Én vagyok-e?

Archive for május, 2010

Kurvára szar a helyzet

Adott egy helyzet: imádom azt amit csinálok! Jó emberek között lenni, akiknek ha adsz meghálálják egy mosollyal, egy kézfogással egy hátba veregetéssel. Jó olyasvalamivel foglalkozni, amire ha visszatekintesz melegséggel telik meg a szíved, a közösség köszönő szavai mellett, te is szembe mosolyoghatsz magaddal a tükörben amikor lefekszel. Bár fizikailag nem tudok nyújtani semmit, nem tudom a vagyonomat oda ajándékozni az embereknek (max az adósságaimat), mégis akinek nem „szúrja” szemét egy-egy írásom, az megállít az úton, elmeséli, hogy a gyereke osztálytársam volt, nagymamám pedig a munkatársa, s mindemellett a cikk, amit írtam Marci bácsi hétköznapjairól sem volt annyira fos. Egyesek megköszönik, hogy felkerült búrájuk honlapunkra a Hónap Fotója rovatban, mások beszólnak, hogy tele van a hószandáljuk azzal, hogy ismét szerepelnek a rögtönzött rádiós „álhíradóban” (persze a következő héten is lázasan böngészik a világhálót, hátha ismét elhangzik nevük). A floorball bajnokságok megszervezése bár rutin lassan, mégis legalább annyi hajhullással jár, mint végignézni a magyar labdarugó válogatott vergődését a Lakatlanszigetekkel vívott párharcban. Mégis a nap végén, mikor (szerencsére) a madarasiak jól elgyepálják a csapatomat (a döntőben), jó eső érzés látni a csillogó szemeket, amint átveszik a jól megérdemelt érmeket, trófeákat. Az utolsó taps nekünk is szól, s bár ez általában pénzt nem hoz, de mindig visz, attól még hihetetlen édes az álom, s a lélekben ott van a megnyugvás, hogy csináltál valami hasznosat másoknak is.
A gond nem ezzel van! Egymillió tervem van, ötletem, elképzelésem arról, hogy mivel lehetne kicsit színesebbé tenni a közösség hétköznapjait, hétvégéit ebben a különösen zord világban. Az emberek hite megtört, a fiatalok bár még vágyakoznak az álmaik után, szüleik példáját nézve lassan az ő szárnyaik is letörnek. Mindannyian megtörünk lassan…

Jó lenne színt, vidámságot, bátorító szavakat lopni be a közhangulatba, és kedvem, lendületem és energiám is lenne rá, csak közben az életem nem abba az irányba halad amely egy egészséges jövőt biztosíthatna számomra. Hogy legyen az élet vidámsága az arcodon, ha közben a minimális igényeidet sem tudod kielégíteni, a hajlékodat, ahova megpihenni jársz sem tudod fenntartani. Ha belül nincs rend a lelkedben, a világ fele sem lesz őszinte a mosolyod soha.

Bele vagyunk kényszerítve abba, hogy elmeneküljünk innen. Egy jobb életszínvonal reményében becsomagoltatják velünk bőröndünket, s vághatunk neki az útnak. A szívünk maradna, de közben éhen halunk, s bár munkánkra szükség volna mégis szélnek vagyunk eresztve, mert a lélek ma már nem érték.
Megfizetni egy a közösség számára pályázati pénzeket behozó személy munkáját lehetetlen. Ezt ő maga is tudja, aki elszámol a lóvéval, de csinálja, vagy azért, mert onnan jut neki is, vagy azért, mert kötelességének érzi tudását visszafordítani annak a földnek amely azt adta. Azaz mostanig csinálta…
Senki nem kér milliárdokat. Mi, azok akik a közösségért vagyunk, csak élni szeretnénk, egy normális életet, akár gyalog, nem feltétlenül négy keréken. Sajnos nem lehet. Az állam épp „szájba rakja” a népet, egymást és magát, a feletteseidtől pedig nem várhatsz többet, mert nekik most más a prioritás.

Kezdj egy businessbe? De hogyan tehetnéd? Most, amikor mindenki egyik napról a másikra él? Vedd ki a szomszédod zsebéből azt az 5o banit is, ami az utolsó deciből maradt. Olcsóbban megvásárolt szeszedre rakj rá 5%-ot, hogy a nyomorát duplán tetőzd? Ezt nem nekem való…

Lázadni nincs értelme. Sem a világ, sem a rendszer ellen. Inkább tehetségünket egy másik közösség szolgálatába kell állítani, egy másik nemzetnek kell odaajándékozni. S bár a kreativitásodat kamatoztatni maximum egy szálloda felsöprő rongyával tudod, legalább életet a remény, hogy egyszer hazajössz és a gyermekeidre valami szívet melengetőbb vár…

Tehát szar a helyzet, s nem azért, mert retteg az ember az utcára kerüléstől -hisz én határozottan tudom, hogy bármire képes vagyok- a probléma ott van, hogy ha még azokat sem hagyják „életben” akikre a közösségnek szüksége van, akkor nem egy szebb jövő vár a morális válságban lévő társadalmunkra, sokkal inkább egy fakó…

A legtöbb, amit tehetsz utoljára a környezetedért, hogy becsomagolod az ötleteidet egy kis dobozkába és elásod a kertben, hogy ha még egyszer hazatérsz, megvalósíthasd őket…mert az bizony kötelességed.


Pénzben mért életek…

Tegnap megnéztünk Shorttal egy megindító filmet. Két szülő ádáz harca az idővel, a hatalommal, a pénzzel gyermekeik életéért. Sokat gondolkodom az utóbbi időben azon, hogy milyen lehet szülőnek lenni. Mikor az egódat háttérbe szorítja valami más, ami ugyancsak Te vagy, de azért mégsem. Amikor végre valakit jobban szeretsz saját magadnál, fontosabb lesz az Ő sorsa, mint a tied. Végignézem a kemény fickókat, a diszkópatkányokat, a Brad Pitteket, ahogy a nehézfiúból érző lélekké válnak, s akik annak idején fordulatrúgással pöccintették ki seggem a diszkóból, ott ülnek egy hintán, Barbie-babával a kezükben és olykor könnybe lábad szemük a „hercegnő” láttán ( Aztán, hogy a „Szeretlek Irma” zöld színű tetkójukat hogyan magyarázzák később a kislányuknak, mikor az Anyukát Gizinek hívják, az egy teljesen másik történet).
Mi emberek furcsa lények vagyunk. Panaszkodni mindannyian jobban tudunk, mint örülni. Előbbiben régen biztosan én voltam a világbajnok, évekig verhetetlen statusban. Ez sincs, az sincs, semmi sincs…Pedig valójában akkor is, mint most, minden megvolt. Amire meg a saját kényelmem miatt „szükségem” lenne, azért meg kell tanulnom megharcolni, meg kell tanulnom megszerezni. Még ha olykor a tököm is van tele az egésszel…

Sokszor bele gondolok, hogy ha öcséimmel történne valami azt nem élném túl. Van közöttünk egy nyolcas (évben), láttam őket felnőni, Ernestot többé, Csurát kevésbé, kicsit olyanok voltak, mintha a gyerekeim is lettek volna (mára persze jobban félek tőlük, mint annak idején nagyapámtól, változtak az erőviszonyok).
És ott vannak azok a szülők, akiknek gyermekeik valamilyen rendellenességgel születnek. Szembe kell nézniük azzal, hogy csöppségeik talán soha nem élhetnek teljes életet, de nem adják fel. Az életük attól a pillanattól egy harc, melynek mezején talán fel-fel teszik a kérdést: Miért Uram?, aztán vissza a küzdelembe.
Ákos mindössze hét hónapos, s bár életvidám, virgonc baba, egy különleges rendellenességgel: kisszeműséggel született. Egyik szemével soha nem fog látni, de a másik szeme érzékeny a fényre, orvosok szerint az valamilyen százalékban megmenthető. Ehhez az Egyesült Államokba kéne repülni, ott hajthatnák végre rajta a műtétet, amit persze kezelések sorozata követne. Gondolom nem árulok el nagy titkot, hogy ez halandó székely számára megfizethetetlen összeg, itt a semmi közepén, ha csak nem olyan családból származol, ahol „hiretelen lett” egy nagy vagyon.

Igazság az, hogy ez a csöppség nem láthatja szülei szemében, hogy nekik Ő a legdrágább kincs? Igazság az, hogy csupán maradnak a hangok és az érinthető formák, csak mert nincs elég pénz??? Közben meg a pénzünkön szafariznak az agyonsikolázott politikusaink, akik aztán tényleg letettek valamit az asztalra (én ebből eddig nem sokat láttam, csak azt, hogy a pofájukat virító plakátok milliárdokba kerültek)???
Persze, nekem marad a háborgás, a szülőknek a küzdelem, a jóérzésű embereknek az összefogás…
Gyűjtést szerveztek, jótékonysági koncertet adtak, de ez még nem tudni mire lesz elég. Shorttal sokat gondolkodtunk, hogy miben tudnánk a segítségükre lenni. Aprópénzzel besétálni a bankba, az nem tűnt a legnyerőbb húzásnak. Aztán az egyik focimeccs előtt láttuk, hogy gyűjtenek pénzt önkéntesek a „manónak”, így picit megnyugodott a lelkünk. Pár lej nem sok, de sok pár lej?

Sajnos csak későn tudtam meg, hogy a jövedelmi adónk 2%-át is fel lehet ajánlani egy alapítványnak, ami majd Ákoshoz juttatja. Pár embernek még tudtam szólni, aki felajánlotta, de sajnos kifutottunk az időből. Végig gondoltam: sokan nem is élünk ezzel a lehetőséggel, inkább hagyjuk erre a retkes államra, gazdálkodjon ő belőle, elvégre Olténiában elég szarok az utak, meg aztán néhány képviselő elvtársat is megviselt a gazdasági válság, pótoljunk hát a „feltámadásukba”.

Tudom, Ákoshoz hasonló helyzetbe még sok gyermek van. Mindenkin nem lehet segíteni, azzal is tisztában vagyok. De én láttam az Ő arcát, láttam a mosolyát, ami már így is az ember szívébe markol. Őszintén szeretném, ha egyszer Ő is láthatná ahogy én kacsintok rá…

OTP Bank
Swift kód: OTPVROBU
Iban-kódok:
RO05 OTPV 2600 0034 5175 RO01 Ron
RO59 OTPV 2600 0034 5175 EU01 Euro
RO09 OTPV 2600 0034 5175 HU01 Forint
A számla tulajdonosa Endes-Ábrahám Szilárd.

( Talán ha azok közül akik ezt olvassák csupán egy ember utal bármekkora jelképes összeget, már akkor megérte felkelnem)
Ismerd meg Ákost (http://akosert.blogspot.com/)