az érzékeny srácon kívül más is lakozik ebben a testben. Van, aki ki nem nézné belőlem, hogy a szám lefele is tud görbülni, s olyan is akad biztosan, aki még mosolyogni sem látott…  Az a baj Thomas, hogy mindegyik én vagyok és ez túl sok személyiség egyben. Azért indultam útnak, hogy megtaláljam az igazi Dave-et. Pokollá teszem a környezetem életét azzal, hogy folyamatosan „utazom”. Újabb és újabb kihívás kell, hogy életben maradjak. Elpusztulok egy irodában, de egy autó kormánya mögött is. Új kihívás kell Thomas, mindig új! Ezt pedig senki sem érti. Sem a szeretteim, sem a barátaim, sem a szerelmeim…néha még én sem. Elhiheted nekem, hogy azt sem tudom milyen nap van. Arra sem emlékszem, hogy utoljára mikor aludtunk 8-ig, s arról sincs fogalmam, hogy körülbelül mennyi pénz üti majd a markunk. Csak figyelem ezt az embert, aki lettem és folyamatosan kérdéseket teszek fel neki, ő pedig válaszol. Ezt játszom az utóbbi időben…

- Éreztem, hogy valami ilyesmi bújik meg a dolgok mögött. Barát vagy Dave. Tudod ez milyen sokat jelent? – mosolyodott el Thomas

- Mondanod sem kell Tí, nehéz a mai világban olyan alakot találni, aki nem akarja megtolni a csajod – törtek ki mindketten nevetésbe ismét. Ez az ingerszegény környezet sokat kivett a lelkükből, nem beszélve arról, hogy a Susan nénin kívül nem sok hölgy kavarta a levegőt a környezetükben. Áldatlan állapot ez két ilyen „vérzengő vadnak”.

- Megtudod fogalmazni, hogy mi hiányzott neked a legjobban? Nem feltétlenül az aranyhalaidra gondolok, ami téged ismerve tuti nincs, mert trehányabb vagy annál, minthogy enniük adj, hanem valami tevékenységre, mint például a takarás? – kíváncsiskodott Thomas. – Én például megőrülök, ha nem foghatok végre a kezembe egy halászbotot. Belevágom a Marosba, s addig álldogálok ott, amig eltörök a hidegben.

- Hát van nekem is valami… – nézett a plafon irányába Dave, látszott hogy nagyon elmerült a gondolataiban, az arca is rögtön átváltozott. – De most hogy hazaérünk ismét beöltözök, s irány a pálya…

Egyszerre telefoncsörgés törte meg Dave szavainak dallamát.

- Ő az – nézett Davre izgatottan Thomas

- Akkor indulhatunk! – állt fel az ágyról Dave

Thomas arca azonban egyre fehérebb lett, ahogy hallgatta a vonal másik felén beszélő szigorú hangot. Rövid volt a kommunikálás. Talán másfélpercig tartott.

- Mi van Tí? Jól vagy? – rázta meg Dave a cimboráját, miután az lerakta a kagylót.

- Még három hét Dave, három hét! – nézte a földet Thomas

- Értem… – válaszolt Dave és leült az ágy szélére, majd levette sapkáját. Mély levegőt vett, de arcáról semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni. Thomas törte meg először a több perce tartó csendet.

- Ott tartottál Dave, hogy kiszaladsz a pályára. Sejtettem, hogy focizol, láttam a combjaidon.

- Foci? Ugyan Thomas, rühellem azt az átkozott sportot… – válaszolt flegmán Dave, majd frissen bontott borosüvegével, hátradőlt a kanapén.

 

Michael

- Különleges hangja van annak, ahogy korcsolyám vágja a jeget. Zene füleimnek, egészen a lelkemig hatol. Mintha a Mennyország kapuja felé csúsznék. Sosem éreztem ilyen könnyűnek a testem. – mormogta magában Michael, ahogy lassan ráfordult az utolsó száz méterre. A távolban, a pálya szélén, üvöltő emberek, ugráló barátok, hóban vacogó rokonok. Michael azonban senkit és semmit nem hallott. Csak azt a finom muzsikát, ahogy a borotvaélles pengéje szabjaként hasítja a tükörsimára összeállt jeget.

- Sosem hallottalak ilyen gyönyörűnek. Vagy nem figyeltem rád eléggé, barát?…ne haragudj!- szólt megviselt korcsolyáihoz gondolatban Michael- a mindennapos hajtásban pont rád nem fordítottam elég időt, pedig mindig olyan hűen szolgáltál. Csak még most, ezen az utolsó százon tarts ki mellettem, kérlek! – fohászkodott lábbelieihez, ahogy egymást súrolva suhantak izmos combjai, egyik a másik után.

Egy utolsó pillantás a pálya szélén-, kis táblácskával, földbe gyökerezett edzőjére, aki néhány körrel korábban még sakálként üvöltötte: -Michael, vegyél vissza, ez nem a te számod, ebbe a tempóba beledöglesz!- majd az egyenesbe fordúlva, meggörnyedt testét átadta annak az élvezetnek, amelyre emlékezet óta készűlt. A pálya egyre rövidebb lett, már tisztán kivehető volt az utolsó piros vonal. Michael nem nézett hátra, nem volt rá szüksége. Pengéinek ritmusát nem zavarta vetélytársának igyekezete. Ő még csak a horizonton sem jelent meg… Kifogyott Michael alól a pálya. Ahogy áthaladt a vonalon, rögtön visszatért hallása. Óriási hangzavar fogadta kiegyenesedő testét, amint tüdője levegő után kapott.

- Megcsináltad Michael!!! – szaladt kimerült atlétája felé, az útközben sapkáját is elhagyó tréner. – Te vagy az ország leggyorsabb embere! – kiáltott nevetve, a még mindig csúszásban lévő fiatal legény felé.

Michael teljesen kiegyenesedett, fejét az égnek fordította, arcát tenyerébe temette.

-Köszönöm Istenem! – telt meg könnyel a szeme. Ezeket azonban nem a szembecsapó szél okozta. Ebben a néhány könnycseppben benne volt az utóbbi évek minden harca, fájdalma és beteljesült reménye. Benne volt a sok hajnali ébredés, benne volt a több tonna súlyzó és benne volt több ezer lefutott kilóméter is. Benne volt minden kicsorduló verejték.  Hirtelen minden értelmet nyert…

Nem sokkal később Michael már a dobogó legfelső fokán találta magát. Nyakában a legfényesebben csillogó érem, kezében oklevél: Országos Bajnok!

Tekintete még mindig a magasságban volt elveszve. Mindössze 19 éves volt, mondhatni még kölyök. Jól tudta, most már történhet bármi a hátralévő életében, ezen a napon örökre és megvétózhatatlanul beírta magát a történelem könyvekbe.

Másnap saját legerősebb számában is az élen végzett. Kétszeres országosbajnokként sétált hazafele az utcán, s minduntalan mondogatta magában:

- Ezt majd öregkoromban büszkén mesélhetem az unokáimnak…

Ekkor még nem tudhatta, hogy az Úr rövidebb életpályát szánt neki. Személyesen sosem mesélhet majd a kandalló mellett melegedő unokáinak, de kétségtelen, hogy emlékét gyermekei, Dave és Mike féltve őrzik minden Földön töltött pillanatukban. S majd eljön az idő, amikor felcsapják az évkönyvet, s rámutatnak egy sötét overállban síkló fiatalmeberre:

- Látod, az ott a nagypapa, amint a világ tetejére siet.

- Ő hol van most, apa?

- Rá kisfiam, már az angyalok vigyáznak, de biztos vagyok benne, hogy minduntalan a köröket rója…

Repülj kicsim, repülj! (5.)

- Olyan jó, hogy még vannak ilyen jóemberek, mint maga – mosolygott Dave-re Susan, a mindenki által retteget, időskorú cégtulajdonos és megsimogatta a fiatalember arcát. Dave egy pillanatra szó nélkül maradt a meglepettségtől, hirtelen azt sem tudta mit mondjon, ugyanis nem akárkitől származtak az elhangzott szavak. Susantől mindenki félt, ugyanis csak a puszta tekintetével földbe tiporta az embert, ha az valami hibát követett el. Dave is nagyívben kerülte eddig, nem kellett neki a fölösleges stressz, jól elvolt a maga gondolataival.

- Miért, én milyen vagyok Susan néni? –kérdezett vissza Dave, most már kicsit bátrabb hangon.

- Hát olyan mindig mosolygós. Már meguntam, hogy mindenki olyan savanyú pofát vág körülöttem. – válaszolt Susan.

Ez a rövid párbeszéd aztán teljesen átírta a dolgokat Dave fejében. Olyan munkanap volt, amikor több időt kellett egymás társaságában tölteniük, mint általában. Susan rögtön felismerte a fiúban, hogy szelíd lélek, bátran, bármiről beszélhetnek. Hosszasan elméláztak az „élet nagy dolgain”, s úgy szálltak ki a parkolóba beguruló furgonból, mint ezeréves barátok. A kényelmetlenül induló reggelek amolyan ünnepnapokká alakultak át, hisz Susan mindig forró kávéval várta az éjszakázástól meggyötört arcú fiatalokat.

Lassan a küldetés végéhez közeledett Thomas és Dave. Ahogy a napok teltek, egyre összeszokottabb csapat benyomását keltették.  Nagy kérdés volt mindkettőjük számára, hogy folytatni akarják-e ezt az életmódot, vagy tovább állnak. Egydologban azonban mindketten biztosak voltak: bárhogyan is alakul, együtt folytatják tovább. Az összezártság nem mindig hoz ki pozitív megnyilvánulásokat az emberekből. Sok esetben a gyűlölet, az egymás iránt érzett undor veszi át az uralmat. Történetünk szereplőivel azonban teljesen másképp történt. Dave hamar felismerte Thomasban, hogy személyiségében nyoma sincs a rosszindulatnak. Így aztán a nehéz időszakokban is, amikor már mindkettejük türleme elfogyni látszott a talpon töltött órák számának hosszúsága miatt, elég volt csak figyelmeztetniük magukat: -Nem akar rosszat!- és már túl is voltak lendülve a kritikus pillanatokon. Hosszú órákat nevettek, búsúltak és lázadtak végig együtt. Csakhamar kiderült, hogy hasonló érdeklődési körüknek és nem utolsó sorban, elszállt fantáziaviláguknak köszönhetően olyan „projektekbe” kezdhetnek, ami a környezetük mellett önmagukat is szórakoztathatja. Összeállt a Plotter Guys!

http://d3lvr7yuk4uaui.cloudfront.net/d.html?c=REU6MDc6S8O2bG46NTo5MzQ2Om9QMFEyUmNTWjV5Y0MzZVJxdFdwNzdUU0FNR3pDdjJNOmE2NTJj

Repülj kicsim, repülj! (4.)

„…ilyenkor a távolban, annyira letisztulnak az emberben a fontos dolgok, személyek”

A kanapén ülve olvasgatta Dave az egyik legközelebbi barátjától kapott üzenetet. Nicky is már jó pár hete egy távoli, még kummunista országban húzta az igát, abban a reményben, hogy hamarosan végleg véget vethet ennek az örökös vándorlásnak. Legutóbb nem épp a legnagyobb harmóniában váltak el (legalábbis Paul szerint), s üzenetváltásiakból is az derült ki, hogy bántja ez az ezermestert. Dave már rég túl volt a dolgon, Nicky nehezen tudna olyat elkövetni, hogy kiírja magát cimborája szívének legmagasabb csücskéből. Az üzenet azonban őt is elgondolkodtatta. Bizony igazan van Nickynek, Dave maga sem gondolta, hogy ennyire beszükül az agy és a lélek, ilyen távol a megszokott, s tán imádott  vizektől. Kevés ember élt benne mindennap, de ők nagyon intenzíven. Különösen Ryan barátjának sorsa foglalkoztatta, akivel lehúztak pár felhőtlen évet, s közben észre sem vették, hogy felnőtté váltak. Ryan dolgai nem mentek a legsimábban, már ami a magánszféráját illeti, ugyanis a karrierje sínen volt, mégha bentről ezt néha Ő nem is látta így. Olyan érzelmi tornádó toppant be lelkének ajtaján, amire bár valószínüleg rég óta vágyott, maga sem gondolta, hogy még megjelenhet az életében. Dave jól tudta,  kegyetlenebb tud ez lenni bármilyen fizikai erőszaknál, sérülésnél. Ha az ember szívét támadják meg a „kórokozók”, keményen kell kapaszkodni az asztalba, hogy ne csússzon ki az ember talpa alól a szőnyeg. Fizikailag rég volt ilyen távol egymástól a két barát, mégis lelkileg talán most függtek leginkább egymástól. Daveben minden letisztult egyszerre. Felismerni vélte életének fontos szereplőit, s külön csoportba helyezte mindazokat, akik csak epizód szerephez jutottak, akiknek beszürkült az arcuk e pár hét leforgása alatt. Most érzett életében először őszinte aggodalmat valakiért, aki „papíron” nem tartozott a vérszerinti családjához.

- Vajon érzi azt, hogy nincs egyedül?- ilyen és ehhez hasonló gondolatok futkostak naphosszat Dave fejében, most már teljesen megbizonyosodva arról, hogy barátságuk kiálta az idő próbáját.

Időközben arra is fényderült, hogy három év után, szülei is rábukkantak virtuális naplójára. Kemény lehet a szembesülés bizonyos dolgokkal, gondolta magában Dave, de ennek biztos így kell történnie, nyugtázta magában. Sosem voltak titkai a nagy világ előtt, így vagy az történik, hogy közel harminc év után megismerik végre gyermeküket, vagy teljesen kiborulnak az olvasottak alapján, éppen azért, mert másképp látják ugyanazt a dimenziót, amelyikben elméletileg „együtt éltek”. Akárhogyan is történjen, Dave számára csekély tétje volt a dolognak. Az évek során megtanulta kezelni, a kialakult helyzetet, s már régen belátta, hogy szélmalomharcot vívott, amikor megpróbálta megváltoztatni a megváltoztathatatlant. Már régen csak egy igazi vágya volt: teljes életet élni. S ez bizony az utóbbi időben határozottan sikerült, igaz meg volt ennek is az ára. Túl kellett nőni a félelmeken, bele kellett nézni a tükörbe és hallgatni a belső hangra, amely olyan sokszor hívogatta, de lépni sosem mert. Inkább begubózott a néhány négyzetcentiméteres, ám biztonságosnak hitt vackába és leoltotta a villanyt, hogy senkise zavarja…

Szerencsére vannak olyan járatok, amelyikek néha leszállnak a sötét oduk előtt is. Hősünk pedig felpattant egy ilyen vasmadárra

- Thomas, elég a munkából mára, gyere vegyük bírtokunkba a várost! – veregette  vállba a számítógép monitorára tapadó kollégáját Dave.

- Már azt hittem, hogy sosem jössz az ötlettel –mosolyogta el magát Thomas, s már nyúlt is a zakója után, hogy elérhessék a fények felé tartó utolsó járatot.

Repülj kicsim, repülj! (3.)

- Beszélj hozzám Thomas, mert ha elalszol, lehet, hogy mindketten elmegyünk a „levesbe”!- szólt hangosan a mellette el-el bóbiskoló fiúra Dave. A nap még nem bújt elő a fák mögül, ők pedig túl voltak a sokadik talpon töltött órán. Dave két alkarjával a kormányra támaszkodott, hogy minél kényelmetlenebb poziciót vegyen fel, hiszen már csak harminc egynehány kilóméter volt hátra a forgalmas autópályán. Thomas hangosított egy keveset az amúgyis bömbölő rádión. Nem volt más vágyuk csak elterülni egy hideg ágyban és álomra szenderülni. Nehéz és hosszú napok álltak mögöttük, s legalább ennyire intezív iram várt rájuk. Felborult minden, amihez eddig hozzászokhattak. Fehér éjszakák, stresszes nappalok, egyik nagyváros a másik után…

- Ki vagyok? – nézett tükörbe, meggyötört arccal Dave. Az utóbbi napokban arra sem volt ideje, hogy üdvözölje képmását a tükörben. Nem volt idő az élet nagy dolgain filozófálni, magába szippantotta a rendszer. Végülis valami hasonlóra számított, ezért sem esett nehezére vérmes szemeivel egy utolsót kacsintani a tükörbe. Pár másodperc múlva már olyan mélyen aludt, mint egykoron kisded korában.

Jóval több órát töltöttek az irodában, az autópályán és a kiállításoknak otthont adó épületekben, mint szobályukban, vagy a konyhában. Thomas rengeteg tulajdonságában hasonlított Davre, ezért nem volt nehéz azonosulniuk. Egyrugóra járt az agyuk, kreativtásuknak, maximum a szigorúan lefektetett szabályok vethettek gátat, kissebb-nagyobb sikerrel. Nagyon kevés dologban különbözött a véleményük, de az életben először Dave nem próbálta másra erőszakolni az akaratát. Volt ugyanis néhány dolog, amiben különböztek. Thomasnak jóval nagyobb volt az igazságérzete, a becsületessége és a precizítása. Dave sokszor azon kapta magát, hogy csak bámulja azt az embert, ahogy bizonyos helyzetekben  képes viselkedni.

- Na ez hiányzik belőlem- gondolta Dave- hogy vállaljam a felelősséget, ha elkúrtam valamit. Hogy szembe nézzek a hibáimmal, s vállaljam fel, hogy én is tévedhetek. Ne hárítsak, ne magyarázkodjam, egyszerűen nézzek szembe a valósággal.

Ebben Thomas igazán példát tudott statuálni. Ahogy csapatszellemből is jelesre vizsgázott. Sokszor megesett, hogy inkább ő húzta duettjük szekerét, de Davvel ezt sosem éreztette. Egy hét után barátoknak tekintették egymást, egy olyan világban, ahol jönnek-mennek a haverok, de igazi barátra csak nagyon ritkán lel az ember. Daveben nem voltak kétségek Thomas személyével kapcsolatosan. Bátran rábízta volna életét, hisz pár nap alatt bebizonyította, hogy olyan egyéniség, aki a legzordabb időkben is kiáll a másik mellett.

Fura volt az új felállás, ahogy Davenek bele kellett néznie a görbe tükörbe. Félelmetes volt hogy fel kellett ismernie emberi gyengeségeit, de mégis hálás volt a sorsnak Thomas miatt, hisz ha nem találkoznak ki tudja, hogy mikor vette volna komolyan éltének eme gyengepontjait.

A napok teltek pontosan olyan ütemben, ahogy Dave elképzelte. Jöttek a hullámvölgyek, fel a Mennybe majd le a mélybe. Meglepetésére egész jól viselte a megpróbáltatásokat. A kritikus időkben sem hazagondolt, inkább közeli barátjára, aki egy még zordabb világban próbálja megteremteni magának a biztonságosabb jövőt. Ő volt számára a tökéletes példa, hogy nincs olyan körülmény és feltétel, amit ne lehetne kibírni, ha igazán akarja az ember.

Finom illatok szivárognak Dave orra felé a konyhából. Vasárnap reggel van…lehet, hogy Thomas valami fincsit készített kettőjüknek.

Repülj kicsim, repülj! (2.)

Sötét felhők borították az égboltot a nyugati repülőtér fölött. Legalább annyi pocsoja, mint 2000 kilóméterrel odébb, ahonnan néhány órája felszállt a gép.

- Megérkeztem – nézett le a szürke városra Dave, és elindult az egyik terminál felé. Nem nagyon kavarogtak gondolatok, érzelmek elméjében, nem voltak elvárásai. Ismerős volt a helyzet. Számtalanszor megérkezett már és a sors mindig néhány másodperc alatt áthúzta a jóelőre megírt forgatókönyvet. Túl sok az objektív faktor, egy ismeretlen közegben nem tudod előre kisakkozni a lépéseket. Ha elvárásaid vannak, nagy az esélye, hogy rögtön csalódni fogsz. Daveben nem voltak félelmek. Rezzenéstelen arcára néha rá-rá csapodott egy arrajáró esőcsepp, ahogy a szélben húzta magaután utazótáskáját.

- Megérkeztünk-ébresztette fel a cég soförje az autópálya ritmusától elbóbiskoló fiatalembert.

-Ez lesz az, -nézett a hosszú épületre Dave- valóban itt vagyunk. Az egyetlen kérdés az volt fejében, hogy vajon milyen lesz a társa, akivel akarva-akaratlanul meg kell ossza irodáját, szobályát, magánéletét a következő hónapokban.

- Úgy látom még dolgozik, jöjjön odavezetem – mutatott a fény felé a soför.

- Köszönöm, innen megoldom- válaszolt Dave és rámosolygott a mellette álló alacsony, köpcös fickóra.

Annyi féleképpen alakulhat, nagyban múlik minden azon, hogy most milyen egyéniséggel találkozom, mormogta magában. Ha talál a szó, pihenés lesz a munka, ha „taszítjuk” egymást, valamelyikünknek pokol lesz az élet, és most nem azért jöttem, hogy én húzzam a rövidebbet, gondolta, miközben az nagy vasajtó felé közeledett.

Két koppantás az ablakon és a máris nyílt az ajtó.

- Csőgáz, Dave vagyok, az új fiú! – nyújtotta kezét Dave

- Isten hozott, Thomas vagyok. Már vártalak… – hangzott a válasz a borostásarcú fiatal sráctól.

Nem volt kétség, egyhúron pendülnek. Mindketten tudták, hogy hosszú és izgalmas kaland vár rájuk egy olyan világban, amely mindkettőjük számára abszolut idegen. Thomas előre ment, végig vezette Davet a házon.

- Ez a mi szobánk. Pakold le csomagodat és foglald el az ágyad. Ma húztunk tiszta ágyneműt.- mutatott a szoba bal sarkába Thomas. – Én addig elnyomok egy cigit.

Dave szétnézett, vett egy mély levegőt és levette sapkáját.

- Hát akkor vágjunk bele- gondolta és megpaskolta a narancssárga párnát ágyában.

Lefekvés után még sokáig bámulta a plafont, végig gondolt az utóbbi hónapok történéseit. Nem volt ideges. Tudta, hogy nincs veszíteni valója és rákészült arra is, hogy nem feltétlenül lesz leányálom az elkövetkezendő néhány hét. De hisz ezért is van itt. Hogy nekivágjon egy újabb kihívásnak. Amikor kell böjtnek, megtartóztatásnak és lelki-nélkülözésnek. Tökéletesen tudta, hogy hogyan következnek a lépések. Az első pár nap, amig minden idegen lesz, néhány nap, amig megtanulja a neveket. Pár óra, amig megtanulja lefőzni a kávét, néhány hét, amiután már a postás egészségügyi állapotáról is cseveghetnek. Néhány dorgálás, amig átlátja a rendszer működését és ugyancsak két-három hét, amig tökéletesen uralmába veszi a „birodalmat”.

Világosan tudta, hogy mi milyen stádiuomot követ. A kezdő lelkesedést az első pár kudarc, az új felfedezése után a honvágy bánatkönnyei, az elbizonytalanodást a teljes tanácstalanság, míg a „feltámadást” a megszokás követi. Mindeközben pedig nem téveszteni szem elől azt, hogy a könnyek és a bánat ugyanúgy kötelező velejárói a dolognak, mint a mosoly és a nevetés. Néhány évvel ezelőtt csak pár napot adott volna magának. Most azonban békésen feküdt a még hideg ágyban. Ezúttal nem azért érkezett, hogy szerencsét próbáljon. Most egy olyan feladat várta, amit nem tudott volna az első járókelő elvégezni és ez volt a nagy különbség az eddigi megállók és a jelenlegi „küldetés” között. Érezte, hogy Őt keresték és ez teljesen más feltételeket biztosított. Ugyanakkor tudta, hogy szüksége van erre a társas magányra. Most, hogy végre „megszületett”, ideje volt kicsit kiszakadni a környezetéből, hogy megvizsgálhassa, milyen emberré is vált valójában.

Egy utolsót simítótt kedvesétől kapott kabaláján és álomra szenderült, abban a reményben, hogy holnap majd nem okoz csalódást…természetesen MAGÁNAK!

Repülj kicsim, repülj!

- Mi a faszt keresek én még mindig itt? – nézett a plafonra Dave, és bevágta maga után egykori irodája ajtaját. Bent a főnöke ücsörgött a kényelmetlen, talán még kommunista világból hátra maradt széken. Ismét összevesztek, ami eddig is rendszerint egyikük dühkirohanásában végződött. De ezúttal valami más volt. Dave lelke nem fájdult bele. Nem érzett haragot, végleg megnyugodott, hogy sosem fognak egyetérteni. Kicsit neheztelt magára, hiszen már annyiszor megigérte, hogy nem ad esélyt a vitára. Igazított egyet buggyos sapkáján, még csak be sem vágta az ajtót, felhúzta a zipzárt kabátján és lesétált a lépcsőn. Kint már várta a szebbidőket is megért, negyedévszázados járgány. Jól álltak egymásnak, volt valami különleges harmónia a „száguldásukban”. Beült, átbújt a már előre bekapcsolt bíztonsági övön és gyújtotta az öreg motort. Csikorgó kerékkel gördült ki a felszáradó úttestre. Gondolatai már régen máshol jártak. Elég volt ebből a világból, amely valamikor majdnem földig taposta a lelkét. Gyermekként lépett először be az „igéret kapuján”, s férfiként távozott egy olyan világból, amit nem neki teremtettek. Érzelmileg nem lehet megközelíteni a pusztakéz szféráját. Dave élete nem erről szólt. Neki kihívás kellett, hogy győzhessen, sosem fogadott a tutira. Ha tudta, hogy ő a legjobb, sosem indult a versenyen. A tolla is csak akkor írt, ha vékony újjai vezethették a vonalat, nem kellett a „segítség”, ami alkarjától fogva mindig kicsit arrébb húzta a pennát. Fenyőként állta a sarat, olykor leköpve magát a tükörben, de az érdekek háborújában sem sikerült egyik, vagy másik „ígéretföldre” terelni, vagy dönteni. Ott volt jó az élet a határmentén. Bőrét rengetegszer árulta, de a lelkének kulcsát sehol nem találták…igen mélyre volt ásva. Így látta a nagyöregtől…aki bizony korán ezen a zorall világon hagyta a családot. Igaz, a Teremtő hívta Őt is magához…nem a jószándék.

Régen érzett némi keserüséget a torokban, ma azonban már egész máshol jártak a gondolatai.

–Ha ez van, hát ez van. Nem lehettünk barátok, mert a politika mindenek fölött van- gondolta magában és halkított egyet a rádión, hogy a motorzúgását még tisztábban hallhassa.

Egy utolsó parkolás a ház mögötti járdaszegélyen, egy pacsi a verda orrára, majd irány a lakás. Csak az előszobába lépett be, utazótáskáján már zárva volt a lakat. A csapokat már leellenőrízte, megaztán, még egy elázást kibír az alsószomszéd, gondolta, így is megkeserítette éjszakáit a tisztafajú korcs, ami pont akkor nyikkant meg, amikor hősünk legédesebb álmát aludta. Ezúttal nem fájt a búcsúzás. Mintha összeállt volna az a kis lelki-puzzle. Kettőt fordított ajtaja zárján, majd végighuzta bőröndjét a kihalt folyóson. Lent befütött autó várta. Sietniük kellett, hisz néhány óra múlva, már forró kávéval várták azon a gépen, amely az új világába repítette át…

Hallani fogunk még róla!

Léggömb

Ismeritek azt az érzést, amikor úgy tünik mintha bent, valahol a szíved körül egy óriási léggömb nőne, s közben elszorul a torkad, mert már nincs is hely a testedben a gömb számára. Csak nő és nő, s közben csiklintja bent minden szervedet, ha pedig meg kell fogalmaznod, hogy mi ez az érzés, akkor csak pislogsz, mert nem találsz rá szavakat…Nem, nem vagy hülye, hogy ha egy szót sem értettél belőle, a hiba nem a te „készülékedben van”…

Egy kissé ködös, zuzmarás, téli este volt, vagy talán már éjszaka…nem emlékszem pontosan, pedig néhány napja történt. Egyedül szágáldottam az erdő között, sehol egy fénynyaláb, sehol egy ember, sehol egy élet… Csak a letörött kipofogó csövem okozta orbitális Mustángra vagy 36o-as traktorra emlékeztető hang zavarta meg néha a figyelmem, egyébként csak amugy nyeltük magunk alá az egymást követő, megkopott, fehér csíkokat. Én meg Hópihe, vagy Hópihe meg én? Talán ezestben, mivel egy jó öreg Nyugat-népet „szörnyetegről” beszélünk, aki még a súlytalansági állapotból való katasztrófális becsapodást is túlélte (s még ki tudja, hogy mit), említhetem magam előbb. Átvágtunk a Nyergesen, felriasztva minden vadat, magunkra vonva a békés szunnyadozó erdőlakók figyelmét. Ha a visszapillantó tükörbe bámultam, csak a sötétség merengett vissza rám, így jobbnak láttam szembefordítani magammal. A kilóméterek fogytak, s az a bizonyos léggömb csak nőtt bennem. Olykor a tükörbe pillantva csak egy mosolyt kaptam el…a magamét. Huh, évek óta nem láttam ilyet. Talán évek óta nem néztem őszintén tűkörbe. Ez most az volt. Tetszett, amit láttam. Én voltam…

Néhány órája még ketten ültünk Erikával, a már otthonossá vált hittanteremben és az életem „nagy dolgairól” beszéltünk. Mindketten tudtuk, hogy ez az utolsó alkalom. Legalábbis a segítő beszélgetéseink utolsó felvonása. Már ott, a széken el-el fogott a felismerés, más ember fog kisétálni percek múlva az ajtón, mint, aki 2-3 hónappal ezelőtt vagányul betoppant. Hihetetlen, mindössze hat alkalommal találkoztam ezzel az emberrel (bár néha kétséges számomra, hogy valamivel nem-e több) és mintha azóta, általa, magam által egy egész másik ember lennék. Pedig Ő „csak” ült, figyelt és legtöbbször hallgatott. Hagyta, hogy szembe nézzek a félelmeimmel, a terheimmel, a keresztjeimmel és a fájdalmaimmal. Hagyta, hogy felismerjem, hogy elég jó vagyok, s megértette velem, hogy értékes is vagyok egyben…pedig…pedig nem is emlékszem, hogy mondott volna ilyet…Megrázó, amikor valakinek nyíltan beszélsz az utolsó, okádék szemétségedről is, persze, ha felvállalod. S lassan, ahogy mindennel szembesíted magad, megérkeznek a válaszok. Te adod magadnak minden kérdésedre a választ. S amikor eljönne az az idő, hogy a véleményét kérd ki…már régen választ kaptál minden benned vívodó harcra…csak előbb ki kellett mondani!!!
- A Jósiten áldjon meg téged Csongi!- így váltunk el az ajtóban. A torkam akkor is elszorult, mert féltem, hogy ismét elveszítek valakit…aztán néhány óra elteltével, ahogy nőni kezdett az a léggömb, ahogy a rám mosolygó fiatalemeberre kacsintottam a tükörben, tudtam: nem egy személlyel van kevesebb mostantól, hanem két emberrel több. Megtaláltam őt, mint IGAZI barátot és megtaláltam magam, az embert, akit kerestem.

Az életben rengeteg „dolgot” kaptam készen a kezembe, amiért mások ha harcolnak sem biztos, hogy elérik. Ilyen volt Ádám Gyula barátom, mentorom, nevelőm barátsága, s ilyen volt most az Erika által nyújtott önismereti beszélgetéssorozat is, hogy csak az utóbbi egy évre tekintsek vissza. Ezek mind olyan kézzel-pénzzel nem fogható-mérhető dolgok, amik egy életre elkisérhetnek, s általuk igazán gazdagnak érezheti magát az ember, még úgy is, hogy néha üres a zsebe.
Erikának köszönhetően megláttam azokat a rejtett dolgokat, melyek a félelmeim fészkei voltak. Hogy valójában csak simán hagytam elnyomni magam, hagytam, hogy érzelmileg zsaroljanak, s közben „függtem” olyan emberektől, akik igényt sem tartottak a személyemre.

Eljött tehát az idő! Meglépem mindazt, amitől évekig féltem, bátor szívvel, és teljes erővel adok egy esélyt a vágyaimnak.
Az a léggömb pedig maga a boldogság érzése volt, amit már olyan rég nem éreztem. Kacsintottam még egyet a tükörbe, majd rátapostam a gázra, hadd halja mindenki a megyehatárbann, hogy ÉLETBEN VAGYOK!