Én vagyok-e?

Archive for október, 2009

Utolsó üzenet…

A lábam felépült…Kínszenvedés volt a padról végignézni, ahogy a srácok kergetik a bőrt, de én minden este úgy feküdtem le, hogy holnap már egy kicsit jobb lesz, holnap már nem fog annyira fájni amikor lelépsz reggel az ágyból. A napok-hetek teltek és valóban egyre erősebb lett az izomzat…
Amikor Apu itt hagyott minket, folyamatosan azt a pillanatot vártam amikor betalálok és az égre mutatva neki “dedikálhatom” az első gólomat. Ez a pillanat aztán nagyon sokat váratott magára, hisz rögtön a tragédiát követő mérkőzésen “elszállt” a lábam…(akkor nagyon haragudtam a világra, de ma már tudom, ez az időszak azért kellett, hogy elgondolkodjak a dolgaimon)
Közel két hónap telt el, amikor végre én is szerelést ölthettem és úgy ültem ott a kispadon, hogy ma végre visszatérek…Már az első sípszótól a torkamban lüktetett a szívem és folyamatosan azon járt az eszem, hogy ma be kell találni…2 percre volt szükségem –na meg egy hatalmas keresztlabdára, amelyet természetesen az ugyancsak “rokkant” Torres barátom címezett– és nézhettem is fel az égre. Hatalmas kő esett le a szívemről, teher a vállamról…
Hétvégén aztán beindulni látszott a szekér, már az első félidőben háromig jutottam, s bal karomon a fekete kis karszalag is jelezte: Velem vagy Apu!!!…Mindig.
Az egyik éjszaka érdekes látomásom volt. Azért nem nevezem álomnak, mert ez sokkal több volt annál.Ez az az érzés amikor teljesen logikusan gondolkodsz, tudod, hogy alszól, tudod, hogy nemsokára csengetni fog az ébresztő, de a mozdulataid, gondolataidat te irányítod…Egy körkanapén ültünk valahol egy világos szobában. Ott volt néhány barátom, mellettük Short és közvetlen mellette Apu, bal oldalán pedig én. Nevettünk a szokásos fárasztó poénokon, barátaim most is ugyanúgy élvezték Apám társaságát mint régen a tó parton. (Sepsi arcára tisztán emlékszem, ahogy torkaszakadtából “nyerít”) Apám hátra volt dőlve, keze valahol a kanapé tetején nyúlt végig Short vállai fölött, mintha rá is vigyázna fentről. Hirtelen ránéztem és a tekintetünk rögtön találkozott:
– Dehát apja, Te meghaltál.
– Igen Csongi, csak még annyit szerettem volna neked mondani, hogy legyél jó fiú…
Rögtön kinyílt a szemem és felültem az ágyban. Lelkem megnyugodott, hisz mostmár meggyőződtem, hogy valamikor biztosan találkozni fogunk. Annyira természetes volt, ahogy azt sugallta: bár nem látsz, azért én itt vagyok veletek. Fontosnak találta megemlíteni, azt amit élete során soha nem mondott nekem, hisz elvoltunk foglalva az élet “nagy” dolgaival (foci, nők, pénz), de “visszatért”, hogy azért tudjam, hogy ez nagyon fontos…

Én pedig úgy döntöttem megfogadom…jó fiú leszek.


Imike jó helyen van…

…nem szenved többé! Ezeket szokta mondogatni Zolika lefekvés előtt “nénnyének”, amikor Apu szóbakerül.

Lassan két hónapja nincs már velünk a Bajnok. Fura ilyet mondani, főleg ha a gyermeke vagy, de én megnyugodtam, most hogy “hazament”. Végigfuttattam az életét, megnéztem a fiatalkori fényképeit…HIHETETLEN…a legszebb férfi volt a világon, pedig nem női szemekkel nézem. Felért a csúcsra, versenyeket nyert, a világ tetején járt, s közben nem volt olyan nő aki ne akart volna bebújni az ágyába. Neki nem adatott meg az a szerencse ami nekünk, utódainak, nem volt egy elrettentő példa akinek tanúlhatott volna a hibáiból. A Világ tetején volt és nem látta…túlságosan mély a szakadék, ami a föld fele vezet vissza. Nem sokan tudnak fent maradni de akinek sikerül az tudja: sokkal több munka kell a “mennyben” maradáshoz, mint amennyi az odáig vezető úton szükségeltetett.
Az idő telt és a csillag fénye is megtört kissé. Apám ezt sokáig nem ismerte fel. Egy napon felkapta fejét a víz alól, hogy levegőt vegyen, szét nézzen maga körül…Tehetségtelenebb csapattársai építettek jól menő vállalkozásokat, lettek sikeres üzletvezetők, orvosok, tanárok vagy csak jó családapák. Amikor magába nézett, egyiket sem látta a fali tükörben. Lejárt a versenyek ideje, megszünt a csillogás és nem volt mit felmutatni. A név már nem éltetett tovább. A bajnok sosem tudott megküzdeni azzal a ténnyel, hogy valami elromlott…képtelen volt szembenézni azzal, hogy múlandó a fény, hogy a csúcson nincsenek bérelt helyek, hogy ha már nincs eredményed úgy söpörnek félre mint egy elszáradt falevelet. Következett egy hosszú harc, főleg magával, a lénnyel aki nem találta meg a helyét a társadalomban. Nem tudta feldolgozni, hogy nem adhat semmit, de még csak példát sem mutathat legalább a gyermekeinek. Sok éves harc volt ez, s bár szavadkozni próbált én mindig ott láttam ezt a fájdalmat a szemében…Megszünt a valóság, s a napok már csak teherként jelentkeztek az életében. Hiába volt mellette három angyal lelkű lány testvér, Imi nem békélt meg a gondolattal, hogy most azok az emberek tesznek meg érte mindent akik egykoron csodálták…
Szétesett minden és hosszas vergődés után, amit mindannyian fájdalommal követtünk (mert a Bajnok nem fogadott el alamizsnát)…eljött az idő, hogy magához hívta az Úr. Semmi kétség, hogy fent van és nem a pokol tetves bugyraiban, mert bár nem élt példaértékű életet…soha átok nem hagyta el felfele görbülő száját.

Mindannyiunkat villámcsapás szerűen ért távozása, de most, hogy felidézem magamban a dolgokat megértettem valamit…Amikor az öreg Szakáll barátommal meglátogattuk a kórházban (egyébként pár nap múlva engedték volna haza), elbúcsuzáskor megszorította cimborám kezét (47 éves a Szaki mester) mélyen a szémébe nézett és ezt mondta: “Vigyázz a kölyökre…Attilla, kérlek vigyázz a gyermekre!”

Apu valóban haza készült, de ezuttal nem Tusnád volt a cél…


Semmink nem volt…csak a foci!

Volt idő, amikor voltunk valakik, pedig valójában semmink sem volt. Az, hogy szerelmes lettem a fociba valójában a véletlennek köszönhető. Mindig is győzni akartam, s a foci ennek csupán az eszköze volt, általa jutottam el a “célig”.
Eleinte kapus akartam lenni, imádtam vetődni, ugrálni, volt benne valami hősies, megmentetted csapatodat a góltól. Egy napon, még Kézdin szókásszerint az udvaron üztük a “bogyót”, nagyokat ugrottam az aszfalton, s meglátta ez valaki. “Gyere edzésre!” …és én már álltam is a kapuban. Aztán igencsak hamar kibújt a szög a zsákból, voltak edzések, hogy több tucat góllal a nyakamban tértem haza. Mivel az egyik támadójátékosnak sem igazán ment a játék a poszton, helyet cseréltünk…Onnastúl megváltozott az életem. Eleinte csak a termetem miatt voltam a csapatban, mivel játéktudásban messze alul maradtam a többiektől, sokat csúfoltak én pedig vagy lehajtott fejjel vánszorogtam haza, vagy elkellett szórjak néhány nyaklevest, ezzel szerezvén tekintéjt magamnak, mert gólokat nem igazán tudtam rugni…
Ámulattal néztem a srácokat, ahogy jobbal, ballal repítik könnyedén a lasztit a hálóba és arról álmodtam, hogy mindez valamikor nekem is sikerülni fog. Nagy meglepetésemre az edző elvitt a csapattal egy országos tornára. Csak ámultam-bámultam a játékosokon, magmra ölthettem én is azt a mezt amelynek bár a hónalja lyukas volt mégis mindannyiunknak többet jelnetett a világ legmárkásabb cuccainál. Egy perc játék lehetőséget sem kaptam…illetve egyszer a döntőben a mester beakart küldeni, de úgy remegtek a vékony lábak, hogy nem mertem vállani a játékot. A fiúk, megverve az országos bajnokot, jutottak ki a csoportból, s miután mindenki ámulatára a döntőig jutottak, ott már elfogyott az erő. Ott ültünk a pálya szélén a lefujás utáni percekben és zokogtunk mintha a világ vége jött volna el. Számunkra ez annyival ért fel…pedig történelmet írtunk. Azon a tornán valami csodálatos született. Csapattá váltunk, engem is befogadtak. Hazaérkeztünk és még pár hétig szürke volt a világ mindenkinek. Nem voltunk tisztába képességeinkkel, én sem az enyéimmel. Első nagypályás szezonomban rögtön az első meccsen gólt rugtam. Úgy folytak a könnyeim, mintha valami tragédia történt volna, csupán csak váltak valóra az álmaim. Az első gólt még tucatnyi követte, egy év alatt 50 gól fölé jutottam, messze magam mögött hagyva minden vetélytársat. Egyszerű emberek voltunk, egy igazi család. Sem a szüleink, sem a hétköznapi emberek nem érthették meg, hogy mennyit jelent nekünk a foci, a csapat, a győzelem. Magunkat szerveztük, minden mérkőzésre más csapatkapitányt neveztünk ki, hogy mindenkinek része lehessen ebben a büszkeségben. Ha veszítettünk, összedőlt a világ, összeborulva zokogtunk és fogadtuk meg, hogy a következőmérkőzésen mindent helyrehozunk. A megye vállogatott gerincét nem volt vitás, hogy a mi csapatunk alkotta. Mentünk, láttunk, győztünk. Ez volt az egyetlen menedékünk. Mi voltunk a “rongyos” bajnokok.
Sokszor elgondolkodom rajta, hová tünt ez belőlünk, miért nem sírok már ha veszítek? Valahol a válasz is itt van bennem. El kellett válnunk és ez megölt bennünk mindent. Én személy szerint azóta sem tudtam azonosulni egyetlen csapattal sem. Nem tudom elfogadni azt, ha valakinek csak hobbi a foci, az ne vegyen fel mezt, ne bassza át a többieket, ha csak rugdosni akar párat. Ahhoz nem kell csapat, vegyen egy labdát, menjen le a tömbház hátához és bombázza a falnak, ezekért a blokkokért úgysem kár….Hiányzott annak a kapusnak a hangja, aki üvöltve rontott ki a hálóból, középpályásé aki csak a nevemet suttogta és én már tudtam…:érkezni fog a hósszú labda, nekem címezve a védők mögé, hogy aztán besétáljak vele a gólvonalon. Az élet szétkapott minket…s azzal, hogy egymást elveszítettük, valahol a játék is elveszett. Hiába keresem csapattársaim arcán a győzni akarást, a harcot…nekik ez a foci, már nem háború. Már nem egymásért csináljuk, magunkért vagyunk a pályán. nekem ez nem foci…
Keveset tudok a srácokról, nem tudom kit, hova sodort az élet, pedig ma is úgy hiányoznak, minta testvéreim. A természet adott nekünk egy csodálatos ajándékot, ott voltunk egymásnak és ez kárpótolt a világ összes fájdalmáért. Amikor kiszaladtunk a gyepre, 90 percig megszünt a világ, azaz nem szünt meg, odaérkezett hozzánk a fűre. Sosem felejtem el azt amikor 4 perc alatt fordítottunk meg egy mérkőzést 1-5-ről 6-5-re. Ez csak nekünk sikerülhetett…mert mindannyian HITTÜNK.
Szétszóródtunk, mindenki máshol kergeti a bőrt, s van aki már régen szegre kellett akassza cipőt. Bár még mindig piszkosul fiatalok vagyunk, már hárman a számunkra “gyémánt” generációból nem lehetnek közöttünk. Sokként ért a hír: Lóri “misztikus” körülményekközött 17 évesen életét vesztette. Pitiket (becenevén Nyű) a rák ragadta magával ezelőtt egy évvel, szeretett kapusunkat Kutit ugyancsak ez a gyilkos kor rántotta ki közülünk…elestek a harcosok.

Meggyőződésem, hogy bár mindannyian máshol focizunk, Ti benne vagytok minden rugott gólunkban, benne vagytok minden egyes győzelmünkben…