Én vagyok-e?

Legfrissebb

Menni kell, lenni kell…

Édesapa lettem…s bár ez önmagában nem újkeletű hír, azért számomra most már lassan egy hónap elteltével is igen hihetetlen konkrétum. Miklós Csongor édesapa lett… néha elszoktam ismételgetni ezt a mondatot, mert voltak olyan idők, talán úgy 30-31 évig, amikor azt gondoltam, hogy ez sosem történhet meg. Borzasztóan féltem a helyzettől, a feladattol, s valahol a legmélyebb gondolataimban sem tudtam realitásként kezelni a dolgot. Pedig, ha mélyen a szívembe néztem, vagy akárcsak Anna keresztlányomra, akkor tudnom/hinnem/ értenem kellett volna, hogy készen állok a feladatra… Nem tudtam, nem hittem, nem értettem. Féltem… hogy mitől, azt tán még ma sem tudom. Féltem az apai-, de legfőképp a társi szereptől. Egész életem során modelleket „követtem”, morzsákból próbáltam összecsipegetni, hogy milyen kell lennie egy felnőtt férfinak, milyen kellene lennie egy férjnek, egy apának. Nagyon nehezen akart összeállni a kép, s közben azt éreztem, hogy az élet szép lassan kicsúszik a kezeim közül, de lagalábbis az irányítása. Mindent kontroll alatt szerettem volna tartani, és rettegtem a vissza nem fordítható dolgoktól. A gyermek pedig talán a legvisszafordíthatatlanabb „dolog”, ami egy ember életében „bekövetkezhet”… Azt hiszem pont ott tévedtem, ahol a legbiztosabb voltam a dolgomban…hogy a történéseket mindig a magunk irányítása alatt kell tartani. Ma már tévedésnek látom, de semmiképp nem találom hibának. Tudom és hiszem, hogy az elmúlt 6-8 évben annyira „monitorizáltam” önmagam, hogy nem tudok semmi olyat felróni magamnak, ahol szándékosan múlasztottam, vagy romboltam volna… másokban, magamban. Pedig bizony voltak sérültjei, áldozatai annak, ahogy apró darabokról próbáltam összerakni valamit/valakit, hogy az életem ne egy örökös, belső ámokfutás legyen, ami mindent és mindenkit felperzsel magakörül. Fizikai létemben már jócskán megsúroltam a 30 éves kort, de lelkiekben még egy gyermek voltam, aki nem képes felelősséget vállalani a tetteiért, aki fél a „felnőttektől”, s aki igen nehezen képes kiállni magáért olyan helyzetekben, ahol széles mellkassal „kell elvenni azt, ami neki jár”. Borzasztóan szerettem volna lelkiekben is felnőni, de azt hiszem, hogy nem volt meg hozzá a „belső lehetőségem”. Távol álljon tőlem, hogy felmentsem magam bármi alol is, ami engem „terhel”, amiért felelősséget kell vállalnom. Azt a hátizsákot, amelyben ezen batyu van pakolva, hordozom még a hátamon, míg célba nem érek vele. Senki nem veheti át még csak a csomagom felét sem, ezt az „El caminot” Miklós Csongornak kell végigzarándokolnia, s én már egy ideje úton is vagyok…

Ahhoz, hogy ki tudjak mozdulni ebből a holtpontból, egy igen erős elhatározás kellett és egy még annál is erősebb „mantra”, amit minden este jó sokszor el kellett ismételnem önmagamnak, kb két éven keresztül: „Nem fordulhatsz meg!”Az embernek millió olyan megnyilvánulása van, amit később, visszatekintve ő maga sem ért. Hogy mi volt a motiváció, mi volt a hajtó erő, mi késztette olykor teljesen abszurd cselekedetekre? El kell távolodnunk néha kicsit önmagunktól, külső szemmel ránézni az életünk bizonyos szakaszaira, s ha ebben mások is segítségünkre vannak, akkor azt nem szégyelni kell, hanem sokkal inkább hálásnak lenni érte. Na így telt az én elmúlt 2-3 évem is. Csontig hatoló önismereti munkával, kicsit eltávolodva a régi, „jól bejáratott” dolgoktól, bizalommal másokra támaszkodva…

Azt mondják, hogy az apaságra nem lehet felkészülni. Ebben én is egyetértek, de azt is gondolom, hogy készülni azért kell rá. Az édesanyának van 9 hónapja arra, hogy kialakuljon egy erős érzelmi kötődés, az apuka azonban bármennyire is igyekszik, mégiscsak a boxutcából indul. Megszületik a „csöppség”, ott tartod a kezedben, ismerkedtek, de még azt sem tudod, hogy hányadikán van elseje. Picit megijedsz, hogy „bakker, vajon én nem szeretem a saját gyerekem?”, hisz az első (jónéhány) találkozás még annyira „idegen”, hogy sehova sem tudod besorolni a dolgot. Az egyik barátom így fogalmazott: Akármilyennek is képzeled el, hidd el, nem olyan lesz. Fején találta a szöget, azt kell, hogy mondjam.

Valóban kemény éjszakán voltunk túl. Délelőtt 11 óra volt, amikor kivánszorogtam a kórházból, már édesapaként. Megtörtént a „visszafordíthatatlan”… csakhogy engem ez már csöppet sem aggasztott. A változások igen érdekes formában jelentkeztek, a gyermekemhez való kötődésem észrevétlenül kúszott be a sejtjeimbe. Azelőtt, ha el kellett mennem az üzletbe, akkor azt éreztem, hogy inkább felkötöm magam, mint 20 percig tátsam a szám a közértben. Nekem ennél sokkal fontosabb dolgaim is vannak, valahogy hagyjuk ki személyemet a sztoriból, a margarinos kenyér a legjobb döntés, ne csicsázzuk túl. Július elseje óta, kicsit másképp van. Képzeljük el úgy a dolgot, hogy azt hisszük, hogy az összes emberi érzelmet ismerjük…aztán 32 év után megjelenik egy új, egy olyan, amiről még nem hallottunk, nem ismerjük, s elképzelni sem tudtuk, hogy létezhet. Meg vagyok győződve, hogy nagyon sok ember, aki „félelmből”nem vállal gyereket, az bele esik ennek a csapdájába. Azt hiszi, hogy ismeri annyira önmaga működését, hogy felelőtlenség lenne gyereket vállalnia, mert nem tudna elég időt ráfordítani, de nem számol ezzel az eddig számára nem létező, új érzelemmel, de nevezzük inkább erőnek. Lassan az összes boltos néni nevét tudom, s azt is, hogy ki mikor van váltásban. Több időt töltök a közértben, mint régen az X-box előtt, s mindeközben nem kell magamat figyelmeztetnem arra, hogy ezt a családomért teszem, egyszerűen „automatikusan” zajlik a dolog. Olyan pitiánernek tűnő problémák illantak el az életemből, melyekért régen kardot rántottam volna…ma meg már kicsinyeskedésnek találom. S, hogy hiányzanak-e a régi dolgot? Naná, sok minden van, amit ma is nagyon szeretnék. Például Tusványos alkamával, amikor Pesta verdája mellett ér az este, amit átboroztunk, átnevettünk, s aztán reggelig kajtattunk sátorról-sátorra, mindenkivel koccintva, semmiért sem adnám. De idén „nem lehet”, majd talán jövőre, vagy azután. Ezek a dolgok nem múltak el, csak most valami/Valaki másnak van az ideje, Akit magam elé kell helyeznem… S én meghozom ezt az „áldozatot”. Ne legyünk álszentek, persze, hogy áldozat. Minden olyan dolog, amiről lemondunk valami/valaki más javára az ádozat. De ez az élet rendeje, s én ezzel most nagyon ki vagyok békülve 🙂

Felelős lettem egy olyan ember életéért, akit én (természetesen valójában MI) akartam, s kötelességem mindent megtenni azért, hogy a lehető legkevesebb olyan trauma érje, ami nem szolgálja a fejlődését. S már nem akarom megtervezni az életem mérnöki prcizítással, inkább hagyni akarom, hogy „élesben” zajoljanak a dolgok. Megvan a magamba vetett hitem, hogy kellő kreativitással orvosoljam a jelenben felmerülő kihívást. „A” Gyermek ezzel képtelen volt szembenézni…Lehet, hogy felnőttem?

Millió gondolat cikázik a fejemben, aminek talán jó volna szabadfolyást engedni, de ma már nem az „ihlet” diktál…Ha „megszólítanak”, akkor menni kell… Menni kell, lenni kell…

IMG_6143

 

Reklámok

Romantikus történetek

Rengetegszer eljátszottam a gondolattal, hogy majd, ha egyszer gyermekem lesz, akkor milyen lesz őt először a focipálya szélén látni….

Sokféleképpen történhetett volna, bár arról abszolút lecsúsztam, hogy életerős, fürge, öntörvényű futballistát lásson a gyepen, hiszen az utoljára talán a kézdiszentléleki focipályán voltam 16-17 évesen. Mindig attól rettegtem, hogy már csak egy ábrándokat kergető vénember köszön neki vissza, aki a bírókkal veszekszek, a csapattársait szapulja, s kiszínezett rablómeséket hajtogat a „régi szép időkről“, mint a nagyöregek a vidéki kocsmákban.

Láthatott volna egy megtört fiatalembert, aki lehajtott fejjel Homoródalmáson bámulja a vakondtúrásokat, de láthatott volna egy közellenséget is, aki Tusnádfürdőn bírkózik a gyűlölet lángjaival. Sok méltatlan helyzetben „találkozhattunk“ volna, amelyre keserédes lett volna visszaemlékezni…

De asors mindig romantikus történeteket szőtt nekem, ha a futballról volt szó, s ezúttal sem tartogatott drámát. 15 év után ismét összegyültünk ott, ahol nekem minden elkezdődött, ahol az érett férfiak felkarolták a bizonytalan kisfiút és megtanították repülni… Visszatértem abba a közegbe, ahol nem kellett magyarázni a bizonyítványt, ahol mindenki ismerte a másikat, 15 év után sem volt új a nap alatt. De volt két bajnoki cím és egy kupa győzelem, s mindenekelőtt volt egy futballszerető közeg/község/közösség mely mindannyiunknak a második családjaként is funkcionált.

A félelmeim hirtelen szétfoszlottak… A kislányom mindössze 21 naposan arra a pályára kísért először el, amely számomra mindig zöldebb lesz a világ összes futballstadionjának gyepszőnyegénél…

MCS_2405-2

20317089_1548972938457961_1038732185_o

Venuto al mondo

Ahhoz, hogy igazán kerek legyen a történet, közel egy évet kell visszaugranunk az időben…

Tavalyi év szeptemberében jártunk egy magánklinikán valahol Brassóban, mivel szerettünk volna kapni egy képet arról, hogy ha netántán úgy hozná a sors, hogy Pamacs kutyánk mellé még egy emberfióka is beférne, akkor arra a Mónika szervezete készen áll-é, avagy sem. Mégsem vagyunk már 18 évesek, azért nem árt, ha az ember kicsit képbe kerül saját magával belülről is, s most nem feltétlenül a lelki tényezőkre gondolok 🙂

A konzultáció során én a számomra kijelölt helyen vártam, az pedig az ajtó másik oldalán, a váróteremben volt kijelölve (szerencsére ez volt az egyetlen olyan alkalom, amikor az ajtón kívülre szorultam). Szerintem megunhattam a banánt odabent, mert tisztán emlékszem, ahogy Mónika kilép a főbejárat ajtaján, előbb mosolyog, majd elsírja magát:

  • A szervezetemmel minden rendben van…de sajnos a korom miatt nem szülhetek, kockázatos. Pedig amióta az eszemet tudom, ebben voltam a legbiztosabb, hogy ezt meg tudom csinálni.

Komoran kocsikáztunk a legközelebbi plázához, hogy tömjünk a fejünkbe egy vega-flekkent.

Néhány hét múlva pedig egy reggelen arra ébredtem, hogy két kicsi zokniszerű bubatartozék hever az éjjeli szekrényemen. Elindult a buli 🙂

Végül letettünk Brassóról és Székelyudvarhelyen „csekkoltunk be”, mert állítólag Szeredából mindenki ide jár szülni (innen meg Szeredába) 😀 A szerencse és a Gondviselés ezen az utunkon is elkísért minket, hiszen orvosunk/barátunk ismerve a családban történt „tragédiákat” olyan apróságokra figyelt fel, mely észrevétele nélkül talán ma nem kéne szagoljam a szaros pelenka utánozhatatlan illatát. A sztori röviden annyi, hogy mi nem divatból szúrtuk mindennap bőr alá a vérhígítót. Isten áldjon meg ezért Téged, Csaba..

Szóval elindult a 9 hónapos nagy utazás, amibe aztán keveredett minden: bizakodás, aggodalom, öröm, félelem, önismeret, nagy elméletek, majd azok megdőlése, tévhitek, ébredések, mély pontok és csúcsélmények. Rengeteg tanácsot kaptunk olyanoktól, akiktől kértünk, de még többet azoktól, akiktől nem. Volt, aki esküdött, hogy így lesz, mások pedig fogadni mertek volna, hogy úgy. Tucatjára zudultak ránk a rémhírek, a horror történetek, melynek nemigazán értettük az üzenetét. Mit tudunk velük kezdeni? Hogyan tudunk belőle építkezni? Ez az orvos „ilyen”, ez a szülésznő meg „olyan”. Ezzel nagyon vigyázzatok, azt pedig messziről kerüljétek. Ezt csak a pénz érdekli, azt meg semmi nem érdekli 🙂 Próbáltuk elfordítani a fejünket a sok „jótanács” irányából, de nagyon nehéz volt derékból kihajolni a nyílvesszők áradatából. Az azonban teljesen egyértelmű volt, hogy kinek milyen szülési élménye van, azt egy életen keresztül hordozza magával, annyi különbséggel, hogy az idő múlásával a szép is-, de a rossz is igencsak felerősödik. Hogy kinek lett igaza? … Ha őszinte akarok lenni, akkor Senkinek. Nem lehetett egyik történetbe sem beleolvasztania a mi szülési sztorinkat, mert az átlaghoz képest kicsit másra sikeredett 🙂

Végül arra a döntésre jutottunk, hogy „hazamegyünk” Csíkszeredába. Mindketten ott születtünk, ott él a családunk, barátaink és mind a lelkünknek, mind remélhetőleg a logisztikának jót fog ez tenni…

Orvost kerestünk, szülésfelkészítőre jártunk…még én is, s egyszer aktívan be is avatkoztam, amikor egy apuka a medencecsont láttán úgy döntött, hogy kidől. Szép lassan lenyugodott mindenki (talán kívéve Pamacsot, de mostanra ő is megtalálta a helyét a falkában). Úgy döntöttünk, hogy bevállaljuk azt a „kockázatot”, hogy bízunk abban a „csapatban”, akik minket elkísérnek majd az utolsó 100 méteren. Többes számban beszélek, mert el akarom hitetni magammal, hogy aktív résztvevője voltam az eseményeknek, pedig, ha őszinte akarok lenni magamhoz, szerintem én voltam az egyetlen „kivülálló” az egész sztoriban. Na jó, azért ennyire nem leszek szigorú magammal, nyílván jó volt az én kezembe harapni az ágy aluménium karfája helyett, de azt szerintem el kell ismerni, hogy a Nő, az anyuka ezt a harcot egyedül kell megvívja. A környezete annyit tehet, hogy biztosítja számára a „nyugodt” kínlódást… Azt hiszem, hogy e téren én nem voltam túlzottan idegesítő 🙂

Nagyon sajnálom, hogy egyelőre kevés apuka vállalja be, hogy ott legyen a szülőszobán. Bizton állíthatom, hogy az egyik legcsodálatosabb dolog, ami megtörténhet az emberrel. Annyira természtesnek vesszük, hogy a nő megszüli a gyermeket…pedig, ha a fater ott van az akár 24 órás vajúdás minden pillanatában, akkor a fejében/lelkében átírodik minden, amit a párjáról, de általánosságban a nőkről addig gondolt. Velem legalábbis így történt…

Én egészen bíztos vagyok abban, hogy 3 perc után belehalnék a vajúdás alatt beálló fájdalmakba 🙂 Ahogy egyre erősödik ez a kín, olyan élményem van, mintha Erika ágya mellett állnék az utolsó órákban. Ugyanazokat a szavakat mondogatta Ő is, s ugyanúgy Istenhez kiáltott, mint kicsi Lucám édesanyja. Többször éreztem párhuzamot a születés és a halál között…ez most is felerősödött bennem. Az ember egyedül van, s talán csak a Jóisten fogja a kezét… mi mindannyian csak elmosódott körülmények vagyunk a vérfoltos kórházi ágy mellett…

Lehet tervezni, meg lehet álmodni, hogy mit szeretne, hogyan szeretné az ember. Teljesen fölösleges… a konkrét élethelyzet átír mindent és egyetlen jó megoldás van, ha az ember bízik azokban, akik Őt körülveszik…

Mónikával leültünk a 8. hónapban és végig gondoltuk az összes forgatókönyvet. A legcsodálatosabb szülési élménytől a leghorrorisztikusabbig. Próbáltuk magunkat felkészíteni minden olyan eshetőségre, aminek bár kicsi az esélye, mégis megtörténhet. Mindezt azért, hogy ha beáll valami komplikáció, akkor se sokkot, se blokkot ne kapjunk. Úgy döntöttünk, hogy szakmánkat tekintve Ő Pilates oktató, én pedig bukott diák vagyok, s egyikünk sem jártas a szülésben, így maximálisan bizalmat szavazunk azoknak, akiknek ez a hivatásuk. Azzal a lelki békével indultunk neki a Nagy Laji dombjának, hogy mi mindent megtettünk, ami a hatalmunkban állt, innentől másoké az irányítás… Nem bántuk meg…

Egy kőkemény éjszaka után megérkeztünk a tett színhelyére, ahol valami teljesn más fogadott, mint, amire előzetesen készítgettek azok, akiknek nem volt épp könnyű életet adni. Itt azért megjegyezem, hogy én nem élek álomvilágban, teljesn tisztában vagyok azzal is, hogy olykor embertelen dolgok is történhetnek. A műszak hosszú, az emberi türelem véges és talán a rendszernek köszönhetően is igencsak hamar kiégnek az egészségügyben dolgozók. Nem beszélve arról, hogy van, akit a kórház kapuján sem szabadna beengedni, mégis újszülöttet pelenkázgat. Ez mind igaz… de attól, hadd örüljek én annak, hogy mi ezekkel az emberekkel szerencsés módon pont nem futottunk össze. Valahogy ezért én most nem akarok öngyilkos lenni. Tisztában vagyok azzal, hogy mennyire szerencsések voltunk/vagyunk, hogy minden jól alakult, Mónika pedig négykézláb olyat szült, hogy a világ csodájára járt, de nem akarok egy olyan világban élni, ahol lassan szégyelnem kell, hogy emberségesek voltak velünk a szülész-, majd az újszülött szobán. Hát jó-jó, de biztos, hogy jó mélyen a zsebetekbe nyúltatok!– hangzott már el ez is. Én bele nyúltam, nem tagadom, csak a tántongó lyukon kívül sok mindent nem találtam benne azon a csodálatos reggelen. Azon is eltűnődhettem volna, hogy biztos protekciósak voltunk. El is hinném magamnak, ha egy közeli barátunk pont napra pontosan egy hét múlva nem ugyanaerről a pozitív élményről számolt volna be. Ő aztán tényleg senkit nem ismert a környéken…

Nyilván belekezdhetnék egy „főcím” dalba, hogy bemutassam a résztvevőket, de nem fogok J Egyrészt tudom, hogy Ők ezt nem igénylik, másrészt nem is igazán volna korrekt azokkal szemben, akik épp nem voltak ott. De, aki szereti a párizsi vanillia kávét, s nekem is készít egyet, annak szívesen mesélek a történtekről és a főszereplőkről is. A legnagyobb sztár egyértelműen a Feleségem volt 😀 Nem jött be a brassói tipp, s még csak én sem panaszkodhatom, mert neeeeeem repedezett, neeeeem hasadozott… mármint a virsli, amit a tejfakasztón főztünk. 😀

Azt gondolom, hogy Luca lányunk fotóival megtölteni az üzenőfalunkat nem a legkorrektebb ötlet, mert még nem tudja az ujjlenyomatával ezt a dolgot „leokézni”, s bár magamat ismerve leszek annyira elfogult, hogy egy idő után Ő váljon kedvenc fotómodellemmé, most még nem akarom erőltetni ezt a dologot. Azonban talán ezért az egy képért nem fog ő sem megharagudni, ha meg igen, akkor törlöm, igérem.

Hogy miként érint ez az új szerep, amit az „apaság” hozott, hogy mik zajlanak le az én lelkemben, arról majd később. Van ott is változás rendesen… Most azonban arról akartm írni, hogy mennyire hálásak vagyunk mindenkinek, aki ezekben az időkben mellénk állt és gyengédséggel, diszkrécióval ott segített, ahol tudott. Nagy listát írhatnék, hogy ki/hol/mikor/miben…de azt gondolom, hogy fölösleges. Ez a néhány hét rámutatott legfőképp arra, hogy milyen sokan vannak, akik úgy követik az életünket, úgy ápolják a kapcsolatot velünk, hogy közben nem könyökölünk egymásba, csupán „ülnek a buszmegállóban” türelemmel, s várják azt a járatot, amelyik éppen értük jött. Remélem, hogy majd bennünk is meglesz ez a bölcsesség, hogy viszonozni tudjuk…

MCS_1660-3

UI: Soha nem gondoltam, hogy könnyeket csalhat az ember szemébe, ha a lánya 48 óra „tűzszünet” után végre nyakig lefossa magát. Tévedtem…s még hány ilyen dolog lesz 😀

 

 

Miért nem írok egy könyvet (?)

Legutóbbi, Erikáról szóló bejegyzésem nagyon sok emberhez eljutott és sokakat megérintett. Ez valahol érhető, hiszen egyrészt az elmúlással, a veszteséggel mindenkinek szembe kell néznie életének bizonyos szakaszaiban, s jó az, ha olyan „alternatívát” talál, amely új megvilágításba helyezi magát a halál elfogadását. Másrészt pedig – és azt gondolom, hogy ez a mérvadóbb – nagyon sokan ismerték Erikát és az Ő kis termetébe „csomagolt” emberi nagyságát. Sok levelet kaptam az elmúlt napokban, többnyire eddig általam ismeretlen emberektől, akik közel érezték magukat Erikához. Kiderült, hogy nem csak az én, hanem százak életére volt hatással lelkülete. Többen is megfogalmazták, hogy úgy érezték, hogy Erika annyira szelíd, jóságos és mély, hogy „kicsit több”, mint egy halandó ember… Valóban, sokszor én is úgy éreztem, hogy egy Angyallal találkoztam, nem egy „egyszerű” gyarló emberrel…

Sokak szemébe csalogatott könnyet, ahogy a soraimat olvasták. Az ember együttérez a másikkal, s feltörnek saját el nem rendezett dolgai is. Az el nem gyászolt apa, testvér, barát halálának élménye, a „még le nem rendezett” dolgok…

Többen felvetették a kérdést: Csongi miért nem írsz könyvet?

Könyvet? Miért és hogyan? Hogyan írhatnék könyvet, amikor (egyelőre) nincs mondanivalóm, legalábbis olyan jellegű, amit itt online felületen ne tudnék a „világba lőni”. Hogyan írhatna valaki könyvet, aki –mint sokszor tapasztalhatjátok- sem a helyesírás-, sem a mondattan szabályaival nincs napirenden? Szeretem lapravetni a gondolataimat, magaménak érzem az „írást”, de úgy érzem, hogy semmi olyan nincs bennem jelenleg, ami a nagyvilág számára izgalmas vagy újdonság lenne. Természetesen a hiúságomnak jól esett, hogy volt, aki még szponzort is szerzett volna a kiadványokhoz, de egyelőre nem fenyegeti ilyen veszély a társadalmat. Azt azonban nem tagadom, hogy egy ideje megszületett bennem a gondolat, hogy jó volna kiadni egy kis füzetkét, amibe az a sok jópofa történet megjelenne, amit tínédzser koromban megéltem, illetve hallottam, vagy elszenvedtem, de ezzel is még várunk picit.

Ha megfigyeltétek, csak akkor  írok, amikor valami mély dolog történik a lelkemben. Olyankor írok, amikor más pszichológushoz fordul. Ezt egyébként én is előszeretettel gyakorlom 🙂 Tehát fájdalomból írok, nem pedig az írás-, az önkifejezés öröméből. Ez pedig „megakadályoz” abban, hogy valami nagyszerűt „dobjak a piacra”. Legalábbis remélem, mert nem szándékozom sok időt tölteni a fájdalomban, sőt, ha lehet egyre kevesebbbet. 🙂

Erika már lassan negyedéve nincs velünk és mindezidáig „csendben” voltam. A legutóbbi bejegyzésem annak reményében született, hogy talán segítségével elindul bennem az a bizonyos gyászfolyamat, ami segít rendezni magamban az ilyenkor keletkező űrt és veszteségérzetet. Édesapám halálát után néhány nappal ugyancsak egy bejegyzésben „sírattam el” az öreget, s indítottam útjára az elkerülhetetlen folyamatot. Erikával kapcsolatban azonban nem így történt és a legutóbbi bejegyzésem után sem enyhült bennem semmi. Talán mert azt érzem, hogy közel sem sikerült bemutatni, hogy milyen volt Ő valójában? Vagy mert az élményeimet nem írhattam le csontig hatolóan úgy, ahogy átéltem, mert ezzel sok ember méltóságába belegázoltam volna? Vagy talán mert sosem halt meg bennem igazán? Ott ültem az ágya szélén, simogattam az arcát, amely végérvényesen békére szenderült és akkor sem éreztem azt, hogy itt hagyott volna minket. Nem hiszem azt, hogy az elmém nem akarná befogadni a tényeket, ezt sokkal inkább a lelkem mondja…

Pedig azzal, hogy már nem válaszol az sms-eimre, valójában a talaj szaladt ki alólam, hiszen válsághelyzeteimben kősziklaként állt mögöttem és nem tudtam olyan mélyre kerülni, hogy onnan Ő ne mutasson legalább egy fényre vezető utat. Ezek nem „egyszerű” bíztatások, elcsépelt klisék voltak, sokkal inkább ragadta meg a kezem és sétált velem át a szoba egy másik sarkába, ahonnan a beszivárgó fény egészen másképp világította meg a problémahalmazt, amit korábban bámultam. Trágyadombjaimon rámutatott a kibújó csírákra, virágokra. Az évek során lassan „átragasztotta” rám is ezt a szemléletet, s kicsit viccesen talán már azt mondhatom, hogy, amikor padlót fogok, akkor a hátamról a hasamra fordulva megpróbálom összeszedni a mások által elhullajtott aprópénzt. A padlón mindig van apró…higyjétek el, mindig!

Kettőnk kapcsolata, anya-gyermek viszonya csodálatosan bontakozott ki, lépett túl minden eddig általam ismert dimenzión. Korábban sosem találkoztam a feltétel nélküli elfogadással. Erika nem azt látta elsőszámú „küldetésének”, hogy itélkezzen fölöttem, hanem inkább azt próbálta megérteni és visszatükrözni, hogy milyen folyamatok játszódnak le bennem, minek „köszönhetőek” a fájdalmaim, vagy az önmarcangolásom. Egyszerűen segített megérteni, hogy miként működöm, illetve miként működik a kevésbé tudatos részem. Megtanított befele figyelni és folyamatosan emlékeztetett arra, hogy „csodálatos” vagyok. Biztosan elfogult volt, de egyedül neki elhittem. 🙂

Egyszer arról kérdeztem, hogy mit szólna, hogy ha tanulmányaim befejeztével, majd ha elindulok a segítói pályámon, egy tanulmányban bemutatnám a kettőnk kapcsolatának alakulását. A konkrét megismerkedésünktől a virtuális világban folytatott kommunikációnkkal egyetemben. Kacagott és ujjongott, kis kezeivel aprókat tapsolva:

– Oh Csongi, az nagyszerű volna. Sokat tanulhatnának belőle az emberek. Arra bátorítalak, hogy amikor ennek eljön az ideje, ne habozz megtenni.

Végülis, ha már a könyv gondolatánál tartunk, ebből a témából igazán szépet lehetne „rajzolni”.

Az elkövetkezendő időszakokban biztosan írok még Erikáról. Szeretném, hogy ha minél többen megsimernék azt a szellemiséget, amit Ő képviselt. Valahol „kötelességemnek” is érzem, hogy minél több emberhez eljusson az a lelkület, amivel Ő nézett a világra, az embertársaira, a népére.

Szeretném, ha a „nagyvilág” is beleolvasna az üzenetváltásainkba, mert emberfelettinek éreztem azt, ahogy a legnagyobb szenvedéseiben is volt ereje ahhoz, hogy az én gondjaimmal is foglalkozzon, azokon elmélkedjen és értem is imádkozzon.

Tudom, hogy megtehetem, így most megosztok veletek egy üzenetet, amit áprilisban kaptam Tőle, hogy lássátok az Ő hitét, az Ő erejét:

„Drága Csongim, boldog névnapot! Úgy láttam ma Csongor névnap van.

Fárasztó, nehéz, stresszes napjaim voltak a víztermelődes miatt, végül úgy néz ki leállt és kivették a csövet az oldalamból. Siralmas ahogy utána is sokszor úgy mozgok vagy ,,vigyázok” arra a csőre mintha hozzám tartozott volna, mar egy hónapjánál több. Most itthon vagyok Enikőnél és nagyon küzdök a lázzal esténként, s kérem az Istent szabadítson meg, hogy ne kerüljek újból kórházba, mert kifáradtam testileg-lelkileg. Ezen a héten befejeződött a sugarkezelés, értékelés egy hónap múlva, lesz CT által. Valahogy fel kellene annyira epüljek, hogy kimehessek egy-egy kicsit vagy legalább ne kelljen feküdjek. Egyfolytában fáj valahol. Az a gyanúm hogy idegvegződéses fájdalmam is van a tüdő es mellhártya mellett,  derekszinten elő a hasamig, mert a bőrömhöz sem lehet érni és a gyógyszer amit szedek ilyen mellékhatásokat okozhat. Olyan mintha egy szúrós-csípős szorító korszettbe lennék… Oh nem tudom meddig tart ez! Annyira kiszolgáltatottnak érzem magamat hogy remeg a lelkem egyfolytában es fél – …oh milyen jó hogy ezt megtudtam fogalmazni és kimondani. Igen eljuttam idaig s ebben a kiszolgáltatott állapotban szeretnék megtanulni ÉLNI! …és nem bepáncélozni vagy védeni magamat. Istenem gyógyíts meg, hogy szeretteim, testvéreim, barátaim és embertársaim között élhessek felvértezetlenül! Isten fegyverzetét viszont magamra öltöm és használni szeretném, ahogy Szt. Pál apostol írja az Efezusi levelében: „Vegyétek fel tehát Isten fegyverzetét: úgy álljatok tehát, hogy derekatokat övezzétek fel igazsággal, öltsétek magatokra a megigazulás vértjét (ez Jézus megváltásának az elfogadása). Lábatok saruja legyen a béke evangeliumának hirdetésére való készség. Mindezekhez vegyétek a hit pajzsát,  amellyel kiolthatjátok a gonosz minden tüzes nyilat. Vegyétek fel az üdvösség sisakját is és a Lélek kardját, vagyis az Isten igéjét. Mindenkor esedezzetek a Lélekben, minden imadságban és könyörgésben, s Őbenne virrasszatok teljes állhatatossággal könyörögve az összes szentert…”

De ez még folyamat nálam… Drága Csongim te hogy vagy?”

Erika, én jól vagyok…

mcs_7301

 

Világra jőve…

-Olyan bugyuta lettem, te Csongi. – nézett fel a pirítós kenyér kenésből Erika. Összemosolyogtunk…

-Nem vagy bugyuta, Erika…olyan vagy, mint egy szárnyaszegett madár…de meg fogsz gyógyulni és akkor minden a helyére áll.. –néztem a szemébe.

 

Néhány hónappal korábban derült ki, hogy Erika szervezetét a rák egy alattomos formája (mondjuk melyik nem az?) támadta meg. Az amúgy is kistermetű nő csontjai elvékonyodtak, nehezére esett a járás, folyamatos fájdalmakkal küzdött, amit méltóbban viselt, mint bárki, akit valaha ismertem…pedig láttam ezt-azt már jómagam is…

Néhány órával korábban érkeztem Bukarestbe, lecuccoltam idéiglenes szállásadómnál és kiementem a tömbház elé, hogy felhívjam Erikát, majd hívjak egy taxit.

-Szia Erika, kérlek mondd a címet, most ugrom be a taxiba.

-Látlak, drága Csongi, piros kalapban vagy ugy-e?

Hirtelen egy pillanatra megfagyott a levegő. Ennek mennyi esélye van? – tettem fel magamnak a kérdést. Bukarestben laknak „vaegyen“, kizárt, hogy én pont abba a kerületbe érkeztem, talán 50 méterre attól a tömbháztól, ahol Erika húga lakik… Erika a sokadik emeletről integetett rám.. Ez csak egy volt abból a sok igazi csodából, amit vele/általa megtapasztaltam.

Hosszú napunk volt. Orvostól-orvosig, taxiból-taxiba, üzletből-gyógyszertárba. Bámultuk a várost, a szótlanul igyekvő embereket, nem siettünk sehova. Ritka pillanatok voltak, amikor kettesben lehettünk, s a csend többet mondott ezer szónál. Sokat köszönhettem Erikának… A templom „pincéjében“ kezdődött minden, abban a háromszéki templom sekrestyéjében mutatott be magamnak, s „hozott a világra“, hogy egy második esélyt kapva az élettől, talán tudatosabban éljek, s végleg felrántsam a kéziféket abban a szertelen ámokfutásban, amiben vegetáltam. Bemutatott a démonaimnak, meghúzta a vészcsengőt, s fényt hozott abba a kimondhatatlanul sötét barlangba, amelyből korábban nemhogy kiutat nem láttam, de még a falakat sem voltam képes kitapogatni. Aztán az évek múlásával a fény egyre csak erősebb lett. Megjelentek a barlangrajzok, megláttam a kijáratot és szépen araszolgatva, olykor térden csúszva, sokszor meg-meg állva, megrekedve, „kivánszorogtam“ a fényre… Mindezt Erikával kéz a kézben. Az életemnek egy olyan szelete volt ez, amiről nem sokat beszéltem, s csak azok ismerték Erika jellemét és szerepét az életemben, akikhez igazán közel éreztem magam. Nem voltatok túl sokan…

Kijutottunk a barlangból, készen álltam a fényre, elengedte hát a kezem…De az utam során, ha le-le kellett ülnöm egy tuskóra, mindig az ő vállain pihentem meg. Hihetetlen, hogy a világ legapróbb „termete“, hogyan volt képes annyi terhet magára venni, s, mint Jézus az utolsó úton, panasz nélkül vinni a keresztet…

Elbúcsúztunk, megöleltem. Megvolt már a repjegyem, várt rám Amerika, s egy újabb mély önismereti utazás. Mélyen a szemébe néztem, mert nem tudtam, hogy láthatom-e még valaha. Szívem mélyen persze TUDTAM, hogy aki ilyen közel van Istenhez, az nem hagyja „csak úgy“ itt ezt a világot. Úgy gondoltam, még nagyon sok barlangban fel kell gyújtania a lámpást.

Kemoterápia, őssejt-transzplantáció, ilyen és ehhez hasonló „dolgok“ vártak rá. Kőkemény éjszakák, idegtépő nappalok, morfium…és semmi enyhülés…

Már vagy két hónapja Amerikában voltam. Hullámvölgybe kerültem, lelkileg padlót fogtam, mert olyan döntéseket kellett meghoznom az életemben, melyekről tudtam, hogy a seb, ami keletkezett, hosszú gyógyulási időre van ítélve, s attól féltem, hogy „elgennyesedik“.

 

-Erika, akiket elveszítettünk itt a földön, meghaltak, vagy külön vált az utunk, de szeretünk, azokat viszontláthatjuk még valaha?

-Igen Csongi. – válaszolta. A mennyek országában, majd mind egy asztalhoz ülünk, mindannyian szeretni fogjuk egymást, ujjongani és táncolni fogunk. Ott már nem lesz fájdalom…

 

Óriási nyugalmat hozott lelkembe ez a néhány mondat. Behunytam a szemem, elképzeltem egy nagy, kerek asztalt, óriási kandallót. Ott ült édesapám, dédnagymamám, néhány közeli barátom, de ott ültek azok az emberek is, akiket szeretek mégis megbántottam. Így szenderültem álomba és kaptam új erőre a hátralévő néhány amerikai hétre…

 

Úgy tűnt, hogy Erika őssejt-transzplantációja sikeres volt. Szervezete befogadta, mindannyian bizakodtunk…aztán az év elején ismét miden rosszra fordult, „visszaesett“ és rohamosan romlani kezdett az állapota. Ő töretlenül hitt a gyógyulásában, úgy, ahogy mindenki körülötte. Hitte, hogy Istennek van hatalma őt meggyógyítani, talán nem is lenne szükség a kémiai szerekre…

 

A kocsisor nem haladt. Brassó kijáratánál bedugult a forgalom, én meg egyre csúnyábban és hevesebben káromkodtam. Büntudatot éreztem, hogy nem indultam el a hajnali órákban, Erika testvére pedig néhány perce hívott, hogy ne siessek, mert sajnos lehet, hogy az utolsó órába érkeztünk.

-Hogy húztál volna haza a hűlye anyádba, Galacra, ha nem tudod vezetni ezt a fostalicska, rozsdás pityokaszállító dubát!

Minden és mindenki az ellenségem volt, ahogy araszoltunk a frissen aszfaltozott romániai rémálomban.

Félóra múlva ismét csengett a telefonom:

-Ne siess Csongi, „megvár“… – szólt a telefonba Erika húga lágy hangon.

 

Azt hiszem csak ekkor értettem meg, hogy itt most valami véget fog érni. Tudatom kiszorította ezt az elkerülhetetlen igazságot: Erika haza fog menni…

Szürreálisan nagy ez a bukaresti korház. Majdnem akkora, mint a román parlament, nagyon nehezen találom meg Erikát. A labirintus végén ott van az a kis szoba, benne drága lelki anyám, az ő szeretett húga és édesanyja…

 

-Nézd csak meg ki jött hozzád, Szívem. – mosolyog Erikára testvére, ahogy a szobába lépek. – Csongi az, örülsz-e neki?

-De jó… – hangzik a válasz, s érződik, hogy minden egyes kimondott szóért meg kell küzdenie ennek az áldott „kislánynak“. Igen, ismét gyermek lett a 40-es éveinek elején járó nőből. A rák és a kemó nem kegyelmez. Lerántja az emberről úgy a „ruhát“, mint a méltóságot…

Gondosan kicsomagolom a karkötőt, amit a Vatikában vásároltam neki.

-Erika ezt neked hoztam..

-De szééép… – mondta bársonyos hangon, ahogy megmorzsolta tau keresztet. Pont olyan volt, mint, amely azon a biblián van, amelyet néhány éve tőle kaptam. Magunkra maradtunk… A nagy fájdalmak közepette, nemigazán tudott beszélni. Fogtam a kezét, sokszor elmondtam, hogy szeretem, semmi más nem jutott eszembe. Sírtunk mindketten, ahogy néha egymás szemébe tudtunk nézni…

img_4504

Nagy fájdalmak következtek, úgy döntöttem kimegyek a folyosóra. Megsimogattam Erika arcát, kimentem és nekitámaszkodtam a falnak. Korábban elképzelni sem tudtam, hogy milyen lehet az, amikor az ember azért imádkozik, hogy a Jóisten legyen kegyelmes és szólítsa magához szeretett gyermekét, szabadítsa meg ezektől a kínoktól. Most megértettem…

Ahogy a falnak támaszkodva guggoltam hirtelen olyan érzés támadt bennem, hogy a halál és a születés talán kéz a kézben jár. Volt egy rémisztően hasonló íze. Az apa az ajtó előtt várja, hogy megszülessen a gyermeke… esetünkben pedig a gyermek szorongatja kalapját, „várva“, hogy anyja hazaköltözzön a Jósitenhez. Erős percek voltak.

Kisétáltam a teraszra, ám a kórterem ablaka nyitva volt, minden kiszivárgó hang eljutott a fülemig. A nap sütött, az ég tiszta volt, sehol egy felhő. A szél azonban egyre erősödött. Egy adott pillanatban attól féltem, hogy a kórházra dől az a százéves tölgy, ami az égbe emelkedett a zöld pázsitból. Beborult az ég, mennydörgött és attól tartottam, hogy eljött a világvége… A kórteremben pedig Erika vívta haláltusáját, szeretett húga karjai között.

A szél elcsendesült, a nap kisütött…bevégeztetett. Erika hazament…

Ott ül már annál a nagy tölgyfa asztalnál, talán éppen édesapámmal beszélgetnek… a tűz ropog…egyszer mindannyian megérkezünk…

Túl a harmincon

Az egyik közeli barátom néhány éve azt mondta, hogy majd meglátom, hogy 30 után mennyire megváltoznak a dolgok, mennyivel nehezebb lesz reggel felkelni, s az izmok működése is hogy megváltozik. Kálmi, igazad volt 🙂 Mondjuk felkelni sosem tudtam, ahhoz időben kellett volna lefeküdni, de az izmok valóban megmakacsolták magukat.

Gyermekkoromban Gábor Áron rézágyúi sem tudták volna kilőni a fejemből a gondolatot, hogy én futballista legyek. Meg voltam győződve, hogy az az én utam, arra születtem és a világ pénzéért sem mondtam volna le az álmaimról. Túl a „tripla X-en” azért ezt már másképp látom. Nagyon későn kezdtem futballozni, s azokat a készségeket és technikákat, melyeket kisgyermekkorban el kell sajátítani, nekem nem sikerült magamévá tenni. Már 13 éves voltam, amikor szakember keze alá kerültem, s bár próbáltak korrigálni a rosszul beidegződött, a „grundon” megtanult trükkjeimen, volt, amit már képtelenség volt „kinevelni” belőlem. Itthon, amatőr szinten ez még nem volt gond, ösztönből, mint egy ló, tucatszámra ontottam a gólokat, mert bár sok mindent nem tudtam tudatosan csinálni, azt az egyet megtanultam. Kézzel-lábbal, csúszva-mászva, de bepofoztam a labdát a hálóba. A 16-oson belül egy olyan világ van, amire nem lehet felkészíteni az embert, arra talán születni kell. Amolyan lélektani megküzdés zajlik a labdával, az ellenféllel, a körülményekkel, s mindez a másodperc tört része alatt.

Bár Magyarországon is ontottam a gólokat, azért ott (számomra legalábbis) hamar kiderült, hogy nem fogok a világelithez tartozni. Fájó felismerés volt, de még épp időben érkezett. Nagyszerű szakemberek vettek körül, akiktől 2 év alatt hihetetlenül sokat tanulhattam. Így aztán megpróbáltam minden egyes edzésen, amit a felnőtt csapattal töltöttem (volt belőlük nyomasztóan sok) jegyzetelni, figyelni, elsajátítani legalább a mentalitást, amit a Mester képviselt. Az hamar kiderült, hogy a csapattársaimat a meccsprémiumon kívül nem sok dolog érdekli, ahogy látom futballista egyikükből sem lett, de ez már nem a Csongorka problémája 🙂

Az elmúlt 10 évben sokmindenben kipróbálhattam magam. Voltam segédmunkás egy elhagyatott építkezésen, toltam a 72 órás műszakot egy kölni kiállító csarnokban, őröltem a kávét egy jacksoni lokálban, parkoltam az amerikai ex alelnök, Dick Cheney verdáját, de takarítottam is a Pólusban, s még naphosszat sorolhatnám. Sok minden változott, kívéve a futball iránt érzett erős szerelmemet. Ha a futballal kapcsolatosan „bántottak” az úgy hatott, mintha az életemre törnének. Szerintetek ez normális?

– Mit akarsz valójában a focitól, Csongi? – hangzott el a jeges zuhanyként ható kérdés egy terápiás foglalkozáson. Csak ültem hosszú percekig és bambultam a padlót. Tényleg, mit is akarok én a futballtól? Tettem fel magamnak a kérdést. A csoportvezető folytatta:

– Én úgy látom, hogy a futball megvédett mindentől, ami a magánéletedben veszélyként leselkedett rád. Oldotta a szorongásaidat, amit a támogató környezet hiánya okozott, sikerélményt adott, jellemet épített. Ez volt a te megküzdési stratégiád. A mindenkori csapatod lett a családod, érthető, ha fájdalommal élted meg a „családodban” történő igazságtalanságokat, árulásokat. De mára meggyógyúltál, szembe néztél magaddal és levetkőzted a félelmeidet. Én úgy gondolom, hogy nem címeket akarsz már nyerni, inkább közösséget akarsz építeni a foci által. Ha ez így van, akkor csináld bátran. Minden „eszközöd” meg van hozzá.

Hihetetlenül megnyugtatóan hatottak ezek a szavak. Valóban. Egyszerre minden kitisztult. Ezért tudom már olyan könnyedén elengedni azokat a játékosokat, akik nem ragaszkodnak a „családhoz”. Hiába képviselnek nagyon jó játékerőt, ha nem érzik magukénak a közösséget, bátran továbbállhatnak. Mert bár a hiányuk miatt, talán 1-2 hellyel lennebb végzünk a tabellán, de az érem ma már csupán másodlagos. A jó közösség a fontos. A család a fontos. S aztán, ha bele tudunk lopni egy kis szakmát is a dologba, na akkor járt jól mindenki 🙂

Mint egy „családfő” óvom a nyájam a farkasoktól, s aki nincs ehhez szokva, beleszaladhat egy szájpuskába. Minden hétvégén megtapasztalom a gyáva emberek trükkjeit, ahogy szidalmazzák a gondosan összeterelgetett nyájunkat. A fák alól , az árnyékból okádják a lángot rám és „szeretteimre”. Nehéz megállnom, hogy ne nyíljon ki a bicska a zsebemben, de aztán megnyugszom, mert a kisebb-nagyobb gyermekeken nem fog az átok. Farkasok márpedig mindig lesznek…

14536952_1236603593028232_376305051_o

Szóval az izmok másképp működnek már túl a harmincon, s ezt tetézi a sikertelen próbálkozások miatt kialakuló bizonytalanság is. Ez egy ördögi kör, s ha az ember nem elég éber, hamar saját nyakára tekeri a hurkot. A 16-oson belül már nem én vagyok a császár. Foghatnám a fejem, visszamenekülhetnék az emlékeimbe, hogy „bezzeg az én időmben”, de vajon rajtam kívül ez még hány embert érdekel? Szerintem senkit 🙂 Így hát az a dolgom, hogy kibéküljek magammal és kihozzam a jelenlegi helyzetemből a maximumot. Megtaláljam azt a rést, ahol a „család” hasznára lehetek. Mint minden egyéb e földön, az élet, a házasság, a focis karrier is egy folyamat. Jajj azoknak, akik aszerint ítélik meg életművüket, hogy milyen totyogó, belehúgyozó öreg taták lettek az utolsó 15 méteren. Nem! A kezdet és a vég között kirajzolódik egy csodálatos ív, ahol a görbe tetjén vannak talán a legszebb napok, de a felemelkedés és a lassú hanyatlás is az „egészhez” tartozik.

Hiba lenne nem így tekinteni mindenre, ami velünk történik…

 

 

Az én Családom

Mára már hiszem és vallom, hogy az embernek két családja van élete során. Vannak, akikhez a vér köti és vannak azok, akiket „maga köré épít”, akiket választ, akik között biztonságban érzi magát. Szerencsésebb helyzet, amikor az ember a vérszerinti rokonokban lel olyan „pajzsra”, amely érzése szerint megóvja őt a világban leselkedő fizikai vagy érzelmi veszélyektől.

Ha az elsődleges minták (anyuék, nagyiék) nem elégítik ki azokat a lelki vágyakat, amelyre egy gyermeknek szüksége lehet, akkor az elején tudattalanul, majd később tudatosan is olyan környezetet, olyan barátokat, felnőtteket keres, akik között „jól” érzi magát, akikre felnéz, akiktől olyan jellemvonásokat „csenhet” el, amely a legközelebb áll személyiségéhez. Van, hogy a gyermek számára szentírás az a sok szabály, parancs, amit a szülei ráerőltetnek, de sok olyan nyughatatlan személyiség van, aki egy idő után kilép ebből a nyomasztó burokból és elindul, hogy megtalálja önmagát. Talán ők a szerencsésebbek, mert bár fájdalmas utazás vár rájuk, de az ébredés-, megküzdés-, megérkezés utáni időszak végre felülírhatja azt a generációkat magába foglaló hibás és fertőzött programot. Ilyenkor általában a „szembefordultál a családdal”, „megbolondultál”, „agyadra ment az iskola”, „ezt érdemeltük, azért, amit érted tettünk?” frázisok következnek, amelyek vagy véget érnek egyszer, vagy valakinek a sírjáig vezetnek. Mindenestre, amikor már megtaláltuk lelki békénket, akkor képesek vagyunk megküzdeni az utorezgésekkel. Valójában nem kell megkeresnünk a hibást, fölösleges lenne bárkit okolni, egyszerűen változtatni akarunk a magunk és utódjaink életén, ezért, amikor elég bátrak vagyunk, akkor lépünk. Jogunkban áll megtenni ezt magunkért, még akkor is, ha kitagadnak (egy időre) a vérszerinti családunkból.

Nem kevés idő, önismereti munka és jónéhány erős egyéniség közreműködésére volt szükség ahhoz, hogy felismerjem, hogy a kezdetekben az én „második családom” a mindenkori futballcsapatom volt. Az a közösség „mentett ki” azokból a viszontagságos háromszéki évekből. Hogy pontosan mik is zajlottak ott és milyen nyomokat hagytak az életemben, már nem fontosak, legalábbis nem annyira, hogy nyilvánosan pálcát törjek a főszereplők mutatott attitűdje fölött. Elmúlt, legyőztem, tovább álltam. A „második” családom lett az első, az edzéseken voltam otthon, a hétvégi mérkőzés volt a családi ebéd. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert azokban az években kézdiszentléleken egy olyan baráti „társaság” kovácsolódott össze, melyhez foghatóval azóta sem találkoztam. Mély hálát érzek a szívemben, hogy közéjük tartozhattam és, hogy aktív részese lehettem azoknak a sikereknek, amelyeket sem korábban, sem azóta nem sikerült felülmúlniuk.

A csapattársak voltak a testvérek, az edző, Andris bácsi pedig a családfő. Úgy tartotta össze a nyájat, mint egy igazi pásztor. Persze szükség volt a nagyobb testvérekre is, akik a mérkőzéseken a pályán, vagy az öltözőben mutattak példát az olyan kisöcsiknek, amilyen én is voltam. Csodálatos évek, csodálatos emlékek…

IMG_9737

Azt sosem gondoltam volna, hogy a későbbiekben még mennyi gondot, megrekedést, fájdalmat okozhat ez a különleges szemlélet, ahogy a mindenkori csapataimra tekintettem. Ahogy Magyarországra igazoltam, minden felborult. Ahogy a pénz belefolyt a „családi” kötelékekbe, ahogy szétoszlott a vénákba, mintegy megmérgezve a kohéziót, az mindent felülírt. Én pedig megragadtam valahol ott az öltözőben, ahol bár ugyanazzal a „vezetéknévvel” rendelkező srácok ültek a jobb meg bal oldalamon, de számukra nem létezett a család. Elárulták magukat, egymást, s olykor a „családfőt”. Megvetve, lenézően tekintettek a 15 éves srácra, aki a mérkőzések előtt banánt evett és gyümölcslevet ivott: „ Az elnök fia, ebből sem lesz semmi.” Hogy kiből mi lett azt nem az én tisztem megitélni, mindenestre a „gyümölcsleves srác” jelenleg a Ferencvárosi Torna Club csapatkapitánya és már a felnőtt válogatottban is bemutatkozott. A többiekről azóta sem halottam, bár ez lehet, hogy az én hibám, s valahol spanyol elsőosztályban csináltak karriert (mondjuk az egyiküket hallottam, hogy postásként dolgozik, a másik pedig szertáros…az se rossz 🙂 ).

Szóval a későbbiekben hiába jöttek már a gólok, nem éreztem jól magam sem az öltözőben, sem a bőrömben. Bár még ott volt sokáig bennem a vágy, hogy futballista legyek, valójában arra a kézdiszentléleki öltöző „szagra” vágytam. A melegítő krém illatára, a tapintható feszültségre. Így aztán, ha őszinte akarok lenni, akkor a karrierem nem 25 éves koromban ért véget, amikor a porckorongsérv közel 6 évre „bénított meg”, nem 19 éves koromban, amikor felbomlott a félprofi szerződésem egy végzetes ágyéksérülés miatt, hanem akkor, amikor utoljára kiléptem a kézdiszentléleki családi ház ajtaján (természetesen az öltözőre gondolok). 🙂

Ez pontosan 15 éve történt, s a mai napig magam sem értettem, hogy miért jön, hogy megöljem azokat a csapattársaimat, akik részegen jönnek meccsre, azokat az „edzőket”, akik csak üvöltenek a semmibe a pálya szélén, vagy miért éreztem árulásnak, amikor Homoródalmáson a szívemet is odaadtam tálcán, s végül azok miatt mellőztek, akiket egykorn én szerettem volna a legjobban magunk mellett tudni…

Bezárult egy szép kör… Voltak benne mindenféle hullámok. Felmentünk az égig, s én egyedül a poklot is megjártam. Mára megértettem, hogy számomra mindez érzelmi kérdés. A profi labdarúgásban nincs helye az érzelmeknek. Ott a számok beszélnek. Hány gólt rúgott? Hányszor szerelt? Hány ziccert fogott? Hiába szereti a csapatot, nem elég JÓ és kész. Én azonban abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy most már érzelmi kérdést csinálhatok a dologból. Olyan srácokat akarok az öltözőmbe, akik nem csak játszani akarnak, de oda is akarnak TARTOZNI. S higgyétek el fiúk…lassan az eredmények is érkezni fognak, mert másokkal ellentétben, nekem időm, mint a tenger… 😉