Én vagyok-e?

Archive for november, 2010

Az abszolút nyugalom

Vihar van az agyamban. Erre akkor jöttem rá, amikor egyiknap az utcán sétálva meg kellett kérdezzem magamtól, hogy mi a túró történik, 5 percre nem tudom leállítani a kerekeket? Veletek is biztosan megtörtént már, hogy úgy elvoltatok a gondolataitokkal, hogy nem vettétek észre a veletek szembejövő kedves ismerőst. Mindaddig, amíg rátok nem szólt, hogy hééé öreg, jól vagy? Nos, ez velem csak így történik. Én nem nagyon köszönök rá senkire, ezen néhányan meg is sértődtek, de hát ne haragudjatok rám, csak fizikailag sétálok a Petőfi utcán, gondolatban-lélekben valahol épp beszólok valakinek, magamat ismerve.

Ez egy elég „idióta” tulajdonság, néha fegyelmeznem is kell magam, hogy ne forduljon elő olyan eset, mint legutóbb, amikor az üzletbe indultam, de kb 2oo méterrel a bejára után vettem észre, hogy valami nem stimó. Vagy kijövetelkor a kis üzleti kosarat képes voltam úgy hazahozni, hogy amikor kerestem a kenyeret, akkor vettem észre, hogy ott van az ágyon a kosárkában. Ha netán egy pszichiáter olvassa soraimat, kérem ne hozzászólásként írja le a diagnózist, küldje inkább az e-mail címemre.

Szóval, kicsit elvagyok. Folyamatosan azon tűnődöm, hogy mi újat lehetne csinálni? Valami kihívás kéne, ami még kenyeret is biztosít. Megtehetném, hogy elmegyek az egyik multi céghez polcot feltölteni, de azt, ha bírod idegekkel nem kihívás, nekem valami több kéne, meghülyülök a monotonitástól. Sokat foglalkoztat a gondolat, hogy tanuljak meg valami szakmát, mondjuk legyek asztalos (ehhez mondjuk nincs kézügyességem), s akkor végre a család is leszállna a nyakamról a dumával, hogy fiam miért nem lettél valaki. De nem megy. Mindig valami új kéne. Ebben némileg a fotózás az utóbbi időben kielégítette vágyaimat, hisz olyan új dolgokat tanultam, amit még ezidáig rendszerezni sem volt időm az agyaramban. Talán most vagyok azon a szinten, hogy megértettem a „rendszer” működését és késztetést érzek a kísérletezésre. Van pár atom ötletem, s ha az élet is úgy hozza (azaz úgy alakítom), akkor a későbbiekben talán közzé tudok tenni egy-két „próbálkozást”.

Jah, erről jut eszembe, a szakmában általában valaki vagy jó fotós, vagy jó újságíró, a kettő, hogy igazán együtt legyen elég ritka eset. Írogatni azért szerintem tudogatok, kicsit még csíszolunk rajta és a középrétegnek akár elfogadható is lesz. A fotózást lassan (de remélem biztosan) elsajátítom és akkor talán…

Azt mondjuk élvezném, hogy elrepülök Brazíliába a következő Olimpia helyszínére és fotózom a népet, ahogy a parton ünnepli az olasz ifi válogatott foci sikerét. Majd megírom és fotóval dokumentálom, hogy éjszaka, hogy múlatnak az élsportolók sunyiba az Olimpiai Faluban. Ez lenne a nekem való. Egyből behívót kapnék az újságíró válogatottba, mert azt legutóbb már Ádám Gyula fotós mentorom is kifejtette, hogy: „…Csongi tőled megáll az eszem! Az biztos, hogy a fotósok között te vagy a legjobb focista, s a focisták között a legjobb fotós…”   Ez történ két héttel ezelőtt, amikor az egyik fotó sulis kurzus szünetében picit eltűntem, majd 50 perc múlva megérkeztem focicsukában és mezben, s vissza ültem a laptop elé, ami ezidő alatt sem rakta össze a 360 fokos panorámaképemet.

Erről a fotó suliról majd később bővebben. Óriási élmény volt számomra, amit igazából ajándékba kaptam, mert önerőből nem futotta volna a képzésre.

Szóval a kitérő után térjünk vissza oda, ahonnan indult az egész. Bele sem merek gondolni milyen búrákat vághatok, amikor így „hurrikán-aggyal” végig sétálok a városon. Mit gondolhatnak az emberek? Remélem nem éneklem a Backstreetboyst, mert már nevelőfater munkatársai nyomtak egy beszólást erre vonatkozóan. Talán azt már kinőttem…

A lényeg, hogy az ágyban, a kádban, a retyón, vagy Edhez hasonlóan a templomban folyamatosan agyalok hogy, hogy lenne jó, hogyan lehetne kitörni ebből az olykor lehangoló, kilátástalan valóságból.

A hétvégén aztán azon vettem észre magam, hogy csak ülök és a tájat bámulom. Novemberhez képest forrón tűzött a nap. Kezemben egy pohár orrot csiklandozó meleg kávé. Szemem előtt jobbra-balra futkározó tyúkok. Melyik a kakas elől menekült, melyik a társaságát kereste.  Itthon vagyok! – fogalmazódott meg bennem, ahogy Zsolték tornácán ülve szürtyölgettem a kávét. Az abszolút nyugalom azon a tornácon talált, amelyen valójában felnőttem. Távol az internettől, a laptoptól, a város morajló zajától. Apja is ugyanabban az időpontban toppant be a kapun, érkezett haza a „nagymiséről”, mint évekkel ezelőtt. Minden a régi volt egyetlen dolog kivételével, ami nekik a legfontosabb. Tornácon ülve, Mamesz nem totyogott oda, hogy megsimogassa hétirányba elaludt hajam és megkérdezze: Ugy-e hosszú volt az éjszaka negyedik fiam?…

Ugyanezen a reggel jelentette ki Levi, hogy úgy érzi, mintha én is a testvére lennék. Persze régen ez mindkettőnknek természetes volt, csakhogy kamaszkorunk után kicsit megváltoztak a dolgok, valahol elvesztettük egymást, most pedig egyszerre, mintha minden vissza zökkent volna a régi kerékvágásba.

Elhihetitek, hogy valóban jó focista akartam lenni, olykor jó pasi, vagy humorzsák, amiért néha vállba is veregettek, de be kell vallanom, hogy mindegyik „érdem” közül talán ez volt a legnagyobb, hogy újra megtaláltam egy igazbarátot…


Nem panaszkodom

Jó rég írtam…ahogy látom, de talán nem maradtatok le semmiről. Kicsit összegyűltek a dolgok ismét, s ilyenkor veszem rá magam, hogy sokkoljam a rendszert gondolataimmal, de hogy miért pont a világnak mondom el, arra még magamban sem kaptam választ.

Hosszas vergődés után, úgy döntöttem, hogy ott hagyom a munkám ( ezt Ilus nagyanyámnak nehogy elmondjátok, mert padlót fog). Na nem azért, mert találtam sokkal jobbat, de arra jöttem rá, hogy ha ott maradok, akkor soha nem is lesz jobb, elleszek a langyos vízben, s észre sem veszem, hogy elvesztem. Kicsit öregszem azt hiszem, hisz régen folyamatosan gyomoridegem volt, ha arra gondoltam, hogy vajon hogy lesz holnap. Szét stresszeltem magam amiatt, hogy mi lesz velem majd holnap, meg holnapután, közben meg a jelen szépségét mindig szem elől tévesztettem. Természetesen „holnap meg holnapután” is ment tovább az élet, csak én azokon a napokon a következő hét nehézségein rágtam magam. Rájöttem, hogy hiba volt, s talán nem túl későn…

Sokszor eltöprengtem azon is, hogy naivságnak, butaságnak vagy csak simán jólelkűségnek nevezzem azt, hogy sokan visszaélnek a jóindulatommal. Hogy ha segíteni tudok és tolom a szekerüket én vagyok a legjobb „haver”, aztán ha én kérek egy segítő jobbot, sokszor a telefon sem tölti be a neki szánt funkciókat. Persze a düh, a harag bennem is megszólal ilyenkor, mégis kis idő elteltével, ha szükségük van rám, újra segítek…mert egyszerűen nekem az jó. A magamfajtákat nemigen ajánlom a nőknek sem, már, aki családra vágyik…sok mindent nem fogok összekaparni életünk során 🙂

Bújom én is naponta ezt az új tömeghisztériát, a Facebookot, s ott olvastam egy valami brazil filozófus idézetét, aminek a lényege az volt, hogy bármi történjen is veled, ne PANASZKODJ! Sírj ha kell, utáld a világot, gyűlöld magad egy időre, de ne panaszkodj. És mekkora igazság.

Sokszor vettem észre magamon azt, hogy a világgal folytatott harcom során néha megsajnálom magam, elejtek egy-két olyan mondatot is, amely nem állja meg a helyét. Idióta dokumentumfilmeket kell nézzek ahhoz, hogy felismerjem, nincs is gond. Olykor ha sikertelennek is érzem magam, ki a túró lenne a hibás érte magamon kívül? A főnököm, mert sokat ígért, aztán nem tartotta be? Az edzőm, mert nem ismerte fel, hogy nem jó nekem ez a stratégia?  A hajam, mert nem érti meg, hogy utálom ha hull? …. Hát dehogy! Minden az én kezemben van, csak időben fel kell ismerni.

Sokan érdeklődtök Anyu felől, s ez jól esik még mindig. Épp a tegnap hívott fel sírva, hogy túl van a gerincváladék mintavételen és hogy mennyire félt, de köszöni a JóIstennek, hogy minden rendben ment és nem érzett fájdalmat. Az utóbbi időben ismét elengedte kicsit magát, mert úgy tűnt, hogy sosem ér véget a rendszerrel vívott harcunk. Korház-korház után, rendelőből rendelőbe, orvostól-orvosig, hogy végre kezünkbe kerüljön egy papír, ami jóváhagyja számára az „életmentő” gyógyszert… Jelenleg az eredményeket várjuk Franciaországból, s talán véget ér ez az egész rémálom. Sorsunkat ismerve koránt sincs vége semminek, de ha bele gondolok abba, hogy egy évvel ezelőtt alig látott, ma meg talán jobban „sasól”, mint én, azért mégis megnyugszom kicsit.

Közel két hónapja fáj a derekam. Az elején azt hittem, hogy megerőltettem és majd elmúlik, de az egyik meccset követő reggelen nem tudtam felállni. Be is pánikoltam rendesen, de egy erős kezű masszírozó néni úgy tűnt, hogy helyre rakta a dolgokat…úgy tűnt. Mivel azóta sem múlt el az olykor tompa, foci után pedig éles fájdalom. Gyógyfürdő, gyógyszer, masszázs, ba…ás, semmi nem segített, s most kapom is a dorgáló szavakat, hogy édes fiam orvoshoz kell menni…de megmondom a frankót, megdőlt a hitem bennük. Ajtóról-ajtóra, terápiáról-terápiára….s a végén vagy elmúlik magától vagy nem. Mikor ülök a padon és a CINEMás társak rúgják a gólokat, szakad meg a szívem. Az egyetlen dolog, ami igazán ki tudott rántani a hétköznapok monoton szürkeségéből, az sem a régi.   Pedig az valóban hagyta élvezni a jelent, ha nyertünk, vert helyzetből felálltunk olyan eufórikus mámort nyújtott, amit az ember egy életre elraktározott szívének jobb csücskébe. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy jutott nekem ebből bőven…

Na, a leírtak alapján úgy tűnhet, rendesen magam alatt vagyok. Érdekes módon nyomát sem érzem magamon a történteknek, sőt, ha megborotválkozom tuti látszani fog, hogy ki van az arcom simulva picit, a hasam pedig gömbölyödve „sok picit”. Nagyokat alszom, fotótanfolyamra járok a legnagyobb erdélyi fotós nevekhez és olykor azért még rúgok egy két „pimasz” gólt is.

Ezermilliótrillió tervem van, de azt hiszem ezek közül a legizgalmasabbnak a valóra váltását választom, megnézem, hogy élnek a brit tesók 🙂

( A fotózásban kevesebb a sérülés esélye, bár a kép készülte után a csobán kutyák meghajtottak rendesen)