Én vagyok-e?

Legfrissebb

Szabadon…

10 év… 10 éve „csapatom”. Ahogy vidéken mondanák, ez azért gombócból sem kevés. Az elmúlt 10 évben a nagyvilág elé tártam az életem bizonyos szegmenseit, amolyan „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” módon.

Amikor 2008-ban belekezdtem, akkor még korántsem volt fogalmam/elképzelésem arról, hogy miért csinálom, vagy egyáltalán milyen funkciót szolgál ez az egész dolog. Egy idő után azonban azt éreztem, hogy ha nem tör belőlem utat a felszínre az az érzelmi láva, ami időkzönként igen forróra volt képes felhevülni, akkor biztosan megbolondulok. Elgondolkodtam azon is, hogy vajon nem visszajelzéseket vártam-e a nagyvilágtól, vállbaveregetéseket, hogy „ügyes gyermek vagy, kisfiam”, Lájkot, mintegy megerősítés gyanánt, hogy nem vagyok haszontalan. Azonban abban az időben még nem volt olyan platform, ahol ezzel szembesülhettem volna, maximum egy-két hozzászólás, vagy személyes üzenet ért vissza hozzám.

Ha ma visszatekintek, már sokkal világosabb a kép. Ez a blog jelentette számomra a megnyugvást, a „megküzdést” olyan pszichésen megterhelő időszakokban, amikor nem volt senki a közelemben, akihez bizalommal fordulhattam volna. Próbálok mellőzni minden tudományos közhelyet, mégis érintenem kell például Carl Rogerst, aki azt vallja, hogy minden embernek szüksége van egy olyan közegre, ahol feltétel nélkül, ítélkezésmentesen elfogadják. Ahol megnyilhat, ahol „biztonságban tudja” magát, ahol nem kell félni attól, hogy pecsétet kap, ha feltárja a benne munkálkodó érzelmeket, de akár a „normától/normálistól”eltérő vágyait. Ha az ember ilyen „környezetre” lel, akkor beszélhet, s ha beszélni mer, akkor gyógyulni fog…

Nagyon nehéz feltétel nélkül szeretni valakit, de még akár csak elfogadni is. Úgy szocializálódtunk, hogy ítéletet mondjunk, még úgy is, hogy soha-senki nem is kért, vagy hatalmazott fel minket erre. Minden emberi cselekvésre, melynek szemtanúi vagyunk, van reakciónk, mégha azt nagyon sok esetben ki sem mondjuk… persze, azért elég sokszor ki is mondjuk, egyáltalán nem gondolkodva el azon, hogy vajon milyen (élet)út van a másik ember mögött. Hol járt mielőtt ideért és mik sodorták abba a helyzetbe, hogy úgy cselekedjék, ahogy. Erre ma már nincs idő. Menni kell, mert minden és mindenki rohan. Gyors döntések kellenek, gyors ítéletek és gyors megoldások…nem törődve azzal, hogy közben magunk előtt ferdítjük és raktározzuk is el ferdén a valóságot. A feltétel nélküli elfogadás egy olyan „jelenség”, amelyet egyikünk sem tud gyakorolni, s melyre kivétel nélkül mindannyian vágyunk…

Kezdetben ettől a blogtól kaptam meg azt a bizonyos elfogadást, „megértést”, amire a lelkem mélyén vágytam. Nem szólt bele, nem pofázott vissza, bátran és kendőzetlenül írhattam a bennem kavargó érzelmekről, dilemmákról, félelmekről és idealisztikus álmokról. Írhattam a családomról, ezen intézményben velem történő vélt vagy valós sérelmekről, mert úgy gondoltam, hogy ez rendjén van. Jól felfedezhető, hogy ez a sebzett gyermek korántsem volt tudatában annak, hogy mi helyes vagy helytelen, mi etikus vagy etikátlan, mit „szabad” és mit nem, minek hol van a helye. Egyszerűen jött, én meg utat engedtem neki…s milyen jól tettem. Nagyon sok ember van a környezetemben, akiknél a kukta levetette a födőt. Az nem járható út, hogy rotyog a fazék, de a gőznek nincs „egérút” a menekülésre. Kivétel nélkül MINDIG útat fog törni magának, a kérdés az, hogy milyen formában: pszichiátria vagy onkológia lesz-e a vége…

Amikor Erikával találkoztam, megváltoztak a dolgok. Ő elfogadta azt, aki Én vagyok és általa én is el tudtam fogadni önmagam. Már kevésbé volt szükség a blogra, egyre kevesebbet is írtam. Nagyjából csak akkor került rá sor, ha felültem az érzelmihullámvasút egy újabb járatára, s már nem tudtam kapaszkodni a biztonsági övbe. Ritkán fordult ez elő az utóbbi években. Sok mindent másképp látok, mint a kezdetekben, de eszem ágában sincs törölni a régi bejegyzéseimet. Évek múlva, ha kérdéseim lesznek magamhoz, ez lesz a legtisztább, legőszintébb forrás, amire támaszkodhatom.

Szüleim, nagyszüleim lelkivilágát is megrángatták a virtuálisan visszaköszönő sorok. Rájöttek, hogy nem igazán ismerik azt az embert, aki ezeket a betűket rakja egymás után. Nagyon sok konfliktust okozott, hogy miért tárom a világ elé a bennem rejlő érzéseket, gondolatokat, keserűségeket… Nem tehettem mást, túl sokan „merítkeztek” már a soraimból, akiknek ugyanúgy nem akartam hazudni, ahogy magamnak sem. Nem akartam többé kirakat életet élni, ahol eljátszom a tanult szerepet, hogy minden fasza, miközben BENNEM, ott belül nem volt az. Természetesen ahogy egyre mélyebbre ástam végül megértettem, hogy nincs az égvilágon semmi értelme a bünbak keresésnek, az már semmit nem változtat a dolgokon. Azonban azt is mindenkinek meg kellett értenie, hogy csak akkor szabadulhatok meg a terheimtől, ha egyenként mindenki találkozhat azzal a dühvel, amit jogosan érzek irántuk, vagy legalább az élethelyzet iránt. Az már egy következő lépés volt, hogy megértettem, hogy generációkon át ívelő a probléma és minden családban fellehető, szinte kivétel nélkül. Ez azonban hosszú folyamatnak bizonyult és semmi esélye nem volt a racionális érveknek, hogy az érzelmeimre hassanak. Azt hiszem egy életre megtanultam egy dolgot: ha a kisgyermek azt állítja, hogy „baj van”, akkor baj van! Nem számít, hogy látszólag minden rendben. Csak az számít, hogy Ő jelzett. Ha erre a jelzésre nem vagyunk elég fogékonyak, ha azt gondoljuk felnőtt fejjel, hogy ő érzi rosszul, akkor belekergetjük valami olyanba, amit egy életre rosszul fog elraktározni a lelkében. Sokszor meg fog szólalni benne a vészcsengő, de nyel majd rá egyet, „hisz nincs is baj, a felnőttek már megmondták, hogy én érzem rosszul”.

Annyi minden van még bennem, amit elmondanék, leírnék, mintegy „mentsük meg az egész tetves világot” jeligével, de egyelőre erre nincs tér és idő. Van egy csodálatos kislányom (bár ezt a kifejezést azért nem szeretem, mert olyan, mintha birtokolnám, pedig csak a „gyámjai” kéne legyünk, amíg erre neki szüksége van) és igyekszem tudatosan arra terelni magam, hogy a lehető legtöbb időt töltsek vele, legjobb tudásom és őszinte jelenlétem szerint. Mély nyugalommal felkészítve magamat majd azokra az évekre, amikor számonkér a jelenben elcseszett dolgokért. 🙂 Kérjen is számon! 🙂

Ha egy nagy bölcselettel akarnám zárni ezeket a soha véget nem érő sorokat, akkor annyit mondanék talán, hogy ha azt érzitek, hogy valami nem stimmel, merjetek segítséget kérni. Keressetek olyan embereket, akik megértenek, akik elfogadnak. Ha nem találtok, akkor forduljatok olyan szakemberhez, akinek „ez a dolga”. Ha visszatekintek az elmúlt 10-15 évre, akkor azt látom magam mögött szomorúan, hogy túl sok időt fordítottam arra, hogy megfeleljek olyan embereknek/barátoknak, akiket soha nem érdekelt az igazi „ÉN-em”.

(innen folytatjuk … valamikor) 🙂

illusione-liberta

Reklámok

Úgy megfeszítenék valakit!

Amikor az ember „kutatni” kezdi, hogy hol lett elbaszva minden, egy idő után törvényszerűen zsákutcába érkezik. Minek/kinek köszönhetem azokat a vonásaimat, amelyek sem a társadalom, sem a magam számára nem hogy építő jelleggel nem bírtak, de alkalomadtán pusztítottak rendesen? Legtöbször saját magamat…

Milyen mintákat hoztam magammal, s kiket tehetek érte felelőssé? Persze, a válasz egyszerű: Anyám és apám tehet mindenről! Ők voltak számomra az elsőszámú „modell”, minden viselkedési mintámat róluk „koppintottam”. Le van tojva, megyek és felpofozom őket… jah, nem fog működni, mert apám már nem él. Na jó, akkor megyek és lepofozom anyámat. Elvégre ő szült, minden tőle indult, neki kellett volna jobban átgondolni, hogy mit miért tesz, milyen példát mutat és mennyire „vezet”, terel tudatosan valamilyen út felé. Igen, ő lesz az. Rajta kell elverjem a port, a kishitüségem miatt, amiatt, hogy mindig-mindent félbehagyok, hogy nem lettem sikeres, s még a párkapcsolataimba belevitt „fertőzések” is egész biztosan tőle származnak. Így is van. Az ő dolga lett volna embert faragni belőlem, de nem úgy, ahogy az ösztönei vezérelték. Hát mire vannak a könyvek? Abból kellett volna megtanulni, hogy hogyan kell egészséges embert nevelni ebbe a beteg világba. Szedem is a batyum, elindulok, s az utam végén ott fogja várni jóanyámat egy jókora tasli. Elsétálok apám sírja mellett is, befenyítek az öregnek, hogy aztán tudja, hogy nem felejt a „kicsi fia”. Hosszú az út, van időm gondolkodni. Egyre nagyobb bennem a harag és a düh, amikor arra gondolok, hogy mennyi minden sikerülhetett volna, milyen magasba csaphattak volna a szárnyaim, ha már rögtön a fészekből való kirepülés előtt ne tördelték volna le azokat. Megkapod, nefé, csak érjek haza!…

Ahogy a kis tarisznyámba pakolgatom az útravalót, kezembe kerül egy régi fényképalbum. Egyik lapon édesanyám gyermekkori fotói, a másik oldalon az apámé. Édesek voltak, ekkor még semmi jele nem volt annak, hogy egy mihaszna kölyket hoznak a világra. Na ekkor kellett volna jól meggondoljátok, hogy mit csináltok, nem utólag magyarázkodni… csak érjek haza!…

Már vagy fél napja úton vagyok. Közben újra és újra megjelennek lelki szemeim előtt azok a bizonyos régi fényképek. Ott még olyan ártatlan volt mindkettőjük. Akkor vajon hol romlott el?… Hát persze, megvan! Milyen jó, hogy még nem értem oda, s varrtam mindent az anyám nyakába. Hát a nagyszüleim lesznek a hunyók. Matematikailag kiszámítható, lemodellezhető, hogy amennyiben volt két ártatlan lélek, akik aztán egy szörnyeteget szültek és neveltek, akkor csakis a nagyszüleim nyúlhattak bele, mintegy független változóként az amúgy sikerre ítélt történetbe. Igen, ez a megoldás, a szüleim felmentve!

Újratervezés, nagyszüleim a másik irányba laknak. Mondjuk necces a dolog, mert a nagytaták már nem élnek, de megkeresem a két nagymamát, s leültetem őket a vádlottak padjára. Remélem már készülnek a védőbeszédre, bár szót úgysem kapnak. Egyszer én vádolok, majd ítélek is, s esetleg utána levélben, vagy mittudomén. Inkább sehogy. Tömlöcbe velük!

Kétszer olyan hosszú így az út, mert előbb vissza kell érnem oda, ahonnan indultam, majd egy éles kanyar, s irány nagyi. Előbb az egyik, majd a másik, aki viszont megint csak jó távol lakik, innen és mindenhonnan (is). Beletelik vagy 3-4 napba, vagy talán lesz ez egy hét is…az élet pedig közben múlik…

Már legalább 3 napja úton vagyok. A szám kiszáradt, a lábam leette a bakancs, a só átütött kopott pólóm anyagán. Közben dédnagymamám régi történetei jutnak eszembe. Annak idején, amikor háborúk dúltak szerte a világba, nekik sem lehetett könnyebb, én csak örvendjek, hogy az utamat szabadon választhattam meg magamnak. Szabadon dönthettem úgy, hogy elégtételt veszek mindenért, ami engem ért…

Fülemben hallom dédmamám bársonyos hangját. Arról mesél, hogy azokban az időkben milyen sok csecsemő vesztette életét már rögtön születés után, vagy az azt követő néhány hétben, hónapban. Jóformán azt sem merték megnegedni maguknak az asszonyok, hogy kötődjenek gyermekeikhez. Talán ha már biztosra vehették, hogy életben maradnak. Neki sem egy gyermeke halt meg…gyászolt ő többet is. Háború, mező, munka…s persze a gyermekek. Mert hát ugy-e maguktól azok sem nőnek fel…

Nem tudom, hogy mi történik, de egyre lassabban haladok. Hogy pontosan hova tartok, nagyanyámhoz, vagy már a dédnagyanyám sírja felé, hogy neki is intézzek egy-két számonkérő mondatot, magam sem tudom…

A bosszúvágyam, a haragom, valahol a második világháború tájékán odaveszett. Mélyreható kutatásom során nem leltem bűnbakra. De akkor most ki a felelős az elcseszett dolgaimért? Egy nem túl rövid „séta” után mindenki válláról levettem a terhet? Akkor kiére tegyem? Kéne keresni egy felnőttet, az ő válla biztosan elbírja.

Nálam sokkal okosabb emberek azt állítják, hogy akkor felnőtt egy ember, amikor felelősséget tud vállalni az életéért, a döntéseiért. Talán ez lehet az oka annak, hogy annyi 70 éves gyermek van a világban, s néhány 14-15 éves (kora)felnőtt is.

S hogy felelősek vagyunk-e azokért a dolgainkért, melyeket még „gyermekként” követtünk el? Erre azt hiszem, hogy nem én vagyok a kompetens személy, aki választ adhat. Minden esetre azt gondolom, hogy a felelősség ott kezdődik, amikor megértem, hogy a dolgaim nem a szerencsén, a világon, a körülményeken, sokkal inkább az én rövid és hosszútávú döntéseimen, cselekvéseimen múlnak. Akkor vagyok felelős, amikor TUDOM, hogy a kő, amibe belrúgtam, akár az emberek testi épségében is kárt tehet, mégis behunyt szemmel azért belepöckölök egyet. Azt gondolom, ekkor már nem vagyok FELMENTVE…

2017-03-25_generations

Mészárszék

Ez a bejegyzésem nem lesz túlságosan „szimpatikus“. 🙂

Gyermekkoromban, amikor dédszüleimhez akartam menni, a házukba mindig a „mészárszéken“ keresztül vezetett az út. Nem kell nagyon megijedni, nem disznó és marha fejekkel volt „kikövezve“ az út, csupán azt az előteret, mely egykoron valóban kisebb „vágóhídként“ funkcionált, se le nem bontották, se át nem rendezték. Bár dédnagytatám már régen nem élt, egy régi mérleg és az általa egykoron használt néhány „szerszám“ még ott volt a helyiségben. A bejárati ajtó ablakán nagy, fehér papír zárta el a fény útját (hogy miért azt ma sem értem), s ahogy betoppantunk rajta megcsapott a hideg, s a kampóra akasztott, füstölt szalonna illata (vagy inkább szaga). 🙂

Gyermekkoromban sokszor végignéztem, ahogy dédnagyanyám elnyisszantotta egy-egy tyúk nyakát, a tálba felfogta a vért, s megvárta, amíg „szépen“ kiszáll az élet a haláltúsáját vívó kakasból, pulykából. Sosem hatott meg igazán a dolog, valójában még meg is könnyebbültem, amikor „végre“ megszabadult az udvar a pulykakakastól, mert megvallom őszintén, nemsok vérfagyasztóbb látvány van, mint egy felbőszült pulyka, aki épp egy 5-6 éves gyermekre ront. Ebben a percben is kiráz a hideg… A téli disznóvágásokra mai napig tisztán emlékszem. Ott melegedtünk unokatestvéreimmel a dédi kályhájánál és a pirítottuk a malac fülét/farkát, melyet sikerült elkunyerálni a „böllértől“. A szobát csak akkor hagytuk el, amikor a szomszédasszonyok, rokonok nekiálltak kanalakkal kitisztítani a megboldogult disznó beleit, hogy aztán a saját bélrendszerének „tartozékaiba“ visszatöltsék a ledarált és jól befűszerezett húsát. Azért ez elég abszurdnak hangzik, nem? 🙂 Amikor ez a „tekenyőszag“ megcsapott, akkor inkább kimentünk az udvarra és kacagtunk a levágott disznófejen, megbámultuk a tyúkok véres lábnyomait a hóban, s vártuk, hogy készüljön el a „mocskostokány“ (ha jól emlékszem a nevére). Romantikus idők voltak, nem fordul fel a gyomrom, ha az emlékeimben kutatok…

Főleg nagytatámnak, s a kollégiumi éveknek köszönhetően végül mindenevő lettem. Mai napig rajongom a puliszkáért, de sok olyan egyszerű (olcsó) étel van, amit szenvedéllyel fogyasztok…vagy talán úgy a helyes, hogy fogyasztottam.

Régen a flekkent fasírttal szerettem enni, de lehetőleg úgy, hogy füstölt sonka legyen a körítés. Ha „az utamba került“ egy vegetáriánus, azt kiröhögtem, lenéztem, s magamban eldöntöttem, hogy egyrészt szektás, másrészt meg van hibbanva… Augusztusban múlt 5 éve, hogy nem ettem húst. Találkozásom a „burjánokkal“ ekkor kezdődött, s kicsit sem jószántamból. A gerincsérvemmel kézenfogva jártunk épp ajtóról-ajtóra, hogy valaki válasszon már szét kettőnket, mert igencsak terhes ez a társas magány. Gyógyír hosszú ideig nemigen született a dologra, bár az erőskezű csontkovácsom azt javasolta, hogy próbáljam ki a húsmentes életmódot, mert valószínű, hogy a szervezetem el van savasodva és emiatt fáj a derekam. Bele is vágtam, de 3 hét után minden borult, ugyanis lagzit kellett fotózni, az én fejemből kiment, hogy divat vega vagyok, s 3 pohár bor után már a csíkmadarisi kultúrotthon konyhájában verettem be a tepertyűt csirke-böffel. Lehajtott fejjel mentem vissza a csontkovácshoz, hogy mester, ez nem az én utam. Nem nagyon csodálkozott a dolgon, inkább elkérte az e-mail címemet és másnap küldött egy videót. Bummm…

„Ha a vágóhídaknak üvegfaluk lenne, mindenki vegetáriánus lenne“ – mondotta egyszer Paul McCartney… Érdekes dolgok voltak abban a videóban. Olyan képkockák, amelyekre én korábban sosem gondoltam, vagy legalábbis nem vettem a fáradságot, hogy elgondolkodjak rajtuk. Ebbe a kultúrába születtem bele, környezetemre (mint jópéldát mutató sémára) hagyatkozva vittem tovább mindent, amit láttam és tapasztaltam… de rendjén van ez így? Csak azért, mert valami évszázadok óta történik, helyessé is válik? Nem tudom…

Ahogy az évek teltek, egyre jobban kezdett foglalkoztatni a téma. Húst nem ettem, bár rengeteg intelemmel találkoztam, hogy vigyázzak, mert vashiányos leszek, meghalok, ha nem viszem be az állati fehérjét, elsorvad az agyam, mert nem kap majd elég állati zsírt, s így lehetne folytatni ezt a (lássuk be, hogy teljesen „elszállt“ érvelésekből álló ) sort. Az elmúlt 5 évben a környezetemtől aztán kaptam hideget-meleget, hogy a már korábban általam is említett szektába én is beálltam, hogy ez az egész nám más, minthogy ki akarok tünni a sorból (merthogy az életben soha-semmi más nem motivált csak az, hogy „más“ legyek), hogy ez csak egy újabb fellángolás, s amúgy is, hogy ha vega vagyok, akkor miért iszok alkoholt? Nem nagyon foglalkoztam ezekkel a véleményekkel, s ha társaságban szóba is került a téma, legtöbbször vagy elütöttem egy poénnal, vagy eljutottunk az érveléssel egy olyan szintre, hogy már nem maradt más válaszuk a jelenlévőknek, minthogy: ha egésznap az erdőn kéne vágjad a fát, akkor meglátnám, hogy a burjányaiddal mire mennél. Pedig bevallom őszintén, hogy rengeteget kutattam a vegetáriánus életmód ellen szóló érveket, mert sokáig fájt a fogam a brassói aprópecsenyére. Azonban sehol nem találkoztam olyan tanulmánnyal, ami tudományosan alá tudta volna támasztani, hogy hús nélkül vége van a világnak. Ezzel szemben tonna számra találtam kutatásokat, amelyek arra mutattak rá, hogy mekkora üzlet a „gyógyítás“ és hogy a húsipar hogyan halad kéz a kézben a gyógyszeriparral. Unnék most kitérni arra, hogy mik kerülnek a szervezetünkbe a disznóból, tyúkból, halból (!), nem is ez foglalkoztat igazán. Inkább olyan kérdések cikáznak a fejemben, hogy vajon az embernek joga van-e elvenni egy másik élő/érző LÉNY életét, csak azért, hogy az ízlelőbimbóinak vágyát kielégítse? Ma, amikor foggal-körömmel küzdünk szüleink, nagyszüleink vállunkra rakott pszichés batyuinak lerakásával, akkor vajon miért nem gondolkodunk el azon is, hogy talán egy „barbár“ világban szocializálódtunk és tettünk magunkévá olyan normákat (felmenőink generációsan felhalmozott szokásai által), melyek kicsit sem „emberiek“?

Amikor azokat a barátaimat kérdezem, akik kutyájukra családtagként tekintenek, hogy el tudnák-e képzelni, hogy ebédre betolják Lessie-t, mindig megvető választ kapok, hogy ugyan normális vagyok-e, ne hasonlítsam az ebjüket egy „közönséges“ disznóhoz. Bodri egy jóval magasabb intellktussal rendelkező lény. Igen? Vajon ez a döntő szempont? Az intellektus húzza meg a határt a feláldozható és az életben maradó élőlények között? De akkor mi a helyzet az érzelmekkel? Talán az ember intelligensebbnek valja magát némely állatnál, de bizonyított, hogy érzelmeink sokszor alulmaradnak, amikor néhány különleges állatfajjal kerülünk egy-vé-egybe. Mégis mi hatalmazza fel az embert, hogy döntsön élet és halál fölött? És miért fordítjuk el a fejünket, amikor ilyen kérdésekkel találjuk szembe magunkat? Miért elégszünk meg azzal a válasszal, hogy nagyapáink is így csinálták, oszt 90 évet éltek? És miért hagyjuk örökségül gyermekeinknek is ugyanezt?… Én nem tudom a választ, csak felmerülnek bennem, mint egykori „intenzív“ húsevőben a kérdések. S az egyik kérdés követeli a másikat. Nem fura, hogy napjainkban 11-13 évesen menstruálnak már a lányok? Nem fura, hogy miközben a holokausztot mélységesen elitéljük, farmok ezrein szakítják el borjaikat anyjuktól, s a „szülők“ várnak a halálsoron? Nem fura, hogy az ember az egyetlen olyan lény, aki úgy döntött, hogy lecsapolja egy másik élőlény tejét, s magába önti? Sőt „tej-kifli“ program keretén belül megtölti a gyermekeket állati hormonnal? Nem fura, hogy 4-5 évet élnek az antibiotikummal telenyomott tehenek, miközben 10-12 év lenne a természetes életciklusuk? Nem fura, hogy lassan nincs hatása az antibiotikumnak az emberi szerveztre? Nem érdekes, hogy a leghíresebb kutatások, amelyek azt bizonyítják, hogy a rákos megbetegedések és a húsfogyasztás között nincs összefüggés a KFC és a McDonalds által vannak NYÍLTAN finanszírozva? Nem fura, hogy sem Te, sem én, de még az általunk ismert orvosok sem nagyon vannak tisztában az „egészséges táplálkozás“ fogalmával? …

De ami talán a „legérdekesebb“: nem fura, hogy a legerősebb érv a húsfogyasztás mellett a fehérje bevitel kérdése? Hallottál bárkit, aki fehérje hiányban meghalt? Én sem 🙂 , de nem is ez a fő kérdés, hanem az, hogy mi a helyzet azon társadalmakkal, akik egyáltalán nem esznek húst generációk óta? Gondolkodott bárki el azon, hogy mi van, ha a „fehérje-mítosz“ megdől? Akkor vajon el fog mindenki gondolkodni azon, hogy baszki, részt veszek egy globális mészárlásban? Nem hiszem. Ahhoz túlságosan jó fűszerek vannak a polcon…

vegán-testépítő

Az ember, amitől fél, attól próbálja megóvni magát. Így van ez egy ránk leselkedő kígyó, medve, vagy akár testi sérülés veszélyének esetében, de a negatív érzelmekkel kapcsolatosan is. Hogy mennyi fájdalom, félelem, stressz és kegyetlen szenvedés van egy szelet hús mögött a serpenyőben, egy fordítottbőr cipő mögött a szekrényben, vagy egy rég elfeledett szőrmebunda mögött a válfán, azzal egyikünk sem szeretne foglalkozni…

Ha van, aki mégis, annak szeretettel ajánlom ezt a remek operatőri munkával készült dokumentumfilmet, na meg a párom vegán receptjeit, melyeket biztos vagyok benne, hogy nem lesz „fösvény“ bárkivel megosztani 🙂

Ezt a bejegyzést nem Soros Gyuri bácsi támogatta, bár az utófinanszirozást mindig is imádtuk 🙂

Menni kell, lenni kell…

Édesapa lettem…s bár ez önmagában nem újkeletű hír, azért számomra most már lassan egy hónap elteltével is igen hihetetlen konkrétum. Miklós Csongor édesapa lett… néha elszoktam ismételgetni ezt a mondatot, mert voltak olyan idők, talán úgy 30-31 évig, amikor azt gondoltam, hogy ez sosem történhet meg. Borzasztóan féltem a helyzettől, a feladattol, s valahol a legmélyebb gondolataimban sem tudtam realitásként kezelni a dolgot. Pedig, ha mélyen a szívembe néztem, vagy akárcsak Anna keresztlányomra, akkor tudnom/hinnem/ értenem kellett volna, hogy készen állok a feladatra… Nem tudtam, nem hittem, nem értettem. Féltem… hogy mitől, azt tán még ma sem tudom. Féltem az apai-, de legfőképp a társi szereptől. Egész életem során modelleket „követtem”, morzsákból próbáltam összecsipegetni, hogy milyen kell lennie egy felnőtt férfinak, milyen kellene lennie egy férjnek, egy apának. Nagyon nehezen akart összeállni a kép, s közben azt éreztem, hogy az élet szép lassan kicsúszik a kezeim közül, de lagalábbis az irányítása. Mindent kontroll alatt szerettem volna tartani, és rettegtem a vissza nem fordítható dolgoktól. A gyermek pedig talán a legvisszafordíthatatlanabb „dolog”, ami egy ember életében „bekövetkezhet”… Azt hiszem pont ott tévedtem, ahol a legbiztosabb voltam a dolgomban…hogy a történéseket mindig a magunk irányítása alatt kell tartani. Ma már tévedésnek látom, de semmiképp nem találom hibának. Tudom és hiszem, hogy az elmúlt 6-8 évben annyira „monitorizáltam” önmagam, hogy nem tudok semmi olyat felróni magamnak, ahol szándékosan múlasztottam, vagy romboltam volna… másokban, magamban. Pedig bizony voltak sérültjei, áldozatai annak, ahogy apró darabokról próbáltam összerakni valamit/valakit, hogy az életem ne egy örökös, belső ámokfutás legyen, ami mindent és mindenkit felperzsel magakörül. Fizikai létemben már jócskán megsúroltam a 30 éves kort, de lelkiekben még egy gyermek voltam, aki nem képes felelősséget vállalani a tetteiért, aki fél a „felnőttektől”, s aki igen nehezen képes kiállni magáért olyan helyzetekben, ahol széles mellkassal „kell elvenni azt, ami neki jár”. Borzasztóan szerettem volna lelkiekben is felnőni, de azt hiszem, hogy nem volt meg hozzá a „belső lehetőségem”. Távol álljon tőlem, hogy felmentsem magam bármi alol is, ami engem „terhel”, amiért felelősséget kell vállalnom. Azt a hátizsákot, amelyben ezen batyu van pakolva, hordozom még a hátamon, míg célba nem érek vele. Senki nem veheti át még csak a csomagom felét sem, ezt az „El caminot” Miklós Csongornak kell végigzarándokolnia, s én már egy ideje úton is vagyok…

Ahhoz, hogy ki tudjak mozdulni ebből a holtpontból, egy igen erős elhatározás kellett és egy még annál is erősebb „mantra”, amit minden este jó sokszor el kellett ismételnem önmagamnak, kb két éven keresztül: „Nem fordulhatsz meg!”Az embernek millió olyan megnyilvánulása van, amit később, visszatekintve ő maga sem ért. Hogy mi volt a motiváció, mi volt a hajtó erő, mi késztette olykor teljesen abszurd cselekedetekre? El kell távolodnunk néha kicsit önmagunktól, külső szemmel ránézni az életünk bizonyos szakaszaira, s ha ebben mások is segítségünkre vannak, akkor azt nem szégyelni kell, hanem sokkal inkább hálásnak lenni érte. Na így telt az én elmúlt 2-3 évem is. Csontig hatoló önismereti munkával, kicsit eltávolodva a régi, „jól bejáratott” dolgoktól, bizalommal másokra támaszkodva…

Azt mondják, hogy az apaságra nem lehet felkészülni. Ebben én is egyetértek, de azt is gondolom, hogy készülni azért kell rá. Az édesanyának van 9 hónapja arra, hogy kialakuljon egy erős érzelmi kötődés, az apuka azonban bármennyire is igyekszik, mégiscsak a boxutcából indul. Megszületik a „csöppség”, ott tartod a kezedben, ismerkedtek, de még azt sem tudod, hogy hányadikán van elseje. Picit megijedsz, hogy „bakker, vajon én nem szeretem a saját gyerekem?”, hisz az első (jónéhány) találkozás még annyira „idegen”, hogy sehova sem tudod besorolni a dolgot. Az egyik barátom így fogalmazott: Akármilyennek is képzeled el, hidd el, nem olyan lesz. Fején találta a szöget, azt kell, hogy mondjam.

Valóban kemény éjszakán voltunk túl. Délelőtt 11 óra volt, amikor kivánszorogtam a kórházból, már édesapaként. Megtörtént a „visszafordíthatatlan”… csakhogy engem ez már csöppet sem aggasztott. A változások igen érdekes formában jelentkeztek, a gyermekemhez való kötődésem észrevétlenül kúszott be a sejtjeimbe. Azelőtt, ha el kellett mennem az üzletbe, akkor azt éreztem, hogy inkább felkötöm magam, mint 20 percig tátsam a szám a közértben. Nekem ennél sokkal fontosabb dolgaim is vannak, valahogy hagyjuk ki személyemet a sztoriból, a margarinos kenyér a legjobb döntés, ne csicsázzuk túl. Július elseje óta, kicsit másképp van. Képzeljük el úgy a dolgot, hogy azt hisszük, hogy az összes emberi érzelmet ismerjük…aztán 32 év után megjelenik egy új, egy olyan, amiről még nem hallottunk, nem ismerjük, s elképzelni sem tudtuk, hogy létezhet. Meg vagyok győződve, hogy nagyon sok ember, aki „félelmből”nem vállal gyereket, az bele esik ennek a csapdájába. Azt hiszi, hogy ismeri annyira önmaga működését, hogy felelőtlenség lenne gyereket vállalnia, mert nem tudna elég időt ráfordítani, de nem számol ezzel az eddig számára nem létező, új érzelemmel, de nevezzük inkább erőnek. Lassan az összes boltos néni nevét tudom, s azt is, hogy ki mikor van váltásban. Több időt töltök a közértben, mint régen az X-box előtt, s mindeközben nem kell magamat figyelmeztetnem arra, hogy ezt a családomért teszem, egyszerűen „automatikusan” zajlik a dolog. Olyan pitiánernek tűnő problémák illantak el az életemből, melyekért régen kardot rántottam volna…ma meg már kicsinyeskedésnek találom. S, hogy hiányzanak-e a régi dolgot? Naná, sok minden van, amit ma is nagyon szeretnék. Például Tusványos alkamával, amikor Pesta verdája mellett ér az este, amit átboroztunk, átnevettünk, s aztán reggelig kajtattunk sátorról-sátorra, mindenkivel koccintva, semmiért sem adnám. De idén „nem lehet”, majd talán jövőre, vagy azután. Ezek a dolgok nem múltak el, csak most valami/Valaki másnak van az ideje, Akit magam elé kell helyeznem… S én meghozom ezt az „áldozatot”. Ne legyünk álszentek, persze, hogy áldozat. Minden olyan dolog, amiről lemondunk valami/valaki más javára az ádozat. De ez az élet rendeje, s én ezzel most nagyon ki vagyok békülve 🙂

Felelős lettem egy olyan ember életéért, akit én (természetesen valójában MI) akartam, s kötelességem mindent megtenni azért, hogy a lehető legkevesebb olyan trauma érje, ami nem szolgálja a fejlődését. S már nem akarom megtervezni az életem mérnöki prcizítással, inkább hagyni akarom, hogy „élesben” zajoljanak a dolgok. Megvan a magamba vetett hitem, hogy kellő kreativitással orvosoljam a jelenben felmerülő kihívást. „A” Gyermek ezzel képtelen volt szembenézni…Lehet, hogy felnőttem?

Millió gondolat cikázik a fejemben, aminek talán jó volna szabadfolyást engedni, de ma már nem az „ihlet” diktál…Ha „megszólítanak”, akkor menni kell… Menni kell, lenni kell…

IMG_6143

 

Romantikus történetek

Rengetegszer eljátszottam a gondolattal, hogy majd, ha egyszer gyermekem lesz, akkor milyen lesz őt először a focipálya szélén látni….

Sokféleképpen történhetett volna, bár arról abszolút lecsúsztam, hogy életerős, fürge, öntörvényű futballistát lásson a gyepen, hiszen az utoljára talán a kézdiszentléleki focipályán voltam 16-17 évesen. Mindig attól rettegtem, hogy már csak egy ábrándokat kergető vénember köszön neki vissza, aki a bírókkal veszekszek, a csapattársait szapulja, s kiszínezett rablómeséket hajtogat a „régi szép időkről“, mint a nagyöregek a vidéki kocsmákban.

Láthatott volna egy megtört fiatalembert, aki lehajtott fejjel Homoródalmáson bámulja a vakondtúrásokat, de láthatott volna egy közellenséget is, aki Tusnádfürdőn bírkózik a gyűlölet lángjaival. Sok méltatlan helyzetben „találkozhattunk“ volna, amelyre keserédes lett volna visszaemlékezni…

De asors mindig romantikus történeteket szőtt nekem, ha a futballról volt szó, s ezúttal sem tartogatott drámát. 15 év után ismét összegyültünk ott, ahol nekem minden elkezdődött, ahol az érett férfiak felkarolták a bizonytalan kisfiút és megtanították repülni… Visszatértem abba a közegbe, ahol nem kellett magyarázni a bizonyítványt, ahol mindenki ismerte a másikat, 15 év után sem volt új a nap alatt. De volt két bajnoki cím és egy kupa győzelem, s mindenekelőtt volt egy futballszerető közeg/község/közösség mely mindannyiunknak a második családjaként is funkcionált.

A félelmeim hirtelen szétfoszlottak… A kislányom mindössze 21 naposan arra a pályára kísért először el, amely számomra mindig zöldebb lesz a világ összes futballstadionjának gyepszőnyegénél…

MCS_2405-2

20317089_1548972938457961_1038732185_o

Venuto al mondo

Ahhoz, hogy igazán kerek legyen a történet, közel egy évet kell visszaugranunk az időben…

Tavalyi év szeptemberében jártunk egy magánklinikán valahol Brassóban, mivel szerettünk volna kapni egy képet arról, hogy ha netántán úgy hozná a sors, hogy Pamacs kutyánk mellé még egy emberfióka is beférne, akkor arra a Mónika szervezete készen áll-é, avagy sem. Mégsem vagyunk már 18 évesek, azért nem árt, ha az ember kicsit képbe kerül saját magával belülről is, s most nem feltétlenül a lelki tényezőkre gondolok 🙂

A konzultáció során én a számomra kijelölt helyen vártam, az pedig az ajtó másik oldalán, a váróteremben volt kijelölve (szerencsére ez volt az egyetlen olyan alkalom, amikor az ajtón kívülre szorultam). Szerintem megunhattam a banánt odabent, mert tisztán emlékszem, ahogy Mónika kilép a főbejárat ajtaján, előbb mosolyog, majd elsírja magát:

  • A szervezetemmel minden rendben van…de sajnos a korom miatt nem szülhetek, kockázatos. Pedig amióta az eszemet tudom, ebben voltam a legbiztosabb, hogy ezt meg tudom csinálni.

Komoran kocsikáztunk a legközelebbi plázához, hogy tömjünk a fejünkbe egy vega-flekkent.

Néhány hét múlva pedig egy reggelen arra ébredtem, hogy két kicsi zokniszerű bubatartozék hever az éjjeli szekrényemen. Elindult a buli 🙂

Végül letettünk Brassóról és Székelyudvarhelyen „csekkoltunk be”, mert állítólag Szeredából mindenki ide jár szülni (innen meg Szeredába) 😀 A szerencse és a Gondviselés ezen az utunkon is elkísért minket, hiszen orvosunk/barátunk ismerve a családban történt „tragédiákat” olyan apróságokra figyelt fel, mely észrevétele nélkül talán ma nem kéne szagoljam a szaros pelenka utánozhatatlan illatát. A sztori röviden annyi, hogy mi nem divatból szúrtuk mindennap bőr alá a vérhígítót. Isten áldjon meg ezért Téged, Csaba..

Szóval elindult a 9 hónapos nagy utazás, amibe aztán keveredett minden: bizakodás, aggodalom, öröm, félelem, önismeret, nagy elméletek, majd azok megdőlése, tévhitek, ébredések, mély pontok és csúcsélmények. Rengeteg tanácsot kaptunk olyanoktól, akiktől kértünk, de még többet azoktól, akiktől nem. Volt, aki esküdött, hogy így lesz, mások pedig fogadni mertek volna, hogy úgy. Tucatjára zudultak ránk a rémhírek, a horror történetek, melynek nemigazán értettük az üzenetét. Mit tudunk velük kezdeni? Hogyan tudunk belőle építkezni? Ez az orvos „ilyen”, ez a szülésznő meg „olyan”. Ezzel nagyon vigyázzatok, azt pedig messziről kerüljétek. Ezt csak a pénz érdekli, azt meg semmi nem érdekli 🙂 Próbáltuk elfordítani a fejünket a sok „jótanács” irányából, de nagyon nehéz volt derékból kihajolni a nyílvesszők áradatából. Az azonban teljesen egyértelmű volt, hogy kinek milyen szülési élménye van, azt egy életen keresztül hordozza magával, annyi különbséggel, hogy az idő múlásával a szép is-, de a rossz is igencsak felerősödik. Hogy kinek lett igaza? … Ha őszinte akarok lenni, akkor Senkinek. Nem lehetett egyik történetbe sem beleolvasztania a mi szülési sztorinkat, mert az átlaghoz képest kicsit másra sikeredett 🙂

Végül arra a döntésre jutottunk, hogy „hazamegyünk” Csíkszeredába. Mindketten ott születtünk, ott él a családunk, barátaink és mind a lelkünknek, mind remélhetőleg a logisztikának jót fog ez tenni…

Orvost kerestünk, szülésfelkészítőre jártunk…még én is, s egyszer aktívan be is avatkoztam, amikor egy apuka a medencecsont láttán úgy döntött, hogy kidől. Szép lassan lenyugodott mindenki (talán kívéve Pamacsot, de mostanra ő is megtalálta a helyét a falkában). Úgy döntöttünk, hogy bevállaljuk azt a „kockázatot”, hogy bízunk abban a „csapatban”, akik minket elkísérnek majd az utolsó 100 méteren. Többes számban beszélek, mert el akarom hitetni magammal, hogy aktív résztvevője voltam az eseményeknek, pedig, ha őszinte akarok lenni magamhoz, szerintem én voltam az egyetlen „kivülálló” az egész sztoriban. Na jó, azért ennyire nem leszek szigorú magammal, nyílván jó volt az én kezembe harapni az ágy aluménium karfája helyett, de azt szerintem el kell ismerni, hogy a Nő, az anyuka ezt a harcot egyedül kell megvívja. A környezete annyit tehet, hogy biztosítja számára a „nyugodt” kínlódást… Azt hiszem, hogy e téren én nem voltam túlzottan idegesítő 🙂

Nagyon sajnálom, hogy egyelőre kevés apuka vállalja be, hogy ott legyen a szülőszobán. Bizton állíthatom, hogy az egyik legcsodálatosabb dolog, ami megtörténhet az emberrel. Annyira természtesnek vesszük, hogy a nő megszüli a gyermeket…pedig, ha a fater ott van az akár 24 órás vajúdás minden pillanatában, akkor a fejében/lelkében átírodik minden, amit a párjáról, de általánosságban a nőkről addig gondolt. Velem legalábbis így történt…

Én egészen bíztos vagyok abban, hogy 3 perc után belehalnék a vajúdás alatt beálló fájdalmakba 🙂 Ahogy egyre erősödik ez a kín, olyan élményem van, mintha Erika ágya mellett állnék az utolsó órákban. Ugyanazokat a szavakat mondogatta Ő is, s ugyanúgy Istenhez kiáltott, mint kicsi Lucám édesanyja. Többször éreztem párhuzamot a születés és a halál között…ez most is felerősödött bennem. Az ember egyedül van, s talán csak a Jóisten fogja a kezét… mi mindannyian csak elmosódott körülmények vagyunk a vérfoltos kórházi ágy mellett…

Lehet tervezni, meg lehet álmodni, hogy mit szeretne, hogyan szeretné az ember. Teljesen fölösleges… a konkrét élethelyzet átír mindent és egyetlen jó megoldás van, ha az ember bízik azokban, akik Őt körülveszik…

Mónikával leültünk a 8. hónapban és végig gondoltuk az összes forgatókönyvet. A legcsodálatosabb szülési élménytől a leghorrorisztikusabbig. Próbáltuk magunkat felkészíteni minden olyan eshetőségre, aminek bár kicsi az esélye, mégis megtörténhet. Mindezt azért, hogy ha beáll valami komplikáció, akkor se sokkot, se blokkot ne kapjunk. Úgy döntöttünk, hogy szakmánkat tekintve Ő Pilates oktató, én pedig bukott diák vagyok, s egyikünk sem jártas a szülésben, így maximálisan bizalmat szavazunk azoknak, akiknek ez a hivatásuk. Azzal a lelki békével indultunk neki a Nagy Laji dombjának, hogy mi mindent megtettünk, ami a hatalmunkban állt, innentől másoké az irányítás… Nem bántuk meg…

Egy kőkemény éjszaka után megérkeztünk a tett színhelyére, ahol valami teljesn más fogadott, mint, amire előzetesen készítgettek azok, akiknek nem volt épp könnyű életet adni. Itt azért megjegyezem, hogy én nem élek álomvilágban, teljesn tisztában vagyok azzal is, hogy olykor embertelen dolgok is történhetnek. A műszak hosszú, az emberi türelem véges és talán a rendszernek köszönhetően is igencsak hamar kiégnek az egészségügyben dolgozók. Nem beszélve arról, hogy van, akit a kórház kapuján sem szabadna beengedni, mégis újszülöttet pelenkázgat. Ez mind igaz… de attól, hadd örüljek én annak, hogy mi ezekkel az emberekkel szerencsés módon pont nem futottunk össze. Valahogy ezért én most nem akarok öngyilkos lenni. Tisztában vagyok azzal, hogy mennyire szerencsések voltunk/vagyunk, hogy minden jól alakult, Mónika pedig négykézláb olyat szült, hogy a világ csodájára járt, de nem akarok egy olyan világban élni, ahol lassan szégyelnem kell, hogy emberségesek voltak velünk a szülész-, majd az újszülött szobán. Hát jó-jó, de biztos, hogy jó mélyen a zsebetekbe nyúltatok!– hangzott már el ez is. Én bele nyúltam, nem tagadom, csak a tántongó lyukon kívül sok mindent nem találtam benne azon a csodálatos reggelen. Azon is eltűnődhettem volna, hogy biztos protekciósak voltunk. El is hinném magamnak, ha egy közeli barátunk pont napra pontosan egy hét múlva nem ugyanaerről a pozitív élményről számolt volna be. Ő aztán tényleg senkit nem ismert a környéken…

Nyilván belekezdhetnék egy „főcím” dalba, hogy bemutassam a résztvevőket, de nem fogok J Egyrészt tudom, hogy Ők ezt nem igénylik, másrészt nem is igazán volna korrekt azokkal szemben, akik épp nem voltak ott. De, aki szereti a párizsi vanillia kávét, s nekem is készít egyet, annak szívesen mesélek a történtekről és a főszereplőkről is. A legnagyobb sztár egyértelműen a Feleségem volt 😀 Nem jött be a brassói tipp, s még csak én sem panaszkodhatom, mert neeeeeem repedezett, neeeeem hasadozott… mármint a virsli, amit a tejfakasztón főztünk. 😀

Azt gondolom, hogy Luca lányunk fotóival megtölteni az üzenőfalunkat nem a legkorrektebb ötlet, mert még nem tudja az ujjlenyomatával ezt a dolgot „leokézni”, s bár magamat ismerve leszek annyira elfogult, hogy egy idő után Ő váljon kedvenc fotómodellemmé, most még nem akarom erőltetni ezt a dologot. Azonban talán ezért az egy képért nem fog ő sem megharagudni, ha meg igen, akkor törlöm, igérem.

Hogy miként érint ez az új szerep, amit az „apaság” hozott, hogy mik zajlanak le az én lelkemben, arról majd később. Van ott is változás rendesen… Most azonban arról akartm írni, hogy mennyire hálásak vagyunk mindenkinek, aki ezekben az időkben mellénk állt és gyengédséggel, diszkrécióval ott segített, ahol tudott. Nagy listát írhatnék, hogy ki/hol/mikor/miben…de azt gondolom, hogy fölösleges. Ez a néhány hét rámutatott legfőképp arra, hogy milyen sokan vannak, akik úgy követik az életünket, úgy ápolják a kapcsolatot velünk, hogy közben nem könyökölünk egymásba, csupán „ülnek a buszmegállóban” türelemmel, s várják azt a járatot, amelyik éppen értük jött. Remélem, hogy majd bennünk is meglesz ez a bölcsesség, hogy viszonozni tudjuk…

MCS_1660-3

UI: Soha nem gondoltam, hogy könnyeket csalhat az ember szemébe, ha a lánya 48 óra „tűzszünet” után végre nyakig lefossa magát. Tévedtem…s még hány ilyen dolog lesz 😀

 

 

Miért nem írok egy könyvet (?)

Legutóbbi, Erikáról szóló bejegyzésem nagyon sok emberhez eljutott és sokakat megérintett. Ez valahol érhető, hiszen egyrészt az elmúlással, a veszteséggel mindenkinek szembe kell néznie életének bizonyos szakaszaiban, s jó az, ha olyan „alternatívát” talál, amely új megvilágításba helyezi magát a halál elfogadását. Másrészt pedig – és azt gondolom, hogy ez a mérvadóbb – nagyon sokan ismerték Erikát és az Ő kis termetébe „csomagolt” emberi nagyságát. Sok levelet kaptam az elmúlt napokban, többnyire eddig általam ismeretlen emberektől, akik közel érezték magukat Erikához. Kiderült, hogy nem csak az én, hanem százak életére volt hatással lelkülete. Többen is megfogalmazták, hogy úgy érezték, hogy Erika annyira szelíd, jóságos és mély, hogy „kicsit több”, mint egy halandó ember… Valóban, sokszor én is úgy éreztem, hogy egy Angyallal találkoztam, nem egy „egyszerű” gyarló emberrel…

Sokak szemébe csalogatott könnyet, ahogy a soraimat olvasták. Az ember együttérez a másikkal, s feltörnek saját el nem rendezett dolgai is. Az el nem gyászolt apa, testvér, barát halálának élménye, a „még le nem rendezett” dolgok…

Többen felvetették a kérdést: Csongi miért nem írsz könyvet?

Könyvet? Miért és hogyan? Hogyan írhatnék könyvet, amikor (egyelőre) nincs mondanivalóm, legalábbis olyan jellegű, amit itt online felületen ne tudnék a „világba lőni”. Hogyan írhatna valaki könyvet, aki –mint sokszor tapasztalhatjátok- sem a helyesírás-, sem a mondattan szabályaival nincs napirenden? Szeretem lapravetni a gondolataimat, magaménak érzem az „írást”, de úgy érzem, hogy semmi olyan nincs bennem jelenleg, ami a nagyvilág számára izgalmas vagy újdonság lenne. Természetesen a hiúságomnak jól esett, hogy volt, aki még szponzort is szerzett volna a kiadványokhoz, de egyelőre nem fenyegeti ilyen veszély a társadalmat. Azt azonban nem tagadom, hogy egy ideje megszületett bennem a gondolat, hogy jó volna kiadni egy kis füzetkét, amibe az a sok jópofa történet megjelenne, amit tínédzser koromban megéltem, illetve hallottam, vagy elszenvedtem, de ezzel is még várunk picit.

Ha megfigyeltétek, csak akkor  írok, amikor valami mély dolog történik a lelkemben. Olyankor írok, amikor más pszichológushoz fordul. Ezt egyébként én is előszeretettel gyakorlom 🙂 Tehát fájdalomból írok, nem pedig az írás-, az önkifejezés öröméből. Ez pedig „megakadályoz” abban, hogy valami nagyszerűt „dobjak a piacra”. Legalábbis remélem, mert nem szándékozom sok időt tölteni a fájdalomban, sőt, ha lehet egyre kevesebbbet. 🙂

Erika már lassan negyedéve nincs velünk és mindezidáig „csendben” voltam. A legutóbbi bejegyzésem annak reményében született, hogy talán segítségével elindul bennem az a bizonyos gyászfolyamat, ami segít rendezni magamban az ilyenkor keletkező űrt és veszteségérzetet. Édesapám halálát után néhány nappal ugyancsak egy bejegyzésben „sírattam el” az öreget, s indítottam útjára az elkerülhetetlen folyamatot. Erikával kapcsolatban azonban nem így történt és a legutóbbi bejegyzésem után sem enyhült bennem semmi. Talán mert azt érzem, hogy közel sem sikerült bemutatni, hogy milyen volt Ő valójában? Vagy mert az élményeimet nem írhattam le csontig hatolóan úgy, ahogy átéltem, mert ezzel sok ember méltóságába belegázoltam volna? Vagy talán mert sosem halt meg bennem igazán? Ott ültem az ágya szélén, simogattam az arcát, amely végérvényesen békére szenderült és akkor sem éreztem azt, hogy itt hagyott volna minket. Nem hiszem azt, hogy az elmém nem akarná befogadni a tényeket, ezt sokkal inkább a lelkem mondja…

Pedig azzal, hogy már nem válaszol az sms-eimre, valójában a talaj szaladt ki alólam, hiszen válsághelyzeteimben kősziklaként állt mögöttem és nem tudtam olyan mélyre kerülni, hogy onnan Ő ne mutasson legalább egy fényre vezető utat. Ezek nem „egyszerű” bíztatások, elcsépelt klisék voltak, sokkal inkább ragadta meg a kezem és sétált velem át a szoba egy másik sarkába, ahonnan a beszivárgó fény egészen másképp világította meg a problémahalmazt, amit korábban bámultam. Trágyadombjaimon rámutatott a kibújó csírákra, virágokra. Az évek során lassan „átragasztotta” rám is ezt a szemléletet, s kicsit viccesen talán már azt mondhatom, hogy, amikor padlót fogok, akkor a hátamról a hasamra fordulva megpróbálom összeszedni a mások által elhullajtott aprópénzt. A padlón mindig van apró…higyjétek el, mindig!

Kettőnk kapcsolata, anya-gyermek viszonya csodálatosan bontakozott ki, lépett túl minden eddig általam ismert dimenzión. Korábban sosem találkoztam a feltétel nélküli elfogadással. Erika nem azt látta elsőszámú „küldetésének”, hogy itélkezzen fölöttem, hanem inkább azt próbálta megérteni és visszatükrözni, hogy milyen folyamatok játszódnak le bennem, minek „köszönhetőek” a fájdalmaim, vagy az önmarcangolásom. Egyszerűen segített megérteni, hogy miként működöm, illetve miként működik a kevésbé tudatos részem. Megtanított befele figyelni és folyamatosan emlékeztetett arra, hogy „csodálatos” vagyok. Biztosan elfogult volt, de egyedül neki elhittem. 🙂

Egyszer arról kérdeztem, hogy mit szólna, hogy ha tanulmányaim befejeztével, majd ha elindulok a segítói pályámon, egy tanulmányban bemutatnám a kettőnk kapcsolatának alakulását. A konkrét megismerkedésünktől a virtuális világban folytatott kommunikációnkkal egyetemben. Kacagott és ujjongott, kis kezeivel aprókat tapsolva:

– Oh Csongi, az nagyszerű volna. Sokat tanulhatnának belőle az emberek. Arra bátorítalak, hogy amikor ennek eljön az ideje, ne habozz megtenni.

Végülis, ha már a könyv gondolatánál tartunk, ebből a témából igazán szépet lehetne „rajzolni”.

Az elkövetkezendő időszakokban biztosan írok még Erikáról. Szeretném, hogy ha minél többen megsimernék azt a szellemiséget, amit Ő képviselt. Valahol „kötelességemnek” is érzem, hogy minél több emberhez eljusson az a lelkület, amivel Ő nézett a világra, az embertársaira, a népére.

Szeretném, ha a „nagyvilág” is beleolvasna az üzenetváltásainkba, mert emberfelettinek éreztem azt, ahogy a legnagyobb szenvedéseiben is volt ereje ahhoz, hogy az én gondjaimmal is foglalkozzon, azokon elmélkedjen és értem is imádkozzon.

Tudom, hogy megtehetem, így most megosztok veletek egy üzenetet, amit áprilisban kaptam Tőle, hogy lássátok az Ő hitét, az Ő erejét:

„Drága Csongim, boldog névnapot! Úgy láttam ma Csongor névnap van.

Fárasztó, nehéz, stresszes napjaim voltak a víztermelődes miatt, végül úgy néz ki leállt és kivették a csövet az oldalamból. Siralmas ahogy utána is sokszor úgy mozgok vagy ,,vigyázok” arra a csőre mintha hozzám tartozott volna, mar egy hónapjánál több. Most itthon vagyok Enikőnél és nagyon küzdök a lázzal esténként, s kérem az Istent szabadítson meg, hogy ne kerüljek újból kórházba, mert kifáradtam testileg-lelkileg. Ezen a héten befejeződött a sugarkezelés, értékelés egy hónap múlva, lesz CT által. Valahogy fel kellene annyira epüljek, hogy kimehessek egy-egy kicsit vagy legalább ne kelljen feküdjek. Egyfolytában fáj valahol. Az a gyanúm hogy idegvegződéses fájdalmam is van a tüdő es mellhártya mellett,  derekszinten elő a hasamig, mert a bőrömhöz sem lehet érni és a gyógyszer amit szedek ilyen mellékhatásokat okozhat. Olyan mintha egy szúrós-csípős szorító korszettbe lennék… Oh nem tudom meddig tart ez! Annyira kiszolgáltatottnak érzem magamat hogy remeg a lelkem egyfolytában es fél – …oh milyen jó hogy ezt megtudtam fogalmazni és kimondani. Igen eljuttam idaig s ebben a kiszolgáltatott állapotban szeretnék megtanulni ÉLNI! …és nem bepáncélozni vagy védeni magamat. Istenem gyógyíts meg, hogy szeretteim, testvéreim, barátaim és embertársaim között élhessek felvértezetlenül! Isten fegyverzetét viszont magamra öltöm és használni szeretném, ahogy Szt. Pál apostol írja az Efezusi levelében: „Vegyétek fel tehát Isten fegyverzetét: úgy álljatok tehát, hogy derekatokat övezzétek fel igazsággal, öltsétek magatokra a megigazulás vértjét (ez Jézus megváltásának az elfogadása). Lábatok saruja legyen a béke evangeliumának hirdetésére való készség. Mindezekhez vegyétek a hit pajzsát,  amellyel kiolthatjátok a gonosz minden tüzes nyilat. Vegyétek fel az üdvösség sisakját is és a Lélek kardját, vagyis az Isten igéjét. Mindenkor esedezzetek a Lélekben, minden imadságban és könyörgésben, s Őbenne virrasszatok teljes állhatatossággal könyörögve az összes szentert…”

De ez még folyamat nálam… Drága Csongim te hogy vagy?”

Erika, én jól vagyok…

mcs_7301