Én vagyok-e?

Archive for június, 2010

Football for hope!

Ha a Cinema összejön, feledem minden gondom.

Ezerrel tombol a nyár, legalábbis a TV-ben ezt hallom, látni csak árvizet szoktam, érezni pedig csak huzatot, ha nyitva marad az ablak és az ajtó is. A hétköznapok mozgalmasságát mi sem jelzi jobban, minthogy a foci vébéből jóformán egy meccset sem sikerült végignézni, mivel az első meccsen még munkában vagyok, a második meccse a pályán, a harmadik alatt pedig általában meresztem a szemem a monitorra, hogy létezésemnek értelmet is adjak, így azt is csak fél füllel hallom. Ez idáig talán egy gólt láttam élőben, illetve azt sem adta meg az angoloknak a bíró, mert a partjelző egy fehér bottal sétáló, fekete szemüveget viselő úriember volt, aki nem hogy meccset nem fog többé vezetni, de áramot annál inkább.

Szóval elméletileg itt a nyár és folytatódhatna a Verébinfluenza karaván, mehetnénk falunapokra bajnokságot nyerni, mókázni, szép emlékeket raktározni a téli hideg napokra. Ez mégsem történik meg. Legalábbis egyelőre. Fura a helyzet, hisz Torres kollégámmal abban a hülye helyzetben találtuk magunkat, hogy a csapatunkból, amit bő három évvel ezelőtt „eszkabáltunk” össze, lassan kiesünk. Úgy képzelem el, mintha a Chelseanél Drogba megköszönné Abramovicinak a csapatért tett alázatos pénzbefektetését és megpróbálná kirúgni a széket alóla. Na da azért még nem tart itt a világ… A nyári túráinknak köszönhetően, lettünk valakik. Össze állt egy baráti társaság és szerencsénkre fociban sem voltunk feltétlenül bénák, így jól el lehetett ütni egy-egy hétvégét, ha már nem volt pénzünk a tengerpartra. Beértük a sörkolbásszal és a furcsa színű érmekkel  nyakunkban. A kapu bárki előtt nyitva állt, volt akit mi hívtunk, volt, aki önként jelentkezett, hogy szívesen beállna  verebek közé. A nyár hamar elrohant, s őszre-télre minden visszaállt a régi kerékvágásba. Jöttek a téli tornák, a veréb-mezt csapataink szerelésére cseréltük. Mindenki ahova tartozik…

Egy kezdeményezésnek és néhány szponzornak köszönhetően a verebek egy része együtt maradt a téli megmérettetésekre is, amin végül is elég jól szerepeltek a srácok, bár a kulisszák mögött hamar megbomlott az egység. Én kívülről, Zoli (Torres) belülről figyelhette az eseményeket. Valahol elcsúsztak a dolgok.

– Zoli, én nem ezt álmodtam meg! – mondtam neki egy kisseb háttér összezörrenés után

– Én sem Csongi, de ezt már nem mi tartjuk a kezünkben – felelte a vadveréb

És valóban. Bár a csapat nagy része az influenza brigádból került ki, ez már nem arról szólt. Vetekeztek az irányok, szétesett az egység és nem volt ott legalább a barátság mindannyiunk mögött, ami ezt egybe tartsa. Hamar kiderült, hogy nem lesz folytatás. Illetve gondoltuk mi. Jön a nyár és a verebek ismét szárnyalnak tovább… Az elképzelés szép volt, csupán nem gondoltunk arra, hogy mi lesz azokkal az emberekkel, akik középen maradtak. Most hova is tartozunk? Hova kell állni? Hova akarunk állni? Merültek fel a kérdések a srácokban.

Nem találtuk fairnek meghúzni a vonalat: Döntsétek el, hogy merre tovább! – ez nem veréb mentalitás. Ezt a másik oldal már a felállította. Inkább visszavonultunk picit, nem befolyásolva a többieket sem véleményünkkel, sem magatartásunkkal. Sőt, meglepő módon inkább bátorítottuk a srácokat a részvételre. – Menjetek fiúk, mi ezt most kihagyjuk!

Azért nem tagadom, hogy jó érzés volt mikor megcsörrent a telefon:

– Most mit csináljak? Nekem nincs kedvem menni így! –szólalt meg az egyik veréb.

– Én nem mentem, dolgom van- hívott fel a másik, de tudtuk, mindannyian, hogy szabad az  egész hétvégéje, csak amilyen lélek ember nagy része, nem tudta kimondani, hogy: Nem, ez így nem jó!

Vissza áll a rend. Nyugi van gyerekek. Ott folytatjuk, ahol abba hagytuk, csupán kellett ez az eset is, hogy tanuljon mindenki belőle. Hogy akik kételkedtek ( s Zoli bratyó ezt neked is mondom) azok lássák, hogy nem azért voltunk jók, mert kurva jó focisták vagyunk, hanem azért, mert barátok vagyunk mindenek előtt. Az egy másik történet, hogy a foci által váltunk azzá, viszont szerepet cserélt a fontossági sorrend. És nekem egyelőre ez a mérce. Ez a válasz arra, hogy Dudikof miért nem veréb, vagy Benetó tesó miért csak Russelös portás. Mert bár jó gyerekek, azért ha egy Night Clubba akarom elütni az időt, inkább Florics vagy Tibcsó számát ütem a bunkofonba. ( Zoli utálja az ilyen helyeket nem beszélve Csomiról. Nekik csak a templom, s a munka )

A hétvége jól robbant mindenkinek.  Floricsnak bár ezuttal a Cinemával kellett volna jönnie, Ő Ausztriába dobott át épp valakit a hátán, akkor, amikor mi a bőrt rúgtuk. Focistának, s floorballernek sem utolsó, de az Ő pályáján bajnok, s ezt már mondtam ( Egyébként munkája nem volt hiába való. Időközben úgy megnyerte az országos egyetemista bajnokságot, hogy észre sem vette. Nekem is csak ennyit írt a nap végén: Ha mindenkit megvertem, akkor bajnok vagyok?! Az vagy bakkkkkker!!! Dehát ez nekem nem új).

Szóval a verébfajzatok Zoli és jómagam kivételével, remélem utolsó tornájukat nyerték a másik csapat színeiben…na jóóó, azért fontos, hogy nyertek, azaz ez legyen a mondanivalója a leírtaknak, Zoli Szentsimonban vívta ki magának a tiszteletet azzal, hogy bajnokságot nyertek, s állítása szerint ő lett a legjobb játékos (ennek még utána nézek a sajtóban), belőlem pedig ismét a Cinema nevű második családom csinált focistát. Miért vagyok szerencsés? Egyszerű. Ebben a csapatba talán én vagyok a legszerényebb képességű futsálos, mégis a srácok focistát csinálnak folyamatosan belőlem. Helyzetbe hoznak, sokszor kihagyhatatlan helyzetbe…bár nekem nem egyszer sikerül a lehetetlent is elpuskázni. Fontos gólokat rúgatnak velem, mint például legutóbb, amikor az elődöntőben 5 másodperccel a vége előtt kellett üres kapuba passzolnom, hogy aztán végül megnyerjük a Székelyvárosok Kupáját.

Ha együtt vagyunk minden megváltozik. Elfelejtem, hogy van, lenne amin gondolkodni. Kiránt a hétköznapok monoton robotolásából és sikert, örömet hoz az életembe. Sokat gondolkoztam, hogy mi lehet ennek a titka mire rájöttem, hogy mi bújik meg a dolgok mögött. Ott lapul egy ember évtizedes munkája, melyben arra törekedett, hogy olyanra csiszolja ezt a társaságot, ami a sikerhez vezethet. Mindenkinek megvan a szerepe, de e mögött ott van a harmónia. Barátok vagyunk! Azokká lettünk…

Verebek. Induljon a buli!!!


Ki nyeri a vébét?

Fullasztó cigi füstfelhő, hangosan ordítozó román vébémeccs kommentátor, néhány üres sörösüveg és 3-4 koma akiket figyelünk a szomszéd asztaltól egy vidéki kiskocsmában.

Feri: – Szerintetek ki nyeri a világbajnokságot?

Ödön: – Ha engem kérdezel, már az első meccsen kiderült, hogy a németek hatalmasan jók, az idén nem lesz ellenfelük.

Béla: – Te láttad-e a meccset?

Ödön: – Nem, de a fiam mondta, hogy olvasta a lávjszkórón, s nyertek 4-0-ra. S az már mégiscsak eredmény.

Béla:  – Mindjárt gondoltam. Így nyilván azt sem tudod ki volt az ellenfél.

Ödön: – Há’ nem, ez igaz.

Béla: – Hát hol voltál?

Ödön: Itt.

Béla: De hisz itt van TV.

Ödön: Igen, de háttal ültem.

Béla: Jól van, reménytelen. Elárulom nektek, hogy meglepetés lesz. Valamelyik afrikai csapat megvicceli a bandát. Azok a feketék erőst bírják a meleget. Nézd meg, hogy kinyiffannak az európai modellek. Már látom, ahogy Beckham levegőért kapkod.

Feri: Beckham tévén nézi a vébét, sérült. Egyébként Afrikában most tél van, a tegnap esti meccsen 13 fok volt.

Béla: – Tudtam a kanadaiakra kellett volna fogadjak…

Feri: – Én sokat elemeztem a játékot. A spanyoloknál erőst jó csatárok vannak, a kapus ha át tudja rugni a középpályán, s eljut a labda a csatárokig, s ha be is megy… akkor gól.

Béla: – Ez igaz…

Ödön: – Szerintem az az előálló fogó, copfos brazil lesz ismét a legjobb. Láttam a multkor egy reklámba, hogy mindenkit kicselezett. Azért akkor tényleg jó kell legyen, ha mindenkin keresztül viszi, nem? Mindenkin végigbiciglizik, s a végén berugja. Egyszerű a foci.

Feri: – Ronaldinhot nem hívták be a keretbe.

Ödön: – Az ki?…

Az asztalon bóbiskoló negyedik koma emeli fel hirtelen a fejét:

Alfonz: – Meglátjátok, az idén Románia mindent visz!

Feri: – Alfi, van-e amit igyál?

Alfonz már alszik is vissza, a többiek pedig még hosszasan „elemzik” a taktikákat. Természetesen a sípoktól morajló tévékészülékre senki nem figyel. Fontosabb az izgalom, hogy közel egy hónap mulva kinek lesz igaza, ki mondhatja végül, hogy: – Na ugy-e én megmondtam?!

Mi, laikus nézők azt hisszük, hogy konyítunk a labdarugáshoz, pedig ha megkérdezünk egy élsportolót, hogy szerinte ki lesz a világbajnok, akkor ő egy mosoly közepette, vagy kedvenc csapatát árulja el nekünk, vagy –és ami általában jellemző- azt a választ adja, hogy:

– Drága barátom, ezt csak a Jóisten tudja.

Napjainkban, annyira globalizálódott a futball, annyira összekeveredtek a futballstílusok, kultúrák a rengeteg játékos és edző invázió, csere-bere következtében, hogy a futballból már régen kihaltak a kötelező győzelmek, a nagy gólarányú sikerek, vagy a tuti tippek. Ezért hasítanak óriási bevételeket a fogadóirodák, s miközbe mi azt hisszük, hogy belelátunk egy-egy edző gondolatvilágába, addig mérkőzések dőlnek el milimétereken, rossz bírói döntéseken, vagy a másodperc töredéke alatt elkövetett hibákon. Természetesen ha igazunk lesz még jár a hátbaveregetés, csupán kérdés, hogy végül elhisszük-e, hogy jól láttuk, vagy bevalljuk magunknak, hogy óriási mázlink volt?

De hát ettől szép a futball. Megvannak a kedvenceink, az olaszok, németek, spanyolok, vagy akár az hollandok, aztán jön egy pirosba öltözött, a világranglista 125. helyén álló, a jugoszlávoknak köszönhetően a tengerpartról összetoborzott dán válogatott és nyeri meg csuklóból mondjuk az Európabajnokságot 92-ben, úgy, hogy valójában ki sem jutottak.

Akkor ki is nyeri a vébét?


…14…

Ez is véget ért. És az életben most először azt érzem, hogy végigcsináltam úgy, ahogy megterveztem, ahogy én akartam.
Mindössze 7 bajnoki meccsből állt ez a félév Tusnádon, s bár a színvonal olyan volt amilyen, nekem mégis nagyon sokat jelentett ez a 7 bajnoki, plusz egy kupa mérkőzés.

Minden hazai meccs előtt, gondosan magamra öltöttem a zöld-fehér mezt, balkaromra simítottam a fekete karszalagot, majd az öltözőből való távozás előtt vettem egy pillantást Apu fényképére, amely a fogasról köszönt szembe velem: Ügyes légy fiam! Aztán irány a gyepszőnyeg, irány az ellenfél.

Shortyn kívül nem sokan tudták, hogy én hogyan élem meg ezeket a pillanatokat, meccseket, gólokat. Legkevésbé értették csapattársaim. Nekik egy voltam a 10 másikból, de ez így is volt rendjén. Én sem tudhattam, hogy nekik mit jelent egy-egy mérkőzés. Nem tudhattam ki játszik azért, mert meg akarja mutatni az asszonynak, hogy ki a legény a gáton, ki azért, hogy bebizonyítsa a helyieknek, hogy van helye a csapatban, ki azért, hogy megmutassa gyermekének, hogy öreg róka, nem vén róka, vagy azért, mert vasárnap délután ez a legjobb program, vagy akár azért, mert szerelmes a fociba. Volt, aki azért focizott, mert megígérte Apjának, hogy valamikor viselni fogja a zöld-fehér címeres mezt, most pedig beteljesítette.
Mindannyian kiszaladtunk a pályára, s talán csupán egy közös dolog volt bennünk. Nyerni akartunk. Ki többé, ki kevésbé. Én rögtön az első mérkőzés előtt megkérdeztem, hogy igényt tart-e valaki a 14-es mezre, mert ha nem, akkor magamra ölteném. Mivel általában focis berkekben ez nem olyan népszerű szám, hamar kiderült, hogy itt sem „birtokolja” senki, így megkaphattam. Emlékeztem, mikor Apuval azt beszéltük, hogy milyen jó volna csináltatni egy-egy mezt amelyiken rajta van a nevünk, s ha az enyém a 13-as, akkor jól is jönne ki, mert Ő 14-est szeretne. Kérdeztem, miért, pedig tudnom kellett volna a választ. Az ifjúsági világbajnokságon 14-es rajtszámmal indult. Igen, azon a világbajnokságon, amelyen legyőzte a későbbi világ- és olimpiai bajnok Dan Jahnsent.

Ez a fél szezon rengeteg meglepetést, új élményt tartogatott számomra. Azzal tisztában voltam, hogy a futball része, nem biztos, hogy a legszebb emlékeket rejtegeti, mégis, mintha fentről minden irányítva lett volna, csodálatos dolgok történtek. Az egyik mérkőzésen a 93. percben szereztem meg a győztes gólt, s bár akkor természetesnek tűnt a mozdulat, azóta bárhányszor visszagondolok, csodálkozom, hogy úgy oldottam meg, ahogy. A józan ész, az én játékstílusom teljesen más. Mintha egy hang azt súgta volna: Most lődd el! Tízből kilencszer nem ezt a megoldást választanám, s nyolcszor bele is buknék a jobbnak látszó döntésembe…

Aztán egy másik meccsen, félpályáról, egy semmit nem ígérő szituációból rúgtam egy 35 méteres gólt. Ne kérdezze senki, hogy mi járt a fejembe amikor lövésre szántam magam, mert én is csak annyira emlékszem, hogy egyet pattan előttem a gömbőc, majd felküldöm az égbe, hogy aztán a kapus kétségbeesetten ússzon a levegőben, mindhiába…
Az egyik csapattársam reakciója is csak ennyi volt: Csongi, te nem vagy normális! Este meg is köszöntem „valakinek” a sugallatot.

7 bajnoki meccsen 7 gólt rúgtam a tusnádi csapat színeiben. Ez nem sok, de talán szégyenkeznem sem igazán kell a dolog miatt. A tervem, reményem, hogy meglesz a második hely nem valósult meg, hisz néhány meccs nem úgy végződött, ahogy mindannyian szerettük volna. Illetve kevésbé akartuk, mint az ellenfél…sajnos ez a különbség a győztes és a legyőzött között. Az egyik jobban akar…
Minden gólom után felnéztem az égre és kacsintottam: Látod Apu, itt vagyok. Beteljesítettem, és fáj, hogy ezt nem a pálya széléről nézted végig, bár azt is tudom, hogy fentről, egy másik kameraállásból, talán még jobb volt ezt végig figyelni. Az én lelkem is megnyugodott, hogy talán azok, akiknek büszkén meséltél rólunk, fiaidról, e pár hét alatt megismerhettek. Egyelőre csak engem, de Csuriról hallani fognak, ebben teljesen biztos vagyok.

A minap azt is megértettem, hogy nem akkor veszítettelek el, amikor végleg itt hagytál minket, hanem valamikor nagyon régen, olyannyira, hogy nem is emlékszem már rá. Talán Te sem. Most értettem meg, hogy mennyire hiányzott mindvégig a férfi az életemből, aki számon kér, aki aggódik értem, aki megszid, vagy megdicsér. Tudtam, hogy valami nincs, de meg kellett érnem a 25 évet ahhoz, hogy választ kapjak arra, hogy mi is hiányzik. Hát ez! A férfi, akinek felelősséggel tartozom, akinek meg akarok felelni, akinek bizonyítani akarok. Mivel Adi tata is igen korán hagyott itt minket, nem volt nekem igazi pádre. Nevelő apám, bár felnevelt, iskoláztatott, gondomat viselte, mégsem kérdezhette meg, hogy: megint hol a túróban voltál fiam, miért vagy taknyos és azt sem mondhatta, hogy büszke voltam, mikor olvastam a neved az újságban. Ő úgy érezte, ehhez, talán nincs joga… (pedig nélküle nem tudom ma hol lennék)

Bele gondolok, hogy mennyit vívódtam, hányszor voltam tanácstalan, hányszor kellett volna egy bíztató: folytasd tovább fiam, mert jól csinálod, vagy akár egy: állj, a végzetedbe szaladsz! Ehelyett ott volt a kétkedés, hogy vajon merjem folytatni, ha így csinálom bajnok leszek? Vagy ott volt a sok pofon, amibe bele kellett fussak, pedig ha ott lett volna valaki, aki előre figyelmeztet, hogy ez a próbálkozás nagyot csattanhat… Ki taníthatott volna meg a legjobban győzni, ha nem az igazi Bajnok? Természetesen legyőzhetetlenné válok lassan az évek alatt, mégis ahelyett, hogy az élet küzdelmeit utasítom magam mögé, jó lett volna néhány élsportolót is. Ez már az unokáidnak marad, persze, ha akarják. Ha úgy döntenek, hogy atomfizikusok vagy akár traktoristák akarnak lenni, nem fogom őket gátolni. Inkább arra fogok törekedni, hogy meglegyen számukra szükséges kémcső, vagy a szervókormányos 4×4-es. A lényeg, hogy remélem ott leszek a háttérben, hogyha kell, akkor csúnyán nézzek, vagy könnybe lábadt szemmel büszkén mosolyogjak.
Most értem meg igazán, hogy egy-egy erősebb jellemű edzőmhöz miért ragaszkodtam annyira. Miért akartam annyira megfelelni és viselt meg annyira ha csalódást okoztam, vagy ha el kellett válni. Mert bennük is azt a férfit láttam, akinek meg akarok felelni. Valamilyen szinten az apámat is…

Most is van néhány ilyen ember az életemben. Bár egyre kevesebb. Sokan azért múlnak el, mert nem viszonozzák a ragaszkodásom, mások azért, mert csalódást okoztak. Mindannyian pedig akkor fognak elmúlni, amikor én válok azzá a férfivá, akire valaki(k) számítani akar(nak)…

Nó Apu, csak annyit akartam mondani, hogy nem haragszom rád, hisz tudom mi, miért és hogyan történt. Talán én sem tudtam volna jobban csinálni. Mindössze annyit akartam mondani, hogy mindig hiányoztál. Ha edzés végén a csapattársaimért jöttek a szülők, ha a korházi ágyam mellett idegenek ültek, vagy ha szülőértekezleten üres volt a padom. Most is nagyon hiányzol, mert ha néha nem is mondhattam el pontosan, hogy mit érzek, legalább elválásunkkor megölelhettelek.
Ma már ezt sem tudom megtenni…