Én vagyok-e?

Archive for augusztus, 2009

Ég veled Bajnok…

“Gombostűre szúrva szépen,
Ezernyi színes pillanat.
Az idő, ha megdermed a képen,
Az öröm talán ittmarad.

De bárhogy fáj: Elmúltál!
Te gyáva perc,
Te bűntelen, Te tiszta,
Nem idézhet vissza semmi már.”
( Ákos )

Kedden végre egy komoly edzésünk volt, ott volt mindenki időben és Sanyika mintha valamit megérzett volna, Kézdiről ő is felutazott a gyakorlásra. Bár a pálya csak 9től volt szabad, mi 8 óra 1o perckor mindannyian kivonultunk az öltözőből, és végre mint egy igazi csapat a sportcsarnok hátánál, egymás mellé ültünk a lépcsőre. Olyan jó érzés volt, együtt látni a brigádot, még Szaki is ott volt ( ő az aki már akkor is focizott amikor én még felemelt kézzel szaladtam át a kiságy alatt, és ugyancsak rá jellemző, hogy egész felkészülési időszakban primán érzi magát, aztán az utolsó edzésen történik valami, és kihagyja az egész szezont a 48-adik éves fejével). Megis csörrent a telefonja a hegyibeszéd közben, s egy lebaszás után nem nézve , hogy kihívja, kinyomta a készüléket…
Hideg este volt, de élveztük mindannyian, mesterünk kisujjában hordozza a focit, és ebből nekünk is „virított” egy keveset. Valamikor az edzés közepén Shorty is felbukkant, fel-alá járkált a pálya szélén, gondoltam fázik a Bogara…el-el tünt, ismét felbukkant, látszott, hogy ideges, gondoltam azért, mert picit összeszólalkoztunk a délután folyamán, rendszerint valami butaságon, ami hamar elillan, csak Ő még órákig rágodik rajta, attól félvén, hogy valami maradandót hagy bennem az eset…( pedig általában az ajton kilépve, ezt én el is felejtem ). Két óra elteltével, csurom vizesen, de fülig érő szájjal ballagtunk be az öltözőbe… az arcokra volt írva: Hétvégén győzünk!
Természetesen a törölközőmet ismét otthon felejtettem, így szokás szerint utolsóként jöttem ki az öltözőből, megkellett várnom amig megszáradok, hogy mégse hüljön ki a seggem ahogy vizes gatyával a szabadba lépek. Vetettem egy pillantást a telefonomra, láttam, hogy hívott Kati-keresztanyám, gondoltam már nem hívom vissza, hisz közelebb voltunk az éjfélhez, mint a 9 órához és a kijárat fele vettem az utam…Shorty már várt az ajtóban, homlokát összeráncolta, a szemei csurdultig teltek könnyel:
– Hívd fel Katikeresztmamát Csongi! – csuklott el a hangja
– Apám meghalt! – vágtam rá
– Úgy sajnálom – szorított meg, és zokogni kezdett.
Elővájtam telefonom, és formáltam Katit. A többiek már elhagyták a parkolót, csak még a nagyfőnök várt ránk, hogy menjünk egy üdítőre a kocsmájába. Én amugy sem tartottam volna velük, s ezt nem is nézték jószemmel, aztán Short közölte velük, hogy mi történt. Percekig csak ültem a járdán és Katit hallgattam.
– Ez egészen biztos? – tettem fel utoljára kérdést.
– Igen, Csongi – válaszolt Katikereszt és akkor rögtön a fejembe hasított az apám egyik mondata még multhétről:
– Megyek én is Öcsi után!
Ez egy telefonbeszélgetés közben hangzott el, amikor kifejtette, hogy 44 évesen nincs értelme az életének, s hogy a tesómon s rajtam kívül semmije sincs. Abban viszont egyetértettünk, hogy értünk érdemes élnie. ( Öcsi mindenidők legtehetségesebb gyorskorcsolyázója volt román földünknek. 3 hónapja temették a srácot, gégerák végzett vele, ő sem vette meg az alkoholt, de a dohányt sem. Apámmal már akkor bejárták az egész világot, amikor más még térképen sem tudta megnézni, hogy hol van mondjuk Kanada vagy Kórea )
Csak ültem a járdán szótlanul, a parkoló üres volt, a fények lassan kialudtak, a karbantartó nénik-bácsik elindultak hazafele a hosszú nap után. Egyszerre csak kerégcsikorgások hallatszottak a távolból, Sanyika autójának fényei felbukkantak a bejáratnál. Kibandukoltam a sötétből és a zöld füre álltam. A motor hangja elcsendesedett, csak a fényei vakítottak a szemembe, és arra a pillanatra megállt az idő. Short erősen megszorított, én fejére hajtottam fejemet, és csak annyit láttam, nyílnak az ajtók, a srácok csendben kiszállnak és odajönnek, hogy megszorítsák a kezemet. Torkam elszorúlt, halkan zokogni kezdtem és nem akartam elengedni egyikük kezét sem, mintha félnék, hogy soha többé nem szoríthatom meg őket…Valóban megállt az idő.
Az éjszakát végigdolgoztam, Short ott aludt irodám összetolt székjein, hogy mégse legyek egyedül, én pedig egy angol pályázat elszámolásán agyaltam, hisz másnap volt a határidő, az emberek fele pedig úgy éreztem felelősséggel tartozom. Valóban, azt sem bántam, hogy tereli valami a figyelmem, mert aludni nem lettem volna képes azt hiszem.
A dolgok felgyorsultak, testvérem természetesen teljesen összetört, fater volt a lelki-barátja, igazán Ő tudta átérezni ifjabb Miklós fájdalmait, gondolatait. Tudtuk mindketten, most oda kell állni, méltóképp kell búcsut venni az öregtől, ismét egy család kell, hogy legyünk. Csuresz ( öcsém beceneve) beküldte az újságba a gyászjelentőt, én pedig készítettem egy olyat amit a temetésen nyomnak a kezedbe. Öcsém keresett fényképet, én írtam egy rövid, négy soros versecskét, Shorty édesapja pedig elkészítette nekünk a nyomdában, így éreztük, hogy mi is kivesszük a részünk a temetkezési tevékenységünkből.
Megérkeztünk a házhoz, együtt volt a család, nagymamánk pedig leküldött apu szobáiba, hogy vigyünk el mindent amit csak szeretnénk megtartani, mert ő nem tud ránézni semmire. Kisöcsém bebandukolt a ház ajtaján, az érmekre nézett, én pedig bólintottam:
– Vidd el, mert tudom, hogy nálad biztinságban lesznek!- levettük a szegekről a több 10-20-30 érmet, ennek sokkal töbszörössét nyerte az öregsas, csak a csajoknak elszórta ajándékba a Don Juan. Az érmek alatt, ott volt a falra függesztve a versem amit a ballagásomomra írtam, szavaltam el, az újság amelynek címlapján virítok a nyeremény TV-mmel, az újság amely arról számol be, hogy a csapatom nem tudja megvédeni címét, öcsém fényképe amint egy kiskutyához beszél, illetve egy újságcikk Öcsiról, amely a halálát jelenti be. Anyám egyetlen focimeccsemet sem látta, fater ha egyebet nem is tett értem, legalább úgy tette, mintha büszke lenne (szerintem az is volt). Az újságcikkeket nem bántottuk, maradt minde úgy, ahogy Ő szerette. Öcsém egy szatyrot megpakolt fényképpel, még egyszer utoljára megérintettük a falakat és elhagytuk a szobát…
Eljött a legnehezebb pillanat is, kikelett menni a temetőbe. Öcsémmel még elsütöttünk néhány poént az uton, ahogy a koszorúkat cipeltük, és amikor elakartam mesélni az egyik kedvenc viccemet, amit apánk halála napján olvastam a neten, öcsém közbevágott:
– Tesó, apunak ez volt az utolsó vicce amit nekem mesélt! – onnantól döbbent csend uralkodott egészen a ravatalozóig, mivel én tudtam, hogy az öregenk nem meséltem azt a poént.
Felléptünk a lépcsőn és a koporsóban ott feküdt az az ember akinek köszönhettük életünket, ha sokkal többet nem is, de a legfontosabbat talán mégis részben Ő adta nekünk. Csak álltunk szótlanul, az arcát figyelve, mintha nem is Ő lenne az a falfehér test előttünk. Az arca nem hasonlított…egyszer csak azon kaptam magam, hogy a kezét figyelem és az enyémet emelem magam elé…ahogy balra pillantottam, öcsém is a saját kézfejét, újjait silabizálta.
– Ő az, néztünk egymásra szomorúan.
A hármunk keze, mintha csak egy emberé lett volna, megdöbbentő volt a hasonlóság, kicsit ismét összeölelkeztünk. Kicsit újra egymásrataláltunk, egy öleléssel bepótoltuk az elveszített éveket. 7 évvel vagyok idősebb Csuri öcsémnél, de mégis úgy bújtam meg a háta mögött, mint egy szaros, kis ovis…aztán érkeztek a rokonok, ismerősök, barátok részvétet nyilvánítani. Öcsémmel felét nem is ismertük, nem tudtuk kell-e puszit adni, vagy csak marad a kézfogás. Keresztapám úgy veregette meg a vállam, hogy közben azt sem tudta, valójában kis is lehetek. Aztán jöttek az én barátaim, azok akik mindenhol ott vannak és azok akik csak akkor vannak ott amikor tudják, hogy szükség van rájuk. ( feléjük mindig lelkiismeret furdalásom van, de ők azért mégsem hagynak, bármilyen hűtlen is legyek). Bár ott volt a család, mi öcsémmel mégis ketten álltunk magányosan, mi egy másik család voltunk, akkor, ott! Amikor olyan emberek léptek a koporsó mellé, akik nagyon sokat jelentenek nekem, akkor rögtön gyengűltem el, úgy bújtam hozzájuk, mint egy árva kisgyerek. ( Hisz egy kicsit az is lettem ). Sok mindent megértettem ezen a napon…rengetegen ott voltak az én oldalamról: a legjobb barátaim, a CINEMA (így csupa negybetűvel), a Rulo-Sport képviseletében Patkó „testvérem”, egykori és jelenlegi csapattársaim, a munkahelyem majdnem összes alkalmazottja, a kézdi legközelebbiek, Shorty és mellette az Ő részéről az új családom, Ernest öcsém anyuval és mostmár egyetlen apámmal Ernővel…s hosszasan sorolhatnám.
Csureszt megöleltem és ahogy az öreget leengedték, végső búcsut vettünk a póéngyárostól…a Bajnok itt hagyott minket…

„ Elmentél Bajnok, s nekünk a fájdalom maradt,
Szívünkben őrizzük, zártuk be arcodat,
Tovább visszük neved, nekünk Te maradsz örökre,
Az apánk, s a bajnok, ahogy utolsó körödet íród le…”

Kicsit fájt, hogy sem a pap, sem egykori csapattársai nem ejtettek pár szót eredményeiről, hisz akárhogyis kétszeres országos bajnok volt, több ifjúsági világ és európabajnokságon volt, olaszországban futott pályarekordokat…és hosszan sorolhatnám. Az újság sem említette meg eredményeit (ezidáig)…úgyhogy gondoltam elmesélek itt egy rövid történetet ami mindent elmond versenyzői képességeiről:
12-13 éves lehettem amikor megtörtént az eset. A Duna TV-ben néztem egy filmet egy olimpia bajnok gyorskorcsolyázóról Dan Jensennek hívták. Megindító történet volt, ahogy felállt többszörösen a padlóról a fiatalember, három olimpián is szerepelt ám az első kettőn egyszerüen képtelen volt érmet szerezni. Mindig bejött valami tragédi, vagy szív problémái voltak, vagy épp a verseny napján tudta meg, hogy nővére életét veszítette. Bár elindult a futamon, mégis minden számban elesett. Addig több világrekordot is állított fel, mindig legesélyesebbként utazott ki az olimpiára, aztán történt valami tragédia. 1994-ben világbajnokként utolsó olimpiájára készült. Nem tartották a legesélyesebbnek, aztán Jansen mindenkit agyonverve, sprintben világrekordot állított fel és nyerte meg élete egyetlen olimpiai aranyát…Nagyot sírtam a filmen, leutaztam apámhoz Tusnádra és elmeséltem neki:
– Hallottál róla apu? Dan Jansen, ő a példaképem, ő egy igazi harcos volt, egy igazi gyorskorcsolyázó!!!
Apám elmosolyodott, nem szólt semmit, odasétált a kis éjjeli szekrényéhez és kivett a fiókból egy dokumentációt. Az egyik ifjúsági világbajnokság könyvecskéje volt. Belelapozott és a kezembe nyomta: Azon a világbajnokságon Miklós Imre legyőzte Dan Jansent


A “ha” nem játszik…

Túl vagyunk az első fordulon. Nem indult túl fényesen, kár szépíteni. 2-2 lett a vége úgy, hogy vezettünk 2-0-ra is. Az már csak hab a flekkenen, hogy nem szereztem gólt. Minden adott volt: kellemes idő, tükör sima pálya, ott volt Sanyi (hero of my childhood), nem fájt semmim…és már az első percben szemtől szemben voltam a kapussal…természetesen lövés helyett-mint régen amikor az életem összes keserüségét beleadtam egy bombába-beakartam sétálni vele a kapun. ez már nem megy, egy kis “szaros”labdástól úgy elgázolt, hogy azt sem tudtam hány óra…mondjam, vagy már mindenki sejti, hogy onnastúl kezdve nem sok babértermett nekem?! Természetesen, ha az a helyzet bemegy akkor rugtam volna még hármat, ez így működik az agyban…de nem ment be és nem is nyertünk, a Puskás Öcsi bácsi pedig régen figyelmeztette a feltörekvő tehetségeket: ” Srácok, a futballban a “ha” nem játszik!
Az ellenfél 16-17 éves korosztálybeli fiatal, kevés tapasztalattal rendelkező srácok brigádja volt, akiket edző irányított!!! Három felkiáltó jel, mert fontos tényező, ha van valaki aki “összefogja” a népet. Bár a mérkőzés alatt ment a szópárbaj, Afrikához hasonló éghajlatokra küldtük néha egymást, néha csattantak a lábszárvédők…azért a meccs végén fejet kellett hajtanom a fiatalok előtt. Magamnak hazudnék ha nem ismerném el tehetségüket, de legfőképp akarásukat, hitüket. Nem fosták le magukat a nagyok láttán.
Nem jött össze az első gól, tehát van még 30 a 30-ig. Nem ment a játék és kenyeret adtam az “ellenségeimnek”, a szurkolók egy része aki nem kedveli a búrámat (mert vagy a fia posztján játszom, s így a kölyök kimarad a csapatból, vagy mert nem vagyok helybeli, vagy csak mert szebb az arcszerkezetem) kikezdte már a mérkőzés alatt az oldalam. Ezek tipikusan azok az emberek akik a tömegből bekiabálnak, de az utcán, a kocsmában mosolyognak rád, meghívnak egy sörre, s elmesélik milyen jó voltál egész szezonban ( erre már kevés lehetőségük marad, mert nem megyek az otthonuk felé, azaz a kocsmába).
Amikor így indul a szezon, nehéz a folytatás, erő kell, hogy higgy magadban…a mai sajtót ne vegyétek meg miattam, de a kevetkezőben már biztosan benne leszek…(van egy tervem)


Idén megcsinálom!

Vasárnap kezdődik a szezon…túl vagyunk a felkészülési időszakon, ezalatt értem azt, hogy ma este lesz az első és utolsó “hivatalos” edzés és két nap múlva kimegyünk a gyepre, hogy aztán közel egy évig legyünk lázban. Így nyerni meg egy bajnokságot, nem lehet dicsőség, sokkal inkább szégyen arra nézve, hogy focistáknak nevezzük magunkat és az úgy nevezett szezonon átsíklunk, hogy aztán elmesélhessük: volt egy nagyon kemény idényünk…
Amióta tudok magamról a foci az életem. Ezzel alszom el és ezzel ébredek. Amikor még tápiában bekövetkezett a végzetes “törés”, a doki bejelentette, hogy: Hát ez ennyi volt kisfiam!…egy világ dőlt össze bennem. Ott voltam a kapuban, olyan magas volt a porta, hogy nem is láttam a tetejét és amikor a kilincshez nyultam volna, valaki kulcsra zárta azt. Lehajtott fejjel megfordultam és visszaballagtam oda ahonnan eredetileg indultam. (Úgy képzelem el, mintha lenne egy mágnes elrejteve a föld alatt, ott ahol születtél és bármerre mész, idővel mindig visszahúz a seggednél fogva az origóba…Bár az is lehet, hogy ez a mágnes csupán az a közeg ahol igazán otthon érzed magad, ahol magad vagy…a barátaid körében)
…most, amikor voltak azok a bizonyos “sötét, felhős” napjaim, próbáltam a fociba menekülni, de egyszerüen nem volt ahogyan…egy-két falunapos bajnokságot leszámítva nem volt semmi más…ilyenkor rendszerint egy hétig izomlázad van a megterheléstől, könnyebben lesérülsz, többet ártasz magadnak mint segítesz…eltelt a nyár edzések nélkül, és kezdődik az amit a legjobban szeretek a világon…90 perc önfeledt harc, háború, magammal, az ellenféllel, a környezetemmel. Nekem a foci nem egy játék…ha játszani akarok, akkor elkérem unokaöcsém homokozókészletét és lehuzok a játszótérre homokvárat építeni…
Szóval a gyepre akartam menekülni, de nem voltak meg a keretek hozzá. Amikor az Angyallal találkoztam, eldöntöttem magamban: mostantol másképp!!! 24 éves vagyok, megcsinálom életem legjobb szezonját!!! A legnehezebb úgy edzeni, hogy nincs akivel. Rávenni magad, hogy leszaladj 20 kört, mert dolgozik az agyad, a tested megakar győzni arról, hogy nem vagy képes rá, az agyad pedig harcol ellene, de legszivesebben ő is feladná érezve a fizikai fájdalmat. Pedig ha ott van előtted még 5 ember aki gyorsabb nálad, mind a tested, mind az agyad szégyeli magát…és akkor mész-mész-mész! Na ezért lesz kétszer nehezebb.
Ha győzni akarsz lemondásokkal jár! Tudom, hogy ez egy amatőr “szar”, de nekem ez mégis a VILÁG! Tehát lemondásokkal jár! A szeszt jó mélyre kell raktározni és nem a gyomorban, hanem távol a testtől…már 4 napja hogy nem ittam 🙂 …megfogom csinálni. 3 napja nem ittam kávét, sokan azt mondják élénkíti a szellemet, én idegbeteg leszk tőle. Persze mindez semmit nem ér, ha ugyanúgy éjszakázom, mint eddig. Ezek kifognak maradni. Általában meccsek után jön a nagy kaja és a jóhideg sör. Tudom, hogy a legnagyobb ellenfelem az első üveg sör lesz meccs után, mert amikor porzik a torkad, a hideg Csíki csak ennyit mond: Igyál meg barátom, egészségesebb vagyok, mint a víz!…ezért fog ott állni Shorty egy üveg vízzel a pálya szélén, hogy amikor elhangzik a hármas sípszó, a Tusnád legyen az első ne a Csíki.
Idén megcsinálom…a kezdet a legnehezebb…na meg ami velejár. Az akaraterőm volt mindig a leggyengébb, a kitartás. De ha valamiről sikerült meggyőzni magam, akkor azt végigcsináltam. Sosem voltam a legtehetségesebb, de az akarat, a HIT, és a győzelemre való szomj mindent és mindnkit eltud söpörni az útból! Lemondásokkal jár: meccsek után nem ülhetek hajnalig a srácokkal a füstös kocsmában mint régen, nincsenek szombatesti bulik, hajnaligtartó TV-zések…Imádom ezt “művészetet” és talán még nem késő észbekapnom. Vége az eltékozolt szezonoknak. Idén megcsinálom!!!
És megfogadom:
22 két mérkőzés alatt nem tiltatom el magam és 30 gólt fogok szerezni, annyit ammennyit még soha életemben egy szezon alatt! A pályán élvezni fogom a játék minden percét, és nem fog érdekelni ha megszállottnak néznek majd a többiek…hisz valójában az is vagyok. Nem járok el velük bulizni, csak a pálya! Nem kérem meg a csapattulajtól az elmaradt pénzem. Nem érdekel, ha nem érek neki ennyit, teszek rá. Csak magamért játszom…magamért edzem…és győzni is magamért fogok.
Elviszem majd magammal az Angyalt is…nézze meg mi vár rá, ha erre adja a fejét!…ti pedig barátaim, figyeljétek az újságot, mert ha megigértem magamnak…MEG IS CSINÁLOM!!!


…tegnap ismét láttam az angyalt

Úgy néz ki kimásztam a hülye gödrömből…már ismét “megtüröm” az emberek közelségét. Tegnap edzésgyanánt elindultam a szentélybe ( tornaterem), hogy hódoljak az új sportőrületnek (floorball…még mindig elég “darabos” vagyok, értsd ezalatt, hogy a seprű jobban áll a kezemben, mint az ütő, de nem adom fel, a kézügyesség hiányát pótolom futómennyiséggel, s közben a dumámmal próbálom bénítani az ellenfelet míg ezt más hozzám hasonló “fél-profik” testgázakkal teszik). Gyalog mentem ( tudni kell, hogy nincs jogsim MÉG, próbálkoztam vele egy évig, csak aztán egy sikertelen sebességváltás -amikoris 2-esből rögtön 5-ös be csaptam fel, hogy haladjunk, s ezáltal a rendőr majdnem kirepült az abalakon, pedig én figyelmeztettem, hogy kösse be magát 🙂 – és a gyilkos parkolás áthuzta a számításaimat), s ahogy ábrándoztam álmodoztam, ismét meglcsípte az a bizonyos hang a fülemet. Ahogy a bepillantottam a domboldalon,a távolban, a munkásokon túl, ott voltak a “manók” a százéves, összeeszkabált kapuknál. Ott volt az angyal is, alig látszott ki a füből, épp azt a trükköt gyakorolta, amit kért, hogy mutassak meg a multkor. Semmi kétségem, hogy hétvégére már tudni fogja, nekem pedig hónapokba telt amig megtanultam, de ez már csak ilyen…messze nagyobb tehetség mint amilyen valaha én voltam, kár lenne tagadnom magam előtt. Megvártam mig felém fordul, intettem egy nagyot, hogy: Hé, kisember, nem felejtettelek el!- ő nyilván nem ismert meg, de azért karját magasba emelte, (otthon biztos jómodorra nevelték) és folytatta tovább megkezdett munkáját…
…hétfőn meglátogatom


Angyal hangja mentett meg!

Ismét azok a hülye napok vannak. Nem találom a helyem, utálom a telefonom, a ruháim, magamat és mindent ami körül vesz. Apám korházban van, próbálok úgy tenni mintha meghatna, de néha magamnak is hazudnom kell, hogy megtudjam sajnálni. Szétitta a fejét, a máját, az életét, a családját. A legnagyobb vesztes az egészből öcsém, mert nekem legalább jutott valaki “hősünk” helyett akire apaként nézhettem, öcskös pedig foggal-körömmel kapaszkodik az öreg után, mert magáénak érzi. Nem mondhatok semmi rosszat apánkról, mert azt valamilyen szinten személyes sértésnek veszi a legifjabb Miklós, dehát ez így is van rendjén…bárcsak bennem is lenne ennyi ragaszkodás. Sajnos ezen a szinten engem a vér nem kötelez. Bőgtem én is eleget, ahelyett, hogy lementem volna futni még 5 kört, de ezen már kár rágodnom, senki nem állt az utamba (igaz mellettem sem)…
Szóval azok a hülye napok vannak. Hétvégén foci tornán voltunk, szárnyaltam, s amikor ez elmúlik a hiányától kicsit elbetegszem. Persze erre rájönnek még dolgok, amikor például totál hülyének néznek a munkahelyeden, vagy csapatépítésről beszélnek azok akik épp szétkapják a csapatot. Néha kilátástalannak tünik minden (pedig valójában nagyon nem az), és te csak fociznál-fociznál-fociznál, és az életben először nem teheted meg, mert a büdzséd már nem a főszponzortól (mutterék) jön. Szóval tegnap nem voltam jól…Nem vettem fel a telefont, nem akartam beszélni senkivel és az életemet oly értelmetlennek láttam mint még soha. Ágybabújtam, de az idegeim nem igazán hagyták álomra hajtani fejem. Leültem az ágy szélére és feltettem magamnak a kérdést: Hogyan tovább barátom?….Nagyi a szomszédos szobából kukucskált át, látta az arcomon, hogy valami gond van, de nem tudta mivel bíztathatna, megszokta, hogy öntörvényű vagyok. Láttam én is a szemeiben, hogy tanácstalan, s bánatos, mert a két beteg lánya mellett még csak ez hiányzott neki, hogy a “fia” is a földbe temesse tekintetét. (Régen csak miattunk él a véncsaj…mi pedig ezt olykor szemelől tévesztjük) Fél óra merengés után feltápászkodtam az ágyból, eldöntöttem, hogy kifutok a világból egyet. Az öreg szekrény aljából előástam megporosodott futócipőmet amit még az első burkoló-segédmunkás fizetésemből vettem, magamra csavartam és elindultam. A nap lemenőben volt, nekem pediga lábaim nem igazán vették magukat a szaladásr. Így nem volt más hátra, mint előre, sétának indultam. Szívem a régi focipályához vezetett, ahol épp állítólag egy több milliárdos beruházás van kibontakozóban: Területrendezés jelszó alatt (erről hadd ne fejtsem ki a véleményem, egyesek azt hiszik mindenki makkfej). A munkásoktól pár méterre, a zöld füvön gyermekek rugták a bőrt. Na, ide most nem kellek, itt is emberek vannak, -gondoltam magamban-az ember már sehova sem bújhat el. Amikor épp sarkon fordúltam volna egy vékonyhang csípte meg a fülemet: – Ez Csongi, én vele leszek, s ti a többiekül! Soha nem láttam ezidáig azt az apró “teremtményt”, de éreztem: angyal szólt hozzám. Hüha, itt számítanak rád-gondoltam-nem fordíthatsz hátat! Az öreg kapuknál egy kisember nézett rám csilligó szemekkel. A labda közel a térdéig ért. Szeplős kis orra már hámlott, gondolom a foci mellett a mezőből is jutott neki a nyáron. Csapattársak voltunk rögtön…hirtelen minden gondom elszállt, a világ összes haragja, bánata egyszerre elillant…mi pedig támadtunk a kisemberrel. Alig bírta átlépni a labdát, de húzta, cipelte maga után, a labda pedig mintha tudná mi a dolga, simult a kisharcos lábához. Élég volt csak magasra emelnem kezem, szólnom nem kellett, már érkezett is a keresztlabda a fejek fölött, egyenesen a mellemre, hogy aztán azt csinálhassak vele amihez épp kedvem szottyan. A kapufán csattant, és már a mi kapunk fele tartott a laszti, Ő pedig, hogy én is megszégyeljem magam, már rohant is vissza kis lábaival, hogy aztán becsússzon, megszerezze és ismét vezethesse a támadást. A hosszú lábú, nyurga srácok köztt úgy cikázott a labdával, hogy egy pillanatra a munkások is letették a lapátot. Azt hiszem veszítettünk…de ezzel nem volt időm törődni, hisz azon gondolkodtam, hogy olyan nincs, hogy ez a csöpség csak 10 éves…

Focista lesz, biztos vagyok benne, mert én tegnap azért tévedtem oda, hogy belőle focista váljon…rátaláltam!