Én vagyok-e?

Legfrissebb

Miért nem írok egy könyvet (?)

Legutóbbi, Erikáról szóló bejegyzésem nagyon sok emberhez eljutott és sokakat megérintett. Ez valahol érhető, hiszen egyrészt az elmúlással, a veszteséggel mindenkinek szembe kell néznie életének bizonyos szakaszaiban, s jó az, ha olyan „alternatívát” talál, amely új megvilágításba helyezi magát a halál elfogadását. Másrészt pedig – és azt gondolom, hogy ez a mérvadóbb – nagyon sokan ismerték Erikát és az Ő kis termetébe „csomagolt” emberi nagyságát. Sok levelet kaptam az elmúlt napokban, többnyire eddig általam ismeretlen emberektől, akik közel érezték magukat Erikához. Kiderült, hogy nem csak az én, hanem százak életére volt hatással lelkülete. Többen is megfogalmazták, hogy úgy érezték, hogy Erika annyira szelíd, jóságos és mély, hogy „kicsit több”, mint egy halandó ember… Valóban, sokszor én is úgy éreztem, hogy egy Angyallal találkoztam, nem egy „egyszerű” gyarló emberrel…

Sokak szemébe csalogatott könnyet, ahogy a soraimat olvasták. Az ember együttérez a másikkal, s feltörnek saját el nem rendezett dolgai is. Az el nem gyászolt apa, testvér, barát halálának élménye, a „még le nem rendezett” dolgok…

Többen felvetették a kérdést: Csongi miért nem írsz könyvet?

Könyvet? Miért és hogyan? Hogyan írhatnék könyvet, amikor (egyelőre) nincs mondanivalóm, legalábbis olyan jellegű, amit itt online felületen ne tudnék a „világba lőni”. Hogyan írhatna valaki könyvet, aki –mint sokszor tapasztalhatjátok- sem a helyesírás-, sem a mondattan szabályaival nincs napirenden? Szeretem lapravetni a gondolataimat, magaménak érzem az „írást”, de úgy érzem, hogy semmi olyan nincs bennem jelenleg, ami a nagyvilág számára izgalmas vagy újdonság lenne. Természetesen a hiúságomnak jól esett, hogy volt, aki még szponzort is szerzett volna a kiadványokhoz, de egyelőre nem fenyegeti ilyen veszély a társadalmat. Azt azonban nem tagadom, hogy egy ideje megszületett bennem a gondolat, hogy jó volna kiadni egy kis füzetkét, amibe az a sok jópofa történet megjelenne, amit tínédzser koromban megéltem, illetve hallottam, vagy elszenvedtem, de ezzel is még várunk picit.

Ha megfigyeltétek, csak akkor  írok, amikor valami mély dolog történik a lelkemben. Olyankor írok, amikor más pszichológushoz fordul. Ezt egyébként én is előszeretettel gyakorlom 🙂 Tehát fájdalomból írok, nem pedig az írás-, az önkifejezés öröméből. Ez pedig „megakadályoz” abban, hogy valami nagyszerűt „dobjak a piacra”. Legalábbis remélem, mert nem szándékozom sok időt tölteni a fájdalomban, sőt, ha lehet egyre kevesebbbet. 🙂

Erika már lassan negyedéve nincs velünk és mindezidáig „csendben” voltam. A legutóbbi bejegyzésem annak reményében született, hogy talán segítségével elindul bennem az a bizonyos gyászfolyamat, ami segít rendezni magamban az ilyenkor keletkező űrt és veszteségérzetet. Édesapám halálát után néhány nappal ugyancsak egy bejegyzésben „sírattam el” az öreget, s indítottam útjára az elkerülhetetlen folyamatot. Erikával kapcsolatban azonban nem így történt és a legutóbbi bejegyzésem után sem enyhült bennem semmi. Talán mert azt érzem, hogy közel sem sikerült bemutatni, hogy milyen volt Ő valójában? Vagy mert az élményeimet nem írhattam le csontig hatolóan úgy, ahogy átéltem, mert ezzel sok ember méltóságába belegázoltam volna? Vagy talán mert sosem halt meg bennem igazán? Ott ültem az ágya szélén, simogattam az arcát, amely végérvényesen békére szenderült és akkor sem éreztem azt, hogy itt hagyott volna minket. Nem hiszem azt, hogy az elmém nem akarná befogadni a tényeket, ezt sokkal inkább a lelkem mondja…

Pedig azzal, hogy már nem válaszol az sms-eimre, valójában a talaj szaladt ki alólam, hiszen válsághelyzeteimben kősziklaként állt mögöttem és nem tudtam olyan mélyre kerülni, hogy onnan Ő ne mutasson legalább egy fényre vezető utat. Ezek nem „egyszerű” bíztatások, elcsépelt klisék voltak, sokkal inkább ragadta meg a kezem és sétált velem át a szoba egy másik sarkába, ahonnan a beszivárgó fény egészen másképp világította meg a problémahalmazt, amit korábban bámultam. Trágyadombjaimon rámutatott a kibújó csírákra, virágokra. Az évek során lassan „átragasztotta” rám is ezt a szemléletet, s kicsit viccesen talán már azt mondhatom, hogy, amikor padlót fogok, akkor a hátamról a hasamra fordulva megpróbálom összeszedni a mások által elhullajtott aprópénzt. A padlón mindig van apró…higyjétek el, mindig!

Kettőnk kapcsolata, anya-gyermek viszonya csodálatosan bontakozott ki, lépett túl minden eddig általam ismert dimenzión. Korábban sosem találkoztam a feltétel nélküli elfogadással. Erika nem azt látta elsőszámú „küldetésének”, hogy itélkezzen fölöttem, hanem inkább azt próbálta megérteni és visszatükrözni, hogy milyen folyamatok játszódnak le bennem, minek „köszönhetőek” a fájdalmaim, vagy az önmarcangolásom. Egyszerűen segített megérteni, hogy miként működöm, illetve miként működik a kevésbé tudatos részem. Megtanított befele figyelni és folyamatosan emlékeztetett arra, hogy „csodálatos” vagyok. Biztosan elfogult volt, de egyedül neki elhittem. 🙂

Egyszer arról kérdeztem, hogy mit szólna, hogy ha tanulmányaim befejeztével, majd ha elindulok a segítói pályámon, egy tanulmányban bemutatnám a kettőnk kapcsolatának alakulását. A konkrét megismerkedésünktől a virtuális világban folytatott kommunikációnkkal egyetemben. Kacagott és ujjongott, kis kezeivel aprókat tapsolva:

– Oh Csongi, az nagyszerű volna. Sokat tanulhatnának belőle az emberek. Arra bátorítalak, hogy amikor ennek eljön az ideje, ne habozz megtenni.

Végülis, ha már a könyv gondolatánál tartunk, ebből a témából igazán szépet lehetne „rajzolni”.

Az elkövetkezendő időszakokban biztosan írok még Erikáról. Szeretném, hogy ha minél többen megsimernék azt a szellemiséget, amit Ő képviselt. Valahol „kötelességemnek” is érzem, hogy minél több emberhez eljusson az a lelkület, amivel Ő nézett a világra, az embertársaira, a népére.

Szeretném, ha a „nagyvilág” is beleolvasna az üzenetváltásainkba, mert emberfelettinek éreztem azt, ahogy a legnagyobb szenvedéseiben is volt ereje ahhoz, hogy az én gondjaimmal is foglalkozzon, azokon elmélkedjen és értem is imádkozzon.

Tudom, hogy megtehetem, így most megosztok veletek egy üzenetet, amit áprilisban kaptam Tőle, hogy lássátok az Ő hitét, az Ő erejét:

„Drága Csongim, boldog névnapot! Úgy láttam ma Csongor névnap van.

Fárasztó, nehéz, stresszes napjaim voltak a víztermelődes miatt, végül úgy néz ki leállt és kivették a csövet az oldalamból. Siralmas ahogy utána is sokszor úgy mozgok vagy ,,vigyázok” arra a csőre mintha hozzám tartozott volna, mar egy hónapjánál több. Most itthon vagyok Enikőnél és nagyon küzdök a lázzal esténként, s kérem az Istent szabadítson meg, hogy ne kerüljek újból kórházba, mert kifáradtam testileg-lelkileg. Ezen a héten befejeződött a sugarkezelés, értékelés egy hónap múlva, lesz CT által. Valahogy fel kellene annyira epüljek, hogy kimehessek egy-egy kicsit vagy legalább ne kelljen feküdjek. Egyfolytában fáj valahol. Az a gyanúm hogy idegvegződéses fájdalmam is van a tüdő es mellhártya mellett,  derekszinten elő a hasamig, mert a bőrömhöz sem lehet érni és a gyógyszer amit szedek ilyen mellékhatásokat okozhat. Olyan mintha egy szúrós-csípős szorító korszettbe lennék… Oh nem tudom meddig tart ez! Annyira kiszolgáltatottnak érzem magamat hogy remeg a lelkem egyfolytában es fél – …oh milyen jó hogy ezt megtudtam fogalmazni és kimondani. Igen eljuttam idaig s ebben a kiszolgáltatott állapotban szeretnék megtanulni ÉLNI! …és nem bepáncélozni vagy védeni magamat. Istenem gyógyíts meg, hogy szeretteim, testvéreim, barátaim és embertársaim között élhessek felvértezetlenül! Isten fegyverzetét viszont magamra öltöm és használni szeretném, ahogy Szt. Pál apostol írja az Efezusi levelében: „Vegyétek fel tehát Isten fegyverzetét: úgy álljatok tehát, hogy derekatokat övezzétek fel igazsággal, öltsétek magatokra a megigazulás vértjét (ez Jézus megváltásának az elfogadása). Lábatok saruja legyen a béke evangeliumának hirdetésére való készség. Mindezekhez vegyétek a hit pajzsát,  amellyel kiolthatjátok a gonosz minden tüzes nyilat. Vegyétek fel az üdvösség sisakját is és a Lélek kardját, vagyis az Isten igéjét. Mindenkor esedezzetek a Lélekben, minden imadságban és könyörgésben, s Őbenne virrasszatok teljes állhatatossággal könyörögve az összes szentert…”

De ez még folyamat nálam… Drága Csongim te hogy vagy?”

Erika, én jól vagyok…

mcs_7301

 

Világra jőve…

-Olyan bugyuta lettem, te Csongi. – nézett fel a pirítós kenyér kenésből Erika. Összemosolyogtunk…

-Nem vagy bugyuta, Erika…olyan vagy, mint egy szárnyaszegett madár…de meg fogsz gyógyulni és akkor minden a helyére áll.. –néztem a szemébe.

 

Néhány hónappal korábban derült ki, hogy Erika szervezetét a rák egy alattomos formája (mondjuk melyik nem az?) támadta meg. Az amúgy is kistermetű nő csontjai elvékonyodtak, nehezére esett a járás, folyamatos fájdalmakkal küzdött, amit méltóbban viselt, mint bárki, akit valaha ismertem…pedig láttam ezt-azt már jómagam is…

Néhány órával korábban érkeztem Bukarestbe, lecuccoltam idéiglenes szállásadómnál és kiementem a tömbház elé, hogy felhívjam Erikát, majd hívjak egy taxit.

-Szia Erika, kérlek mondd a címet, most ugrom be a taxiba.

-Látlak, drága Csongi, piros kalapban vagy ugy-e?

Hirtelen egy pillanatra megfagyott a levegő. Ennek mennyi esélye van? – tettem fel magamnak a kérdést. Bukarestben laknak „vaegyen“, kizárt, hogy én pont abba a kerületbe érkeztem, talán 50 méterre attól a tömbháztól, ahol Erika húga lakik… Erika a sokadik emeletről integetett rám.. Ez csak egy volt abból a sok igazi csodából, amit vele/általa megtapasztaltam.

Hosszú napunk volt. Orvostól-orvosig, taxiból-taxiba, üzletből-gyógyszertárba. Bámultuk a várost, a szótlanul igyekvő embereket, nem siettünk sehova. Ritka pillanatok voltak, amikor kettesben lehettünk, s a csend többet mondott ezer szónál. Sokat köszönhettem Erikának… A templom „pincéjében“ kezdődött minden, abban a háromszéki templom sekrestyéjében mutatott be magamnak, s „hozott a világra“, hogy egy második esélyt kapva az élettől, talán tudatosabban éljek, s végleg felrántsam a kéziféket abban a szertelen ámokfutásban, amiben vegetáltam. Bemutatott a démonaimnak, meghúzta a vészcsengőt, s fényt hozott abba a kimondhatatlanul sötét barlangba, amelyből korábban nemhogy kiutat nem láttam, de még a falakat sem voltam képes kitapogatni. Aztán az évek múlásával a fény egyre csak erősebb lett. Megjelentek a barlangrajzok, megláttam a kijáratot és szépen araszolgatva, olykor térden csúszva, sokszor meg-meg állva, megrekedve, „kivánszorogtam“ a fényre… Mindezt Erikával kéz a kézben. Az életemnek egy olyan szelete volt ez, amiről nem sokat beszéltem, s csak azok ismerték Erika jellemét és szerepét az életemben, akikhez igazán közel éreztem magam. Nem voltatok túl sokan…

Kijutottunk a barlangból, készen álltam a fényre, elengedte hát a kezem…De az utam során, ha le-le kellett ülnöm egy tuskóra, mindig az ő vállain pihentem meg. Hihetetlen, hogy a világ legapróbb „termete“, hogyan volt képes annyi terhet magára venni, s, mint Jézus az utolsó úton, panasz nélkül vinni a keresztet…

Elbúcsúztunk, megöleltem. Megvolt már a repjegyem, várt rám Amerika, s egy újabb mély önismereti utazás. Mélyen a szemébe néztem, mert nem tudtam, hogy láthatom-e még valaha. Szívem mélyen persze TUDTAM, hogy aki ilyen közel van Istenhez, az nem hagyja „csak úgy“ itt ezt a világot. Úgy gondoltam, még nagyon sok barlangban fel kell gyújtania a lámpást.

Kemoterápia, őssejt-transzplantáció, ilyen és ehhez hasonló „dolgok“ vártak rá. Kőkemény éjszakák, idegtépő nappalok, morfium…és semmi enyhülés…

Már vagy két hónapja Amerikában voltam. Hullámvölgybe kerültem, lelkileg padlót fogtam, mert olyan döntéseket kellett meghoznom az életemben, melyekről tudtam, hogy a seb, ami keletkezett, hosszú gyógyulási időre van ítélve, s attól féltem, hogy „elgennyesedik“.

 

-Erika, akiket elveszítettünk itt a földön, meghaltak, vagy külön vált az utunk, de szeretünk, azokat viszontláthatjuk még valaha?

-Igen Csongi. – válaszolta. A mennyek országában, majd mind egy asztalhoz ülünk, mindannyian szeretni fogjuk egymást, ujjongani és táncolni fogunk. Ott már nem lesz fájdalom…

 

Óriási nyugalmat hozott lelkembe ez a néhány mondat. Behunytam a szemem, elképzeltem egy nagy, kerek asztalt, óriási kandallót. Ott ült édesapám, dédnagymamám, néhány közeli barátom, de ott ültek azok az emberek is, akiket szeretek mégis megbántottam. Így szenderültem álomba és kaptam új erőre a hátralévő néhány amerikai hétre…

 

Úgy tűnt, hogy Erika őssejt-transzplantációja sikeres volt. Szervezete befogadta, mindannyian bizakodtunk…aztán az év elején ismét miden rosszra fordult, „visszaesett“ és rohamosan romlani kezdett az állapota. Ő töretlenül hitt a gyógyulásában, úgy, ahogy mindenki körülötte. Hitte, hogy Istennek van hatalma őt meggyógyítani, talán nem is lenne szükség a kémiai szerekre…

 

A kocsisor nem haladt. Brassó kijáratánál bedugult a forgalom, én meg egyre csúnyábban és hevesebben káromkodtam. Büntudatot éreztem, hogy nem indultam el a hajnali órákban, Erika testvére pedig néhány perce hívott, hogy ne siessek, mert sajnos lehet, hogy az utolsó órába érkeztünk.

-Hogy húztál volna haza a hűlye anyádba, Galacra, ha nem tudod vezetni ezt a fostalicska, rozsdás pityokaszállító dubát!

Minden és mindenki az ellenségem volt, ahogy araszoltunk a frissen aszfaltozott romániai rémálomban.

Félóra múlva ismét csengett a telefonom:

-Ne siess Csongi, „megvár“… – szólt a telefonba Erika húga lágy hangon.

 

Azt hiszem csak ekkor értettem meg, hogy itt most valami véget fog érni. Tudatom kiszorította ezt az elkerülhetetlen igazságot: Erika haza fog menni…

Szürreálisan nagy ez a bukaresti korház. Majdnem akkora, mint a román parlament, nagyon nehezen találom meg Erikát. A labirintus végén ott van az a kis szoba, benne drága lelki anyám, az ő szeretett húga és édesanyja…

 

-Nézd csak meg ki jött hozzád, Szívem. – mosolyog Erikára testvére, ahogy a szobába lépek. – Csongi az, örülsz-e neki?

-De jó… – hangzik a válasz, s érződik, hogy minden egyes kimondott szóért meg kell küzdenie ennek az áldott „kislánynak“. Igen, ismét gyermek lett a 40-es éveinek elején járó nőből. A rák és a kemó nem kegyelmez. Lerántja az emberről úgy a „ruhát“, mint a méltóságot…

Gondosan kicsomagolom a karkötőt, amit a Vatikában vásároltam neki.

-Erika ezt neked hoztam..

-De szééép… – mondta bársonyos hangon, ahogy megmorzsolta tau keresztet. Pont olyan volt, mint, amely azon a biblián van, amelyet néhány éve tőle kaptam. Magunkra maradtunk… A nagy fájdalmak közepette, nemigazán tudott beszélni. Fogtam a kezét, sokszor elmondtam, hogy szeretem, semmi más nem jutott eszembe. Sírtunk mindketten, ahogy néha egymás szemébe tudtunk nézni…

img_4504

Nagy fájdalmak következtek, úgy döntöttem kimegyek a folyosóra. Megsimogattam Erika arcát, kimentem és nekitámaszkodtam a falnak. Korábban elképzelni sem tudtam, hogy milyen lehet az, amikor az ember azért imádkozik, hogy a Jóisten legyen kegyelmes és szólítsa magához szeretett gyermekét, szabadítsa meg ezektől a kínoktól. Most megértettem…

Ahogy a falnak támaszkodva guggoltam hirtelen olyan érzés támadt bennem, hogy a halál és a születés talán kéz a kézben jár. Volt egy rémisztően hasonló íze. Az apa az ajtó előtt várja, hogy megszülessen a gyermeke… esetünkben pedig a gyermek szorongatja kalapját, „várva“, hogy anyja hazaköltözzön a Jósitenhez. Erős percek voltak.

Kisétáltam a teraszra, ám a kórterem ablaka nyitva volt, minden kiszivárgó hang eljutott a fülemig. A nap sütött, az ég tiszta volt, sehol egy felhő. A szél azonban egyre erősödött. Egy adott pillanatban attól féltem, hogy a kórházra dől az a százéves tölgy, ami az égbe emelkedett a zöld pázsitból. Beborult az ég, mennydörgött és attól tartottam, hogy eljött a világvége… A kórteremben pedig Erika vívta haláltusáját, szeretett húga karjai között.

A szél elcsendesült, a nap kisütött…bevégeztetett. Erika hazament…

Ott ül már annál a nagy tölgyfa asztalnál, talán éppen édesapámmal beszélgetnek… a tűz ropog…egyszer mindannyian megérkezünk…

Túl a harmincon

Az egyik közeli barátom néhány éve azt mondta, hogy majd meglátom, hogy 30 után mennyire megváltoznak a dolgok, mennyivel nehezebb lesz reggel felkelni, s az izmok működése is hogy megváltozik. Kálmi, igazad volt 🙂 Mondjuk felkelni sosem tudtam, ahhoz időben kellett volna lefeküdni, de az izmok valóban megmakacsolták magukat.

Gyermekkoromban Gábor Áron rézágyúi sem tudták volna kilőni a fejemből a gondolatot, hogy én futballista legyek. Meg voltam győződve, hogy az az én utam, arra születtem és a világ pénzéért sem mondtam volna le az álmaimról. Túl a „tripla X-en” azért ezt már másképp látom. Nagyon későn kezdtem futballozni, s azokat a készségeket és technikákat, melyeket kisgyermekkorban el kell sajátítani, nekem nem sikerült magamévá tenni. Már 13 éves voltam, amikor szakember keze alá kerültem, s bár próbáltak korrigálni a rosszul beidegződött, a „grundon” megtanult trükkjeimen, volt, amit már képtelenség volt „kinevelni” belőlem. Itthon, amatőr szinten ez még nem volt gond, ösztönből, mint egy ló, tucatszámra ontottam a gólokat, mert bár sok mindent nem tudtam tudatosan csinálni, azt az egyet megtanultam. Kézzel-lábbal, csúszva-mászva, de bepofoztam a labdát a hálóba. A 16-oson belül egy olyan világ van, amire nem lehet felkészíteni az embert, arra talán születni kell. Amolyan lélektani megküzdés zajlik a labdával, az ellenféllel, a körülményekkel, s mindez a másodperc tört része alatt.

Bár Magyarországon is ontottam a gólokat, azért ott (számomra legalábbis) hamar kiderült, hogy nem fogok a világelithez tartozni. Fájó felismerés volt, de még épp időben érkezett. Nagyszerű szakemberek vettek körül, akiktől 2 év alatt hihetetlenül sokat tanulhattam. Így aztán megpróbáltam minden egyes edzésen, amit a felnőtt csapattal töltöttem (volt belőlük nyomasztóan sok) jegyzetelni, figyelni, elsajátítani legalább a mentalitást, amit a Mester képviselt. Az hamar kiderült, hogy a csapattársaimat a meccsprémiumon kívül nem sok dolog érdekli, ahogy látom futballista egyikükből sem lett, de ez már nem a Csongorka problémája 🙂

Az elmúlt 10 évben sokmindenben kipróbálhattam magam. Voltam segédmunkás egy elhagyatott építkezésen, toltam a 72 órás műszakot egy kölni kiállító csarnokban, őröltem a kávét egy jacksoni lokálban, parkoltam az amerikai ex alelnök, Dick Cheney verdáját, de takarítottam is a Pólusban, s még naphosszat sorolhatnám. Sok minden változott, kívéve a futball iránt érzett erős szerelmemet. Ha a futballal kapcsolatosan „bántottak” az úgy hatott, mintha az életemre törnének. Szerintetek ez normális?

– Mit akarsz valójában a focitól, Csongi? – hangzott el a jeges zuhanyként ható kérdés egy terápiás foglalkozáson. Csak ültem hosszú percekig és bambultam a padlót. Tényleg, mit is akarok én a futballtól? Tettem fel magamnak a kérdést. A csoportvezető folytatta:

– Én úgy látom, hogy a futball megvédett mindentől, ami a magánéletedben veszélyként leselkedett rád. Oldotta a szorongásaidat, amit a támogató környezet hiánya okozott, sikerélményt adott, jellemet épített. Ez volt a te megküzdési stratégiád. A mindenkori csapatod lett a családod, érthető, ha fájdalommal élted meg a „családodban” történő igazságtalanságokat, árulásokat. De mára meggyógyúltál, szembe néztél magaddal és levetkőzted a félelmeidet. Én úgy gondolom, hogy nem címeket akarsz már nyerni, inkább közösséget akarsz építeni a foci által. Ha ez így van, akkor csináld bátran. Minden „eszközöd” meg van hozzá.

Hihetetlenül megnyugtatóan hatottak ezek a szavak. Valóban. Egyszerre minden kitisztult. Ezért tudom már olyan könnyedén elengedni azokat a játékosokat, akik nem ragaszkodnak a „családhoz”. Hiába képviselnek nagyon jó játékerőt, ha nem érzik magukénak a közösséget, bátran továbbállhatnak. Mert bár a hiányuk miatt, talán 1-2 hellyel lennebb végzünk a tabellán, de az érem ma már csupán másodlagos. A jó közösség a fontos. A család a fontos. S aztán, ha bele tudunk lopni egy kis szakmát is a dologba, na akkor járt jól mindenki 🙂

Mint egy „családfő” óvom a nyájam a farkasoktól, s aki nincs ehhez szokva, beleszaladhat egy szájpuskába. Minden hétvégén megtapasztalom a gyáva emberek trükkjeit, ahogy szidalmazzák a gondosan összeterelgetett nyájunkat. A fák alól , az árnyékból okádják a lángot rám és „szeretteimre”. Nehéz megállnom, hogy ne nyíljon ki a bicska a zsebemben, de aztán megnyugszom, mert a kisebb-nagyobb gyermekeken nem fog az átok. Farkasok márpedig mindig lesznek…

14536952_1236603593028232_376305051_o

Szóval az izmok másképp működnek már túl a harmincon, s ezt tetézi a sikertelen próbálkozások miatt kialakuló bizonytalanság is. Ez egy ördögi kör, s ha az ember nem elég éber, hamar saját nyakára tekeri a hurkot. A 16-oson belül már nem én vagyok a császár. Foghatnám a fejem, visszamenekülhetnék az emlékeimbe, hogy „bezzeg az én időmben”, de vajon rajtam kívül ez még hány embert érdekel? Szerintem senkit 🙂 Így hát az a dolgom, hogy kibéküljek magammal és kihozzam a jelenlegi helyzetemből a maximumot. Megtaláljam azt a rést, ahol a „család” hasznára lehetek. Mint minden egyéb e földön, az élet, a házasság, a focis karrier is egy folyamat. Jajj azoknak, akik aszerint ítélik meg életművüket, hogy milyen totyogó, belehúgyozó öreg taták lettek az utolsó 15 méteren. Nem! A kezdet és a vég között kirajzolódik egy csodálatos ív, ahol a görbe tetjén vannak talán a legszebb napok, de a felemelkedés és a lassú hanyatlás is az „egészhez” tartozik.

Hiba lenne nem így tekinteni mindenre, ami velünk történik…

 

 

Az én Családom

Mára már hiszem és vallom, hogy az embernek két családja van élete során. Vannak, akikhez a vér köti és vannak azok, akiket „maga köré épít”, akiket választ, akik között biztonságban érzi magát. Szerencsésebb helyzet, amikor az ember a vérszerinti rokonokban lel olyan „pajzsra”, amely érzése szerint megóvja őt a világban leselkedő fizikai vagy érzelmi veszélyektől.

Ha az elsődleges minták (anyuék, nagyiék) nem elégítik ki azokat a lelki vágyakat, amelyre egy gyermeknek szüksége lehet, akkor az elején tudattalanul, majd később tudatosan is olyan környezetet, olyan barátokat, felnőtteket keres, akik között „jól” érzi magát, akikre felnéz, akiktől olyan jellemvonásokat „csenhet” el, amely a legközelebb áll személyiségéhez. Van, hogy a gyermek számára szentírás az a sok szabály, parancs, amit a szülei ráerőltetnek, de sok olyan nyughatatlan személyiség van, aki egy idő után kilép ebből a nyomasztó burokból és elindul, hogy megtalálja önmagát. Talán ők a szerencsésebbek, mert bár fájdalmas utazás vár rájuk, de az ébredés-, megküzdés-, megérkezés utáni időszak végre felülírhatja azt a generációkat magába foglaló hibás és fertőzött programot. Ilyenkor általában a „szembefordultál a családdal”, „megbolondultál”, „agyadra ment az iskola”, „ezt érdemeltük, azért, amit érted tettünk?” frázisok következnek, amelyek vagy véget érnek egyszer, vagy valakinek a sírjáig vezetnek. Mindenestre, amikor már megtaláltuk lelki békénket, akkor képesek vagyunk megküzdeni az utorezgésekkel. Valójában nem kell megkeresnünk a hibást, fölösleges lenne bárkit okolni, egyszerűen változtatni akarunk a magunk és utódjaink életén, ezért, amikor elég bátrak vagyunk, akkor lépünk. Jogunkban áll megtenni ezt magunkért, még akkor is, ha kitagadnak (egy időre) a vérszerinti családunkból.

Nem kevés idő, önismereti munka és jónéhány erős egyéniség közreműködésére volt szükség ahhoz, hogy felismerjem, hogy a kezdetekben az én „második családom” a mindenkori futballcsapatom volt. Az a közösség „mentett ki” azokból a viszontagságos háromszéki évekből. Hogy pontosan mik is zajlottak ott és milyen nyomokat hagytak az életemben, már nem fontosak, legalábbis nem annyira, hogy nyilvánosan pálcát törjek a főszereplők mutatott attitűdje fölött. Elmúlt, legyőztem, tovább álltam. A „második” családom lett az első, az edzéseken voltam otthon, a hétvégi mérkőzés volt a családi ebéd. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert azokban az években kézdiszentléleken egy olyan baráti „társaság” kovácsolódott össze, melyhez foghatóval azóta sem találkoztam. Mély hálát érzek a szívemben, hogy közéjük tartozhattam és, hogy aktív részese lehettem azoknak a sikereknek, amelyeket sem korábban, sem azóta nem sikerült felülmúlniuk.

A csapattársak voltak a testvérek, az edző, Andris bácsi pedig a családfő. Úgy tartotta össze a nyájat, mint egy igazi pásztor. Persze szükség volt a nagyobb testvérekre is, akik a mérkőzéseken a pályán, vagy az öltözőben mutattak példát az olyan kisöcsiknek, amilyen én is voltam. Csodálatos évek, csodálatos emlékek…

IMG_9737

Azt sosem gondoltam volna, hogy a későbbiekben még mennyi gondot, megrekedést, fájdalmat okozhat ez a különleges szemlélet, ahogy a mindenkori csapataimra tekintettem. Ahogy Magyarországra igazoltam, minden felborult. Ahogy a pénz belefolyt a „családi” kötelékekbe, ahogy szétoszlott a vénákba, mintegy megmérgezve a kohéziót, az mindent felülírt. Én pedig megragadtam valahol ott az öltözőben, ahol bár ugyanazzal a „vezetéknévvel” rendelkező srácok ültek a jobb meg bal oldalamon, de számukra nem létezett a család. Elárulták magukat, egymást, s olykor a „családfőt”. Megvetve, lenézően tekintettek a 15 éves srácra, aki a mérkőzések előtt banánt evett és gyümölcslevet ivott: „ Az elnök fia, ebből sem lesz semmi.” Hogy kiből mi lett azt nem az én tisztem megitélni, mindenestre a „gyümölcsleves srác” jelenleg a Ferencvárosi Torna Club csapatkapitánya és már a felnőtt válogatottban is bemutatkozott. A többiekről azóta sem halottam, bár ez lehet, hogy az én hibám, s valahol spanyol elsőosztályban csináltak karriert (mondjuk az egyiküket hallottam, hogy postásként dolgozik, a másik pedig szertáros…az se rossz 🙂 ).

Szóval a későbbiekben hiába jöttek már a gólok, nem éreztem jól magam sem az öltözőben, sem a bőrömben. Bár még ott volt sokáig bennem a vágy, hogy futballista legyek, valójában arra a kézdiszentléleki öltöző „szagra” vágytam. A melegítő krém illatára, a tapintható feszültségre. Így aztán, ha őszinte akarok lenni, akkor a karrierem nem 25 éves koromban ért véget, amikor a porckorongsérv közel 6 évre „bénított meg”, nem 19 éves koromban, amikor felbomlott a félprofi szerződésem egy végzetes ágyéksérülés miatt, hanem akkor, amikor utoljára kiléptem a kézdiszentléleki családi ház ajtaján (természetesen az öltözőre gondolok). 🙂

Ez pontosan 15 éve történt, s a mai napig magam sem értettem, hogy miért jön, hogy megöljem azokat a csapattársaimat, akik részegen jönnek meccsre, azokat az „edzőket”, akik csak üvöltenek a semmibe a pálya szélén, vagy miért éreztem árulásnak, amikor Homoródalmáson a szívemet is odaadtam tálcán, s végül azok miatt mellőztek, akiket egykorn én szerettem volna a legjobban magunk mellett tudni…

Bezárult egy szép kör… Voltak benne mindenféle hullámok. Felmentünk az égig, s én egyedül a poklot is megjártam. Mára megértettem, hogy számomra mindez érzelmi kérdés. A profi labdarúgásban nincs helye az érzelmeknek. Ott a számok beszélnek. Hány gólt rúgott? Hányszor szerelt? Hány ziccert fogott? Hiába szereti a csapatot, nem elég JÓ és kész. Én azonban abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy most már érzelmi kérdést csinálhatok a dologból. Olyan srácokat akarok az öltözőmbe, akik nem csak játszani akarnak, de oda is akarnak TARTOZNI. S higgyétek el fiúk…lassan az eredmények is érkezni fognak, mert másokkal ellentétben, nekem időm, mint a tenger… 😉

A szív Bajnokai

Valamikor nagyon régen azt tanultam az egyik edzőmtől, hogy egy jó „mester” végigköveti tanítványa pályafutását, függetlenül attól, hogy még az ő csapatában játszik-e vagy más vizekre evezett. Én valahogy így vagyok a csapattársaimmal is. Akivel 1 percet is magunkra húztuk ugyanazt a mezt, érzelmileg számomra örökre megmarad. Attól a perctől kezdve már nem Feri a kamionsoför Szenttamásról, hanem Feri a jobb-bekk, akit valószínűleg jól megszidtem, mert nem rúgta ki időben „taccsba” a labdát.

Hát ilyen csapattársak voltunk Farkas Szilárddal is. Mindössze két mérkőzést játszottunk együtt az almási csapatban, s ma is emlékszem, hogy mennyit kiabáltam neki, hogy adja időben azt a szaros labdát. Nem vette szívére a dolgot, depresszióba sem esett, nem lehetett „elkergetni” arcáról azt a pajkos, gyermeki mosolyt.

13243845_1737157336526163_7470762182381725943_o

Megdöbbenve hallottam néhány éve, hogy életveszélyes balesetet szenvedett. Akkor kérdeztem egy közös ismerősünket, hogy meg lehet-e látogatni, de azt mondták, hogy kómában van és még csak minimális esély sincs arra, hogy túlélje a történteket…

Az almási csapattal végül sosem nyertünk bajnokságot, de távozásomkor még nem tudtam, hogy abban a kis faluban az élet világbajnokai is élik szerény életüket a lombhullató erdő alatt. Egy házszám alatt nem is egy, hanem két-három vagy talán öt ember vette fel a kesztyűt a világgal, a halállal… Nem dacolva, inkább mély alázattal.

Szilárdról már mindenki lemondottot. Nem volt olyan orvos, aki egy bíztató szóval enyhítette volna édesnyjának fájdalmát. Esztert azonban nem ilyen fából faragták. Összeszorította fogait és azt mondta:

– Szilárd, te az én kicsi fiam vagy. Már egyszer felneveltelek, s ha kell megteszem mégegyszer, vagy még százszor!

Lassan 4 év telt el a baleset óta és szégyenlem, hogy sem én, sem az egykori csapattársak (néhányuk kivételével) nem látogatták meg ezidáig Szilárdot. Egy facebook felhíváson kellett megtudnom, hogy Szilárd és édesanyja nem adták fel a harcot, s hosszú évek után, ha lassan is, de Szilárd ismét beszél. Ismét megmozdította a karját, lábát és eldöntötte, hogy nemsokára eltáncolja a „medvést”.

Néhány napja meglátogattuk otthonukban. Nagyon féltem, hogy nem fog emlékezni rám, vagy, hogy nem örül majd a jelenlétünknek. A találkozás nagyon mély nyomot hagyott mindannyiunkban. Szilárd annyira pozitív, hogy, aki nem látja, biztosan nem hiszi el, hogy ebben a helyzetben ez megtörténhet. A humora vagy viszatért, vagy simán megmaradt, nem tudni, de olyan szófordulatokat használ, hogy leesik az ember álla. Halkan és lassan, meg-meg állva, de lelkesen, töretlenül…

13288363_1140996049255654_1027963024_o

– Csongi, nagyon hiányoznak a barátaim. Nem nagyon szoktak meglátogatni, de most, hogy ti itt vagytok azt érzem, hogy mindjárt behajítom a tolószéket a kályha mögé örömömben…

Ahogy kimondja mindannyiunk szeme megtelik könnyel. Végigondolja az ember, hogy min mehettek keresztül az elmúlt években, s valahol igazságtalannak tartunk mindent. De sem az Ő, sem az édesanyja szájából egyetlen rossz szó, egyetlen panasz nem hangzik el. Ők „csak” végzik a dolgukat. Minden nappal egy kicsivel jobban vannak. Hogy mennyivel? Miliméterekkel, vagy azok töredékével. De jobban…és jobban!

-Képzeld el Csongi, volt még egy macskám, őt is Mircsukának hívták. Akkor még nem tudtam mozogni, sem beszélni, csak ültem ebben a székben. A szemem előtt tépte szét a szomszéd kutya és én nem tudtam csinálni semmit. Éreztem, hogy belehalok, Csongi…

Ki tudja, hogy még milyen történetek lapulnak drága Szilárd tiszta lelkében (?). Szimpatikus, ahogy az édesanyja azt mondja, hogy valójában ők nem kérnek semmit. Pedig a sok utazás, a foglalkoztatás bizony költségekkel jár. Ezért is dolgoznak külföldön a testvérek, ezért is vágtak neki a világnak. A kerekes széket, amiben tölti Szilárd a napjait, hamarosan akár le is cserélhetik, hiszen két jóérzésű fiatal lánynak köszönhetően műanyag kupak gyűjtési akció kezdődött. Nagyon sokan felzárkóztak a kezdeményezés mellé. Olyanok is akadtak, akik pénzadománnyal szeretnék segíteni a családot, számukra most már egy számlaszám is elérhető:

IBAN: RO86RNCB0517088775150001,

SWIFT/BIC: RNCBROBU,

Unitate BCR: HARGHITA BUDVAR,

titular: Dombi Zsuzsanna Julia

 

Az elkövetkezendő hetekben/hónapokban több jótékonysági rendezvény is lesz, amely Szilárd felépülését foja szolgálni. Ezekről az eseményekről a segítésére létrehozott oldalon lehet majd tájékozódni:

https://www.facebook.com/%C3%81lljunk-Farkas-Szil%C3%A1rd-mell%C3%A9-1735043840070846/?fref=ts

Szilárd és édesanyja is köszöni mindannyiatok jóságát!

13340757_1224144234264470_184179184_o

(ezt a labdát egy közeli baráttol kapta Szilárd. Bizakodunk, hogy nemsokára fel lehet majd fújni)

 

Kedves Naplóm…

Amikor az ember felül a repülőre, van, hogy a gép bár leszáll a következő reptéren, de a lélek hosszabb utazásra indul. Valahogy én is így vagyok ezzel most. A gép landolt Bostonban, de hogy én hová fogok megérkezni, azt egyelőre magam sem látom tisztán.

Sokaktól hallottam már, hogy számomra Amerika egy menekülő. Nem nagyon tudok/akarok ezzel vitázni, mert ez valahol TÉNY. Azonban nem gondolom azt, hogy a problémáim elől szaladnék el, vagy a rám váró feladatok elől szeretnék egérutat nyerni. Nem! Sokkal inkább szól arról, hogy a gyökeres változást hozó döntések után, elvonulok, hogy feldolgozzam a váltás/veszteség/sérülés hozadékait. Elvonulok, hogy a belső hang, választ adjon mindenre, s, hogy a „ház bejárata elől elsöpörjem a havat”. Szeretek szilárd talajra kilépni, mert ha csúszik, annak akármilyen vége lehet. Nem kell most a kockázat. Hogy Amerika megfelelő hely-e a lelki megtisztulásra? Töknyolc, hogy hol vagy. Én szeretem, mert rengeteg hozadéka van, s nem utolsó sorban Szabolcsnak is láthatom a fejét, ami intenzívebb élmény, mint gondolnátok 🙂

Igen, jó számomra ez a hely. Ez az egyetlen olyan kisváros, ahol még nem igazán éreztem honvágyat. Mondjuk az is érdekes, hogy a legnagyobb szenvedést etéren épp Magyarország okozta számomra. Elgondolkodtató…

Hogy mi történt eddig? Nem tudom. Egyértelmű, hogy öregszem, mert már nem tartok semmit számon olyan görcsösen. Sőt, azok a vágyak/ideálok/illuziók, amik tavaly nyáron bennem éltek, mára sehol nincsenek. Pedig jóval közelebb lennék ahhoz, hogy megérintsem őket. Elmúltak…

Megérkeztem, rögtön munkába is álltam. Festek. Sosem gondoltam volna, hogy ez is bennem van. Ott van 🙂 Persze a parkolós-melót azt nem adnám semmiért. Alig tűnik fel a srácoknak, hogy 2 évig „csináltam” a jogsit. Mindkét munkahelyen nagyon érdekes emberi történetekkel találkozom. Festettem már a házát multimilliárdosnak, 85 éves teniszezőnőnek -aki még mindennap csapatja a teniszt-, daganatos betegségben szenvedő bácsinak, s jelenleg a Google egyik alkalmazottjának „viskóját” csíszoljuk Szilárddal. Parkolás közben is érnek „meglepetések”. A legutóbbi munkánk során épp egy násznép luxusverdáit sorakoztattuk fel a ház előtt. Annyira vártam, hogy felbukkanjon a menyasszony. Nem tette. Nemsokára szóltak nekem is, hogy Wyoming állam első hivatalos homoszexuális esküvőjén vagyok épp. A csók résznél visszabüfiztem az anyatejet, pedig az azt megelőző beszéd során a könnyem is kicseppent. Néhány héttel ezelőtt pedig az Egyesült Államok egykori alelnökének autóját vezethettem. Nem volt nagy élmény, főleg, hogy borravalót sem hagyott az öregsas. Mondjuk, mint utólag kiderült, a 25 ezer dolláros vacsora után, nem sok aprója maradhatott a srácnak.

A két munka mellett, „saját szakállra” még fotózom is néha. Egy ékszerüzletet és egy helyi képzőművészt merevítettem ki a memória kártyára.

Megérkezésem után szinte napi gyakorisággal szaladtam. Egyre nagyobb és nagyobb távokat. Amikor meghallottam, hogy ehónap közepén lesz a hagyományos közösségi futás, akkor nem volt kérdés, hogy benevezek. Szerettem volna felkészülni rá és leszaladni a 1o kilóméteres távot. Ez valóban nem nagy űgy azoknak, akik néha szaladnak. Én életemben sosem futottam egyszerre tízezer métert. Gondoltam itt az idő. Néhány nap után az izületeim beszóltak. Ennyi volt… Három hét volt a versenyig és járni alig tudtam, nem hogy szaladni. Pedig a futást többek között a szenvedélybetegségekkel küzdő barátaim felépüléséért szerettem volna felájnlani (többen vagyunk, mint gondolnátok)… aztán a kisebb távon, 5 km-en mégis elindultam. Végigcsináltam és ez nagyon felszabadító érzés volt. Sok volt nekem már ebből a „mozgás korlátozottságból”.

Ennyi történt valójában. Rengeteget költözünk, zajongunk, mondhatom, hogy élünk. Jelenleg egy galériás apartmanban, a „diszkó” mellett 🙂 Gréta, az édesanyja, az édesapja, a keresztapja (aki én vagyok) és Szidi (aki nem én vagyok).

Lassan pedig vége a nyárnak…

The Art of Flight!

Míg sokan az autókért-, kajákért-, ruhákért- rajonganak, addig én az embereket tudom csodálni. „Egészséges” férfimodel hiányában, például én a nagyvilágból választottam gyermekként „példaképet”. Talán a legnagyobb hatást David Beckham karaktere gyakorolta rám fiatal focistaként, de amig tömeghisztéria tárgyává nem vált a srác, addig férfiként is idealizáltam. Szerénynek és alázatosnak tünt. Követtem a futballpályán, de a magánéleti pletykákat is olvastam róla…szerintem most ugyanezt teszik a fiatalok Cristiano Ronaldoval és Messivel…mekkora hiba 🙂

Amikor Beckset élőben láttam másfélméterről, úgy vert a szívem, mint amikor az ember először szerelmes. S azzal, hogy meggyőződtem, hogy ő is hús-vér ember, a rajongásom is alábbhagyott, mondhatni „megnyugodtam”, a továbbiakban „tisztes távolságból” követtem  a pályafutását…

Közel ekkora hatást gyakorolt rám egy másik férfi is, akit csak a snowboardozás David Beckhamjaként emlegettem, mert legalább annyira csíptem a csávót, mint Beckset. Az Art of Flight című filmet legalább annyiszor megnéztem, mint az Ace Venturát, pedig azt biztosan láttam úgy százszor. Nagyot alkot benne a srác, nem hiába tartják a hódeszkázás koronázatlan királyának…

Amikor először szálltam le Jacksonban, nagyon ismerős volt a reptér…nem csoda, hisz ezzel indul a film, Travis becsekkol a jacksoni reptéren, majd egy orbitális kalandba kezd, Alaskától Csilléig. Brutális film, annak is ajánlom, akinek nem ajánlanám.

Mikor Szabi tavaly bejelentette, hogy biza Travis itt él a városban, nem akartam hinni neki. Aztán rákerestem és valóban. Olvastam a neten, hogy nemsokára megnyitja a saját galériáját és tudtam, hogy ott lesz a nagy alkalom, találkozni fogok vele J (mint egy ovis, nem? Imádom, hogy milyen édi vagyok) Aztán persze, hogy elkúrtam…lekéstem, pedig Ő ott volt. Savanyú szájízzel repültem haza, mert bár egy fantasztikus nyaram volt, Travis kimaradt a bakancslistáról…

Ma reggel úgy volt, hogy elmegyek Szilárddal festeni. Fel is ébredtünk 11-kor. Fél 12-kor hívta a főnök Szilárdót, de ő azt mondta, hogy most nem veszi fel, mert a székely ember amikor reggelizik, akkor nem telefonál. Milyen igaz…délben kaptuk az sms-t, hogy én ma mégsem kéne menjek, mert kevés a meló. A szívem majdnem megszakadt, úgy örültem… Mivel még csak 2 napja vagyok itt, fel kell vennem a „sungot”, gondoltam magamban és eldöntöttem, hogy átalszom a napot. Aztán miután elraktunk 47 borkán káposztát, eldöntöttem, hogy Szabival tartok a délutáni part-time melójába. Néha, amikor úgy támad kedve, akkor elmegy „gazdagékhoz” és a jakuzzijukba beledob 3 klórtablettát, hogy a lássanak át a vízen.

– Hallod-e apacs, tudod-e ez kinek a háza? – kérdi tőlem Szabek

– Nem he, mondjad!

– Travis Rice édesanyjáé.

Na gyerkek, én majdnem belefostam. Azon gondolkodtam, hogy melyik ablakon lehet bemászni, hogy ellopjak valami gyermekkori zoknit, vagy bugyikát, ami biztos a Travisé volt… nem volt otthon senki 😦

A fél délután eltelt, s mi addig mentünk körbe a határban, hogy már rendesen szédültem.

– Nyugi, még egy ház van apacs, s elmentünk haza.

– Ajánlom is, me unom, mint a tízes misét.

Kifordultunk az erdő felé,s kezdtük csapatni a poros uton.

– Tudod-e kihez megyünk, öreg?

– Mondjad, Gyuri!

– Travisékhez, ikke – s vicsoritott egy unottat

– Ne bassssz! – vert ki a víz egyből

– Ne szarj be, nincs itthon. – nyugtatott meg az apacs. Egyfolytában járja a világot.

Bakker, Travis Rice otthona. Most biztosan bele fogok fosni, nincs mese. Elmegyek a galériájához, nincs ott, s akkor most Szabi pont hozzá kell jöjjön, mennyi ennek az esélye? Minusz 1!

Behajtunk az udvarra, odabattyogunk a jakuzzihoz, valami segédmunkások épp egy sátrat állítottak fel az udvaron. Tudjátok, az a fajta, amiben a Himalája expediciósok szoktak aludni. Szabi rutinosan elvégzi a 15 másodperces melót, amikor valaki kidugja a fejét a sátorból.

– Szevasztok skacok, mi a pálya? (mindezt angolul, most nem fordítom le, mert valami ilyesmi volt, hogy: háj gájz, háu iz it góin?) – vigyorog ránk az ürge

– Baszd meg ez Ő!… akartam mondani, de úgy elkezdtem vigyorogni, mint aki pont 13 napja szív valami jó cuccot, s most jött meg a hatása. (Jajj ezt elfeljtettem mondani, hogy előtte Szabival megegyeztük, hogy ha mégis otthon lesz a srác, akkor valahogy úgy kéne, hogy ne égjek nagyot, s hazudjuk azt, hogy egy világhírű focista vagyok, s azt sem tudom, hogy mia  snowboard, nem hogy őt ismerjem).

Odajött, kezet fogott Sebastiannal (Nagy Szabolcs Leventével a Bogdán klánból), majd Szabi mondta, hogy a cimborája vagyok, új fiú a városban (semmi focista, semmi világsztár, semmi izé…ki is készültem)

– Szia, Travis vagyok! Isten hozott Jacksonban. – nyújtotta a kezét

– Szeva, én Michael vagyok, mit is mondtál, téged hogy hívnak? – ha ezt mondtam volna, akkor király lettem volna, de csak annyi jött ki a búrámon, hogy: -Nájsz tu mít jú Travis.

Szerintem felismert mert olyan mélyen a szemembe nézett, hogy zavarba jöttem…azaz mégjobban összeszorítottam a seggem, hogy nehogy baj legyen.

Kicsit még bratyizott velünk, hogy miről azt nem tudom, mert épp arra készültem, hogy az Ájfosch márkájú telefonomat a jakuzziba hajítsam ugyanis a memóriája persze, hogy feltelt, s ha nem tudok készíteni egy szaros fotót, akkor az egész csak egy mese. Ilus nagyanyám megmondja, hogy nem nőttem ki a hazudozást. Aztán letöröltem az összes OneRepublic koncert-videót, amelyiken Pesta alszik és lett egy fotó. Ezen jól látszik, hogy a bió életmódnak megjött a hatása, ugyanis Szabinak akkora válla van, hogy kitakarja a fél fotót.

(Időközben a fotót méges csak meg kellett vonjuk a nagypublikum elől, mert Szabolcs felhívta rá a figyelmem, hogy a seggünket szét fogják rúgni, ha kiderül, hogy én a magánszférájában csapatom a paparazzi fotókat. De privátban, sunyiban megmutatom osztán 🙂 )

Na így történt, hogy Travist is kipipáltuk a bakancslistáról…

Egy dolgot elmondok: Kúrva kicsi a világ!…pedig tegnap még azt írtam, hogy porszemek vagyunk… 🙂