Én vagyok-e?

Archive for december, 2010

Az a bizonyos templom…

Így negyedévszázaddal a hátam mögött sajátos elképzeléseim vannak a vallásról, s főleg annak gyakorlásáról. Katolikus vagyok, annak születtem, s valószínű, ha csak meg nem kattanok, annak is fogok meghalni. Gyermekkoromban „kötelező” volt a hittan óra és a hétvégi templomba járás is, ami nem jelentett gondot számomra, hisz Dédimama mindig arra tanított, hogy szeretni kell Istent és jó fiúnak kell lenni minden körülmények között. Én meg is fogadtam, amit Ő mondott, az szent volt számomra. Úgy vigyázott rám, s a többi nyolc unokára illetve tizenegy dédunokára, mintha saját szülöttei volnánk. Talán kicsit jobban is… Ő volt a nőstény oroszlán, mi pedig a kis kölykök, akik körül rajongtuk.

A hittan órán, amit a pap bácsi tanított, az nekem szent volt. Jézusról, a csoda tetteiről kellemes emlékeim vannak, hittem, s hiszem a mai napig is. Nem találtam semmit visszásnak, hihetetlennek, vagy műnek. Dédi megtanított arra is, hogy minden este az ágy előtt térdelve mormogjam el az imát, s reggel, amikor ébredtünk (merthogy én vele aludtam hosszú éveken át), a „Szívem első gondolatával” indult a nap. Arra is megtanított, hogy délben, amikor harangoznak, ha már nem is vagyok hajlandó imádkozni, egy Szűz Mária könyörülj rajtunkat mondjak. Én meg is fogadtam.

Az évek teltek, arra mindvégig odafigyeltem, hogy este elalvás előtt elmondjam az általa tanult imákat. Ezidőtályt is sokat gondolkodtam a létünk értelmén, különböző filozófiákat, elméleteket állítottam fel, és szerencsémre a hittan óra felső tagozatos koromra is maradt az órarendben. Ám ekkor már picit fordult a kocka, az oktatónak, aki mellesleg nem pap volt, folyamatosan tettem fel a fejemben mocorgó kérdéseket. A többieknek úgy tűnhetett, hogy egy hitetlen ateista vagyok, de ő nagyon is tudta, hogy miről van szó. Tudta, hogy csak keresem a logikát az egészben. Próbáltam megtalálni az alapjait, próbáltam elérni azt, hogy meggyőzzön valamivel, s főleg az egyház alapjait illetően, hisz mint már mondottam, egy pillanatra sem fordult meg soha a fejemben, hogy ne létezne Valaki, aki figyeli az utunk…

Folyamatosan azon gondolkodtam, hogy miért van az, hogy vasárnap felkel az ember, elmegy a misére és ugyanazt az imádságsorozatot elmormogja, s közben a tartalmára már évtizedek óta nem tud figyelni, annyira berögződött a sok rímsor a tudatalattiba. Miért van ott, ha otthon úgy  is az a téma, hogy a 15 éve nem látott Hajnalka hogy megőszült, s Györgynek ismét más nője van?. Ezekre kerestem folyton a választ, hogy akkor minek ha mindig olyan, és sosem őszinte…

Valamikor az egyetemen azt tanították, hogy a legtöbb öngyilkos a katolikusok sorában van, s ez főleg arra vezethető vissza, hogy elmélkedni kezdenek a létük értelmén, boncolgatni kezdik a vallás történetét és arra jutnak, hogy nincs értelme itt lenni. Engem ez nem fenyeget bár kicsit változtak a nézeteim, a gyakorlását illetően. Magyarországon megismerkedtem egy csodálatos emberrel, Emőkével, akiről már biztosan írtam, s még mennyit fogok. Általa ismerkedtem meg az adventista vallással is, nó nem gyakorló ként, nem való nekem a szombati csend, amikor épp meccs van, s a húst is előszeretettel majszolom. Elgondolkodtam azon, ahogy élnek, s ahogy látják a világot. Őt is folyamatosan faggattam, kértem, hogy mondja el, mi kivetni valót talál a mi vallásunkban. Sok érdekességre nyitotta fel a szemem, mégis egy valami örökre megmarad. Mikor azt kérdeztem, hogy mi a véleménye a pápáról, csak annyit mondott:

–          Valaki egyszer egy képen ábrázolta Jézust és a pápát. Egyik oldalon Jézus, mezítláb szakadt ruhában, a maga szerénységében, a másik oldalon pedig a pápa pompában, csillogásban a hatalom jelképeként. Szerinted így képzelte el követőit?

Ezer meg ezer filozófiai kérdést vonhat ez maga után. Mégis elgondolkodtam rajta. Voltam a Vatikánban is, láttam a pápát ,láttam, ahogy körülrajongták és valóban annak van egy varázsa. Közelebb érzed magad a jóhoz, az éghez, persze mindez a tömegnek, a ceremóniának, a sok átszellemült embernek köszönhető. Azt hiszem, erről van szó…

Ritkábban járok templomba, s a régi beidegződés miatt, lelkiismeret furdalásom is van. Mindig eszembe jut Dédi hangja, fiam ne hanyagold a templomot. Legutóbb Shorty kérésére mentem el, hisz közeleg a Karácsony, kicsi békét, megnyugvást akart lopni a lelkembe. Igaza van. Miért is ne, gondoltam. Úgy is szeretem a prédikációt, ha az szívmelengető, elgondolkodtató. Arra a részére oda tudok koncentrálni, sőt néha egészen leköt. A többivel úgy vagyok, mint Ed barátom. Elmélkedem. Én most épp azon, hogy milyen szép 360 fokos panorámát lehetne készíteni az oltár előtt, a Makovecz Imre által tervezett szentélyről.

Kijövetelünkkor, láttam, hogy van egy kis újság a templom ajtajában. Én is elvettem egyet.

–          Tudtam elhozol egyet – mosolygott rám Short- kiváncsi vagy a szerkesztésre? – kérdezte

–          Csak úgy kíváncsi vagyok – válaszoltam, négybe tűrtem, s bedugtam a zsebembe.

Napokig ott hevert a kisújság a polcon. Egy alkalommal a fürdőbe vittem magammal, elolvasgattam a hirdetéseket, az „eltávozottakat”, majd ott hagytam a radiátoron. Pár perce ismét a mellékhelyiségben jártam. Megakadta szemem az újság hátsó oldaláról visszaköszönő szamáron. Hogy kerül egy szamár az Egyházközségi Apostolba?  Egy rövid történet volt, amit elolvasás után úgy döntöttem, meg kell osztanom veletek:

“Egy nap a paraszt szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbált rájönni mit is tehetne.Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg és a kutat úgyis ideje már betemetni; nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott és elkezdtek földet lapátolni a kútba. A szamár nem értette mi történik és először rémisztően üvöltött. Aztán, mindenki csodálatára, megnyugodott. Pár lapáttal később a paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a szamár valami csodálatosat csinál: lerázza magáról a földet és egy lépéssel feljebb mászik! Ahogy a paraszt és szomszédai tovább lapátolták a földet a szamárra, az mindig lerázta magáról és egyre feljebb mászott.Hamarosan mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén és boldogan elsétált!

Az élet minden fajta “szemetet és földet” fog rád lapátolni. A “kútból” kimászás trükkje, hogy lerázd magadról és tegyél egy lépést. Minden probléma csak egy lehetőség a továbblépésre. Bármilyen problémából van kiút, ha nem adod fel, nem állsz meg! Rázd meg magad és lépj egyet feljebb!”

Magam sem fogalmazhattam volna jobban. Minden körülmények között fel kell állni és tovább kell menni! Valóban minden egyes akadály egy újabb esély. Esély arra, hogy győzz, hogy legyőzd az eléd gördülő akadályokat. Ha a templomba járás erre is megtanít, akkor a Karácsony, temetés, lagzi kivételével néha azért eljövök… S így Dédi sem néz majd fentről olyan szigorú szemekkel…


Milyen jó, milyen jó…

Leesett az első hó…a Mikulás már boldoggá tette a gyermekeket (Mondom ezt azért, mert engem biztosan, hisz Shorttól olyan ajándékban volt részem, amire rég vágytam, aztán addig halasztgattam a beszerzését, amíg ezt is neki kellett megoldani, mint megannyi mást. Hogy mivel lepett meg, arra majd a későbbiekben visszatérek, kár lenne egy „multiláteráldezvoltát” mondatba összesűríteni a történetet), s beindul a készülődés a Szent Ünnepre és az év végi hepajra.

Nekem a Karácsony mindig „nehéz”, minden évben egy különleges történet, sosem ugyanolyan. Valahogy úgy vagyok vele, hogy azt érzem, ott kell lennem, ahol szükség van rám. Így volt ez akkor is, mikor pár éve Tusnádra utaztam Szent este, hogy Apámmal ismét elkezdjünk valamit, hogy érezze, nincs egyedül, s amennyiben az életet választja, mi mindig ott leszünk neki. Akkor, ott úgy tűnt, hogy valami új kezdődik el… s ha mérlegre teszem a dolgokat, akkor így is történt. Bár Ő már csak ébredéseimben, elalvásaimban, s olykor a forgolódásaimban van intenzíven, letagadhatatlanul jelen, én ismét a család része vagyok, úgy, mint annak idején, mikor olyan karika voltam, hogy úgy tűnt, mintha kirúgták volna alólam a hintalovat. Szerintem amúgy ezt a pelenka tette…

Szóval együtt vagyunk. Minden pénteken találkozik hat unoka Mártikáéknál, hogy egymást agyonpüföljük asztali hokiban. Legutóbbi világbajnokságunkon jelen volt nagymama is, aki a téli hideg hetekre nagynénémékhez költözött, s igazán megható volt hallani tőle, ahogy többször is elmormogta:

–          Már ezért megérte reggel felkelni, hogy hat unokámat egyszerre láthassam.

Ivus és Lackó nem lehetett jelen, de bepótoljuk, semmi kétség.

Tehát itt van lassan a Karácsony. Sokat idén sem kell töprengenem, hogy hol töltöm, mivel tegnap ez is világossá vált. Bevett szokás, hogy a világ közepén, azaz Madarason, Zsolték házában összegyűl a „brigád” és az általunk feldíszített karácsonyfa alá bekerül a sok színes doboz, zacsi, pacsi (csak a rím kedvéért), melybe az egymásnak készített ajándékokat rejtjük. Felemelő érzés 20-25 embert egy kupacban látni, nem mindig férünk rá a „családi” fotóra. Az ajándékozást követően jöhet a haddelhadd, de csak az ünnepi töltött káposzta után. Idén ez kicsit más lesz. Mamesz már nincs itt, hogy vacsorázni terelje a társaságot és ez lesz az első Karácsony is a szelíd hangja nélkül. Zsolték még külhonban dolgoznak és hazaérkezésük is egy nappal szent este előtt esedékes. Rövid beszélgetésünk során kivettem szavaiból, hogy aggódik az idei év „összetartásának” lezajlásától. Fél, hogy nem lesz olyan, mint régen volt, hogy megtörik a varázs, hogy elveszett valami, ami pótolhatatlan…

Ebben van némi igazság, de talán annak kellene örülnünk, hogy legalább eddig tartott az első felvonás. Sok gyermeknek, akkor szűnik meg a misztikus érzés, mikor megtudják, hogy bár angyalok biztosan vannak, mégsem ők hozzák az ajándékot. Mikor történik ez általában? 6-7 éves korukban? Mi pedig itt állunk, közelebb a tripla X-hez, mint a húszhoz és egymásnak-magunknak köszönhetően, minden év különleges tudott lenni és meghitt. A második varázslat úgyis akkor kezdődik, mikor saját porontyainkkal kukucskálunk be a nagyszoba ajtajának kilincslyukán, várva, hogy megérkezzen végre az Angyalka. S az átmeneti időszak, amíg nem ver olya hevesen a szívünk, nem tevődött évtizedekre, mint sokaknál, hisz Lonci és Gerő Bencéjével már talán jövőre ott ülhetünk mindannyian a fenyő tövében.

Tehát már pakolok. Bár még van időm, mégis ugyanolyan izgatott vagyok, mint régen. A két ünnep között ott fekszem és ott ébredek majd, ahol annyira szerettem tölteni a gyermekéveket. Költözök be a Dombi-Villába. Tutira izgatottabb vagyok, mint a jelenleg futó valóság-show résztvevői. Egy hét újra otthon! Mikor kimondom is fülig ér a szám…

Nem egyszer fogalmaztam meg, hogy milyen szerencsésnek tartom magam, hogy oda tartozom, ahova. Hogy olyan baráti körnek lehetek a tagja, amely annyiszor lendített át a mélypontokon, amely pont akkor volt, amikor ott kellett lennie, s amely közösségre ha gondolok, tudom, van mögöttem még egy család. Biztonságot nyújtotok, s azt az érzést keltitek bennem, hogy bármekkora tragédia is történjen, sosem vagyok EGYEDÜL.

( Aki nincs rajta, írjon levelet szerkesztőségünkbe )

Végezetül, már régóta szerettem volna közzé tenni egy megindító magyar dalt. A zene lételemem, úgy gondolom, ha elölről kezdhetném, csak ebben változtatnék bármit is, megtanulnék valamilyen hangszeren/hangszereken játszani. Sok olyan zeneszám van, amely kifejezhetné érzéseimet, mégis mikor a következőt először meghallottam, ebben a feldolgozásban, tudtam, ez más, mint a többi. Szólhat a szerelmedről, szólhat egy pártfogódról, egy igazán jó barátról.

Nekem ez rólatok szól, arról a megnyugvásról, amit érzek, ha rátok gondolok…