Én vagyok-e?

Archive for május, 2011

Hogy ne keljek fel hiába!

Rögtön a közepébe vágok. A múlt hetet Kolozsváron töltöttem. Bár pont ezen a héten voltak a kihagyhatatlan diáknapok is, melyek évről-évre meghatározó élményt nyújtanak, nem feltétlenül ez volt a látogatásom apropója. Végre eljutottam oda, hogy megcsináltassam a mágneses rezonancia vizsgálatot (bár itt zárójelben azt is meg kell jegyezzem, hogy ha Pesta nem lép akcióba, lehet hogy ebből sem lett volna semmi. Ezúton is köszönöm). A vizsgálatról és az eredményről, a későbbiekben még beszámolok, most valami egészen másról szerettem volna írni.

Gondolom azzal senkinek nem mondok újat, hogy „hangulat-ember” vagyok. Nem tudom, hogy a magyar irodalomban ez a kifejezés létezik-e, amennyiben nem, akkor ezennel megalkottam.

Kolozsvári napjaim során, míg Pesta ügyes-bajos dolgait intézte, elég sokat voltam egyedül. Kicsit jót tett elszakadni az otthoni közegtől is, s mégis szükségem volt erre a néhány órai egyedüllétre, hogy rendezzem a gondolataimat. Rendkívül szerencsésnek érzem magam, hogy Ádám Gyulának köszönhetően kapcsolatba kerültem a fotózással, mert így azokon a napokon, amikor úgy érzem, hogy teljesen haszontalanul telnek az órák, egy jó ötlettől vezérelve még sikerülhet megmenteni a napot. Ha eltudok raktározni valamit az objektív segítségével, akkor már úgy érzem, hogy nem keltem fel hiába.

Ez is egy ilyen nap volt. Elköszöntem a többiektől, s eldöntöttem, hogy kilátogatok a kincses város utcáira, hogy miközben rendezem gondolataimat, lencsevégre kapjak valami érdekeset, szemnek tetszetőst. Volt a fejemben minden…

A város gyönyörű. Még mindig az. Még úgy is, hogy minden sarkon egy másik nemzet zászlaja lobog. Már két órája ültem a téren. Kattogott a gép. De lencsevégre egyetlen olyan kép sem került, amely azt a vágyat kelti bennem, hogy rögtön publikáljam. Pedig a város szép…még mindig az.

Gondoltam feladom. „Csongi ez így hal meg” – mormogtam magamnak. Csakhogy a fotózásban nem így mennek a dolgok. A világ mechanikája nem így működik. Ha én olyan céllal indultam el ma otthonról, hogy „haza viszek valamit”, akkor az könyörtelenül úgy is lesz, ha akarom, ha nem…

Megérkezett a bácsi, leült velem szembe, kinyitotta táskáját, hogy elővegye a galambok és természetesen a számomra gondolom a felesége által gondosan előkészített uzsonnát. Aztán percekig etette, várva, hogy hazavigyem azt, amiért jöttem. Nem voltam rest…

Hazaérve, amikor megmutattam Pestának, Ő csak ennyit mondott:

-Jó kép, csak az a baj, hogy ilyen tata által madáretetős fotó van má’ vagy ezer!

Hát jah, gondoltam. De nekem még nem volt…

…és ma sem keltem fel hiába!