Én vagyok-e?

Archive for január, 2010

Vakera

Ne legyen vad a hangulatod
Az élettől úgy is visszakapod,
Azt amit tegnap elvett tőled
Inkább bámuld a férjes nőket.
S ha úgy tűnik, hogy semmi sem stimmel,
Ott van a teraszon két pár ékszer.
Csavard magadra, s húzz le a térre,
Kerüljön a többi haver is képbe.
Menjen a zsuga, guruljon a laszti,
Nem vagyunk nyugdíjasok baszki.
S ha füstöl az agyad az internettől,
Na itt van a foci, látom, hogy ez köll,
Neked is, nekem is , a szomszédnak nem,
Ja, az lehet, de őt nem kérdeztem.
Mikor úgy döntöttem, cipőt vettem,
A labdát a hálóba be löktem.
Még kölyökként a játszótéren,
A technikát nem kölcsön kértem.
A szomszédból, bár oda is repült labda,
Ed bratyó a nappaliba rakta,
Be, rögtön a vitrinbe, az ablaküveget fizette.
S gurult tovább, nem állt meg,
A pöttyös adta az életet.
S teszi ezt a mai napig, csillogó csukám durván vakít,
Ha ki sétálok a parkettre, gyűlölet lesz belőle,
Mert kevesen bírják a burámat,
És szidják is az anyámat,
De hát ő nem tehet a dolgokról,
Hogy a labda a ketrecben landol,
Ahhoz engem kéne elkapni,
Csakhogy oda kell még gyúrni,
S nem testre, inkább az agyra,
Hogy ne legyél sodrodból ki kapva.
Mert a lábam mellett a szám is jár,
S a mondanivalóm minimál,
De ha oda figyelsz a szavakra,
Ott lesz a labda a kapudba’…


Köszönöm a deszkát…

Történt, hogy az egyik körlevélben kaptam egy értesítőt egy bizonyos irodalmi pályázatról, ahová helyszíni tudósításokat vártak. A legsikeresebbeket díjazták, illetve díjat kapott az olvasók által legjobbnak ítélt „mű” is.

Mivel nekem épp a szakmából adódóan volt egy ilyen tudósítás, gondoltam beküldöm, elvégre veszíteni nem tudok, meg ha nyerek, akkor legalább a közköltségem kicsit lefaragom, hogy ne én legyek a lépcsőház szégyene ( Bár ez arra jó volt, hogy a szüleimet távol tartsam hajlékomtól, hisz szégyenükben, hogy a fiuk neve pirossal ki van emelve, nem igen jöttek errefele). Be is küldtem a cumót, egy darabig nem is volt gond, gyűltek a szavazatok és mivel ezt a család felkarolta, keresztanyó, szomszéd, munkatárs, barát és barátnő besegített a szavazatokkal, úgy festett, hogy elviszem a köznségdíjat. Természetesen amikor már nyertem volna meg, a pályázatkiíró mindig meghosszabította a leadási időt, hogy az ideg egyen, az adósságom nőjön, az esélyem pedig csökkenjenek, mivel naponta tucat számra érkeztek a pályamunkák…

Telt-múlt az idő, aztán egyik nap, amikor még azt hittem, hogy lazán vezetem a „versenyt”, megjenet egy tudosítás, vagy magam sem tudom milyen műfajú ekeség, amiben egy csóka elmeséli, hogy az irodalmi találkozójukon, hogy bebasztak a Pilisben vagy hol, és hogy az élet milyen szép, mindezt pedig maratoni hosszúságban, úgy, hogy ennél a mondatnál amit most írok nyolcezerszer hosszabbb volt a dolog és az ember akkor sem olvasta volna végig, ha az apokalipszis után ez lett volna az egyetlen írásos dokumentum ami fennmaradt az emberség kihalását követően. (na ezt megírtam). Persze arról nem is kell mesélnem, hogy a kiscsákó „szerzeménye” rögtön pár nap alatt beelőzte az enyémet szavazatszámban, az enyémnek pedig érdekes módon romlott az átlaga. Heh, hirtelen kezdték nem szeretni az olvasók gondolom.
Érdekes módon, rengeteg ismerősöm kezdte nyomatnia szavazást ilyen jeligékkel: „Szavazzatok Csongira, hogy ne haljon éhen” vagy „ Szavazzatok Csongira, hogy tudja kifizetni a közköltséget” vagy „Szavazzatok, me…miért ne?” És a szavazataim csak nőttek, nőttek, nőttek, ami az átlagomon nem mutatkozott meg, mivel valaki tett róla, hogy kapjak a leggyengébb minősítésből is rendesen. Lassan érkezett az eredményhirdetés napja, én pedig már minden reményemet elveszítettem a boldogságra, hisz az arc vezetett előttem, mindez csak pár percébe került, Sepsi meg is számolta, hogy egy perc alatt 35-el nőtt a szavazati száma. Na az nem gyenge gondoltam.

El is jött a nagy nap, még szabin voltam és gondoltam azért megnézem a honlapon, hogy mi a szitu, legfeljebb jól beszólok a figurának, hogy ezt aztán megcsináltad apám. Meg is fogadtam, hogy elolvasom, amolyan: Immá basszék alapon…Ahogy görgetem lefele az egérrel a lapot, olvasom a zsűri díjazottjait, nó abban nem lepett meg, hogy nem vagyok benne, az már sokkal jobban, hogy a pilisben iszogató arcot kizárták, mert állítólag több szavazata volt mint ahányszor megnyitották magát az oldalt, így pedig holtversenyben 4 pályázónak volt 4,6-os átlaga, de ezek közül egy Miklós Csongor nevezetű fiatal ember, vagy leány kapta a legtöbb voksot. Egy percig csak álltam az ablakban (ugyanis még mindig innen megy a net, azaz a szomszédtól, most is itt állok, tuti, hogy a szomszédság vadparittyának néz) majd amikor rájöttem, hogy már pedig ez minden bizonnyal én leszek, akkor kezdtem egyedül járni a kálai kettőst, s énekelni az Ómagyar Mária-siralmat…s pörögtem a fejemen, mint Geoana amikor majdnem elnök lett. Na mondom baszkikám, ez majdnem annyi, mint a falon logó seggmosásra elpancsolt meleg víz és testy melegítő fűtés elmaradás…majdnem egyenesben leszek gondoltam. Izgatottan mentem Piroska nénémmel számlát nyitani, hogy küldjék mán Tápiából a lóvét, s legyen meg az ölöm-boldottá…
Vajon aztán kell-e mesélnem hogy mi történt?…Hát csupán az, hogy kezdett hullni ez a majom hó, én meg utálom a telet, s a havat, mert akkor bakancsot kéne húzni, én meg a Joggingomban, amíg ki nem duvadt nagyon jól elvoltam, s a bakancs amit nevelő apám adott igen nagy szeretettel, mégiscsak brutál ciki, ne meg két számmal nagyobb is. Így aztán, mivel a foci és a floorball mellett a legnagyobb szerelmem a snowboard, gondoltam segítségével a gyűlöletet szeretetté alakítom, s vettem egy deszkát…

Persze az már egy másik téma, hogy ilyenkor egész télen nincs hó, de legalább ha havazásra ébredek, nem hányok, hanem fülig ér a szám, s még a fater csövi bakancsát is magamra csavarom. Ja, s ha lúd, hát legyen dagadt, vettem hozzá egy szép narancssárga sínadrágot is, amit már az idei első és egyetlen snowboardtúrán sikerült összekevernem a latyakkal és sárral, korommal-kosszal, ami egy autó oldalára felragadhat, hisz Pesta megmutatta, hogy tud úgy is parkolni, hogy a két autó között annyi hely maradjon, hogy az egyik vállad a Pesta gépét, a másik a szomszéd tragacsájét érje, ha már kiszállsz…Én pedig kiszálltam, mert az Amsterdam-mobileban nem volt hav, hogy a hátsó ülésen deszkázzak.
Szóval megvettem egy deszkát, nem volt nagy pénz, mert már Árpád lelakta a szuper-cirkáló súlyával, de nekem nagy dolog, mert évek óta vágyom rá.

Száz szónak is egy az eleje: szeretném megköszönni mindannyitoknak, akik szavaztatok és másokat is erre sarkalltatok, mert biztos vagyok, hogy akik olvassátok e sorokat, nem egyszer adtátok le voksotok az írásomra. Pár embert kiemelhetnék, nem teszem, mert nekik már megköszöntem személyesen és túl hosszú lenne a sor. Mindössze annyit szeretnék mondani, hogy boldoggá tettétek a Karácsonyom, nem csupán azzal, hogy vettetek nekem egy deszkát, hanem azzal, hogy ilyen sokan mellettem vagytok…
Kívánhat-e ember többet?


Volt egy álmom…

A foci mindenért kárpótól…
Ezzel az sms-el indult a hétvége, én írtam Shortnak:

“Short, a hetem jó volt a melóban, nyugodt vagyok, lendületben vagyok, valaminek történnie kell a sportcsarnokban hétvégén. Jó leszek meglátod!”

Pontosan 10 éve történt. Született egy álmom. Mindigis győzni szerettem, felállni a dobogó legfelső fokára. Gyermekként sikerélményem a fociban tán csak az iskolabajnokságokon volt, mig igazolt játékos lettem, nem vezetett rövid- s főleg sima út.
Még nem töltöttem be a 15. életévemet amikor a baráti körrömmel neveztünk egy bajnokságra, valahol felcsikon, talán Domokoson. Mindaddig nem volt olyan élményben részünk, gondoltuk szerencsét próbálunk. És valóban, csupán egy hatalmas nagy szerencse segitett volna, hogy azon a tornán történelmet irjunk. Jott a telefon, hogy Csongi torna van, én pedig szedtem a cokmókom, ültem fel a „Berecki gyorsra” (Kézdivásárhely-Szentgyörgy vasútútvonal, 4o km, kb 2,5 óra alatt teszi meg, gyalog gyorsabb volna, de fárasztóbb…picit), majd egy óra stoppolás a januári hidegben, utána piatra neamti buszzal domokisig, de nem ismerve a szomszédfalut, kb 5 kilométerrel korábban leszálltam, mint kellett volna.
A gyalog túra végével már égett a lábam is, de főleg a vágytól, hogy focicipőt húzzak és induljon a „buli”. Természetesen a focit csakhamar kivertéka fejünkből a fiúk, az első mérkőzésen rögtön 12-őt kaptunk, s bár valami vén fószerek ellen sikerült mérkőzést nyerni, a további küzdelmekből igen hamar kizuhantunk. Maradt a lelátó, de én ezt akkor sem bántam, végig néztem, ahogy a CINEMA magabiztosan nyeri a finálét (is). Olyan messze voltunk mi attól a focitól, mint Makó a Bermudaháromszögtől.
– Mikor fogunk így focizni, mint a Cinemások?- kérdezte viccesen az egyik barátom.
– Azt nem tudom- feleltem- de én ebben a csapatban fogok játszani.
Az idő telt és mi egyre több Cinema győzelemről olvastunk az újságban, voltunk szemtanuk, voltunk legyőzöttek. Csapatvezérükkel már akkor barátságot kötöttünk, amikor nem akarta elhinni, hogy mindössze 14 éves vagyok, s mégis sikerül néha betalálnom a „nagyok” kapujába.
Sokszor gondolkodtam azon, hogy talán soha nem adatik meg az a lehetőség az életemben, hogy olyan teremtornákon lehessek csapatommal a legjobbak közt, mint amilyen akkor Domokosan volt. Győzelem??? Viccnek is brutális lett volna, és tudtuk ezt mindannyian.

Tíz év telt el és Cinemás mez van otthon a ruhásszekrényben. Újabb álom vált valóra, mikor megkeresett Sándor és helyet ajánlott abban a csapatban, amely gyermekkorom hősévé vált.
Sokáig a karosszékem háttámláján pihent a 10-es mez, hogy reggel amikor ébredek emlékeztessen: Jó helyen vagy Csongi!

Tornákat nyertünk, kupákat vittünk haza. Sorainkban tudhattuk többek közt Illyés Robit, aki már ma élő legenda Csíkszeredában, mindenidők legjobb csíki focistájaként. Két éve pedig elvittük a legrangosabb trófeát, amit amatőr csapat nyerhet a csíki-medencében, a „Csíkszereda Vándor-kupát”. S bár rúgtam fontos gólokat, a kritkus pillantokban nem én, hanem olyan játékosok döntötték el a mérkőzéseket, akikhez fogható én már biztosan nem leszek, pedig többségük fiatalabb nálam azt hiszem.

Hétvégén ismét torna volt, s bár papiron a csoportunk nagy esélyese voltunk, rögtön az első mérkőzésen vereséget szenvedtünk, pedig még Illyés is oldalunkon volt. Elszomorodtam, úgy éreztem hullámvölgyben vagyunk mindannyian. Kint voltak a mérkőzésen az Apu felőli unokatestvéreim is, igazán megszerettem volna mutatni, hogy tudok focizni, ám a siker elmaradt…

A második mérkőzést bár nehezen de hoztuk, aztán a minden eldőntő utolsó csoportmeccsen mintha profik lennénk, úgy száguldottunk végig ellenfelünkön és nyertük meg a csoportot. Mindenkinek nyugodtabb volt az éjszakája, főleg nekem.
Az új évben ez volt az első torna, vasárnap reggel éreztem is a kihagyást a lábaimon. A karácsonyi-szilveszteri mozgáshiány izomlázban mutatkozott meg. Alig tudtam felkelni a padlóról (ugyanis a pókerben elért előkelő utolsóhelyem a földön alvást vonta maga után). A negyeddöntőben azzal a csapattal találkoztunk, melynek nyáron én voltam az egyik alapító tagja (Verébinfluenza), de profiként 🙂 , csak a győzelm lehetett az elfogadható eredmény…Hoztuk… Az elődöntőben az egykori csapatom következett és nem mondom, hogy kevés izgalom volt a gyomromban a mérkőzés előtt. Az ember mindig beakrja bizonyítani, hogy nem csak egy volt a sok közűl ott, ahol leteszi a címeres melegítőt. Minden várakozásomat felülmúlta, az, amikor Illyés „odadobott” egy labdát: Tessék Csongi, élj vele! – módra, én pedig belsővel, úgy ahogy nem szoktam, megszereztem a vezetést. A halat a tortára már csak az tette fel, amikor Kaszkó, a legjobb kapusunk a földkerekségen ezen az estén, dobott egy hosszú labdát, pont úgy ahogy én szeretem. Én pedig 3 év útán először úgy vettem át külsővel, ahogy még eddig sosem sikerült ( kaptam is ezért Sanyiéktól hideget-meleget annak idején). Most viszont figyelt rám a labda. Egy pillanatra megpihent a jobb lábam ékszerének külső felén, majd lágyan földet ért, hogy aztán egy apró lökettel a kapufa mellett érjen célba, oda, ahonnan általában kézzel emelik ki a portások. KÖSZÖNÖM KASZKÓ, HOGY A SOK PRÓBÁLKOZÁS UTÁN SEM ADTAD FEL, S BÍZTÁL BENNE, HOGY ELŐBB-UTÓBB ÖSSZEJÖN. Győztünk, s már csak a döntő volt hátra. Arra az órára, már minden porcikám sajgott, éreztem, én már az imént lejátszottam a döntőm, most jöhetnek a nagyok. Hihetetlen rendezett volt a játékunk. Éreztem, történnie kell valaminek, ez most nem lehet oda. Be-be álltam egy pár percre, de Sanyi is és én is éreztük, hogy nem az igazi, talán kifutott belőlem mára minden. Jött a csere. Egy picit ismét megállt az idő:
– Itt vagyunk a döntőben, erről álmodtál mindig Csongi, most a csapat is jól játszik, élvezned kéne ezt a pár percet, hisz folyamatosan erre gondolsz a hétkzönapokban, itt érzed jól magad, attól vagy boldog, ha a srácok nálad alszanak, ha látod magad a piros-fehér mezben, ne add fel! Ne bízd csak rájuk! Hidd el, hogy az utolsó küzdelemben is részese lehetsz a sikernek!!!
Ez volt a belső hang, miközben a mérkőzést nem is láttam csak simán néztem. Kezdtem kicsit hinni, majd mindig elbizonytalanodtam. Párbeszédet folytattam…magammal.
– Megnyerni a döntőt, úgy, hogy te rúgtad az egyetlen gólt? A csúcsa lehetne mindennek.
– Áh, ez képtelenség, túl sok filmet nézetél öregem.

Mégis, mikor Illyés intett, hogy meg kell pihennie, bár nem én következtem volna a sorban, rögtön szaladtam fel a pályára, hogy Sanyinak ne legyen ideje más nevet mondania ( bocs Sanyi). Ő nem tudhatta mi játszódik le bennem, így megértem, hogy nem bízott, én viszont tudtam, hogy miért megyek fel. Azért, hogy átvegyem a labdát és felnézés nélkül szinte becsukott szemmel olyat rúgjak bele a lábujjam hegyével, hogy a világ összes haragját, feszültségét magával vigye az a kicsi labda, az ellenfél kapusának pont a szemeközé, hogy csak a fejét tudja lekapni, a labdához már ne merjen hozzá érni…
Nem is tette…Az volt az én pillanatom!!! That was my moment!
Helyzetek következtek, itt is, ott is. Csattogott a kapufa, én pedig szólni akartam, Sanyinak, hogy engedje, menjek ki a folyósora az utolsó 2 percre. Aztán a közönség hangosan számolt vissza: 5,4,3,2,1…Megszólalt a hármas sípszó…Elszorúlt a torkam. Megcsináltuk, megcsináltam srácok. Tíz évembe került, de remélem tudjátok, hogy ugyanúgy velem vagytok ti is ilyenkor, mint a srácok, akik nem érhették meg a 25. életévüket a kézdii csapatból, az Apám, aki mostmár fentről lök túl a nehéz pillanatokon, Adi tata, aki nem láthatta, hogy gólt is tudok rugni, Short aki sokszor jobban hisz bennem, mint én magamban és az anyám, akinek fogalma sincs arról, hogy mit és hogyan csinálok épp abban az órában.
Sokan közülünk már sokszor átélhették ezt az érzést gondolom. Van akinek sokat jelntett, van akinek kevesebbet, de én most értem el arra pontra amit úgy fogalmazok meg: Valóra vált egy álom! Senki véleménye nem számít most, még az sem, hogy holnap megírják-e az újságok (bár biztosan megfogják), én győztem, és ezt mostmár senki nem veheti el tőlem.
Felemelő győzelmek és földbedöngölő vereségek következenk ezután, abban teljesen biztos vagyok, hisz menni kell tovább, a legyőzött revansot akar majd venni, joggal. De ez a pillanat örökre megmarad nekem. Bezárom a szívem kis kalitkájába és a kulcsot eldobom bele egy feneketlen kútba, hogy soha többé ne tudják kinyitni az ajtaját.
Apu már nem lehetett testben itt velem, de itt volt a nagynéném az unokatestvéreimmel, jelezvén: a család nem esett szét, sőt…mi itt vagyunk veled, neked. Ez pedig adott egy olyan erőt, szárnyat, amelyet letörni tudom, hogy soha nem lehet…

Barátaim, ti, akik tíz évvel ezelőtt ott voltatok, látjátok? Megcsináltam, úgy, ahogy megigértem…


Amikor az idő megáll egy pár órára…

A Karácsonyomról mindenképp be kell számolnom, mert ez most különleges volt, csak egyszerűen annyi minden kavarog bennem és annyira össze kéne szedni a gondolatokat, hogy valószínűleg még pár napot várat magára a dolog.
A tegnap viszont különös napom volt és kikívánkozik belőlem a történet. A délelőttömet Marci tanító bácsinál töltöttem, aki nemrég lépett bele a 87. életévébe, megválasztották a falu első díszpolgárának és olyan életpályát tudhat maga után, hogy az ember azt hinné akárkivel szóba sem áll egy ekkora ember. (A lelke még a termeténél is nagyobb) Aztán pozitívan csalódtam, amikor felismert:
– Nekem, mint díszpolgárnak, jogom van téged javasolni a kultúrigazgatói pozícióra, vállald el fiam!
Nem mondom, hogy nem melegedett el a lelkem, de azért az nem nekem való. A zaj és a zene között nem nagy számomra a különbség, vadparittya vagyok. Aztán mikor elkezdett énekelni, a gyönyörű hangján, majdelájultam. Mikor a közepénél tartott én meg lassan megkönnyeztem a bujdosó székelydalt, akkor, hogy legyen szép a dolog megszólalt a telefonom. Írom a csengőhangom:
„Eu trec prin apa si eu trec prin foc, si ma duc la munte ma duc la Brasov./
La femeia mea, la Roxana mea, ea e viata mea, fericirea mea.”
Éreztem, hogy kérek Marcibától egy kést, kimegyek a disznópajta mellé és leszúrom magam. Me kultúrigazgató….szerencsétlen csöves. Szerencsére az öregnek nem volt bekapcsolva a hallókészüléke, mert akkor most a megyéből is költözhetnék ki, a népdalos csengőhangommal együtt…
Félre téve az idiótaságot (ami magam vagyok egyben), megállt az idő pár órára. Ahogy az öreg tanító az életútjáról, a nehéz időkről, a nagy sikerekről, a családról mesélt elgondolkodtam, hogy talán nekem sem késő, hogy ember legyen belőlem. Olyan kevésnek éreztem magam mellette, ő pedig olyan szépen beszélt rólam. Nem tudtam hová tenni magam…
– Marci bácsi, könyvet kell írni az életéről.
– Azt te kéne megírd fiam.
Na ez az amihez valóban kevés vagyok…
Feltöltődtem és indultam neki a nagyvárosnak. Most van az, hogy nem tetszett a szüleim pénzén jogosítványt szerezni, így most csinálhatom az enyémen előlről. Tudtam, hogy a „hagyományos” orovosok nem engednek át a szemvizsgán, hisz enyhén tévesztem a pirosat a zölddel, így rögtön ahhoz a nénihez mentem, aki már tavaly felírt egy szemüveget, amit aztán nem csináltattam meg. Így kissé meglepett amikor elmesélte, hogy javult a látásom a szemüvegnek köszönhetően…Mondom, akkor jó. Most azért nincs rajtam, mert elfelejtettem a reggel…de megvan…az üzletben.
A tavaly mint Ausztriába készülő futballista állítottam be, idén mint feltörekvő, lúzer tollforgató. Inkább volt terápia, mint szemvizsgálat, hisz azon kaptam magam, hogy az életemnek olyan dolgairól mesélek, amikről csak nagyon kevesseknek szoktam. Hitet öntött belém, s éreztette, hogy értékes ember vagyok…
Mind azon tűnődtem, hogy amikor elköszönök, hogy tudnám megkérdezni, hogy meglátogathatom-e még? Abban biztos vagyok, hogy már nem sokáig fog praktizálni, nem mai lány Ő sem.
Nem mertem szólni semmit, valahogy féltem bármit is mondani, de úgy érzem biztosan örülni fog egy csokor virágnak, meg egy rövid levélnek, amiben megköszönöm, hogy adott valamit, amit azzal a pénznek nevezett fossal nem tudok meghálálni…