Én vagyok-e?

Archive for június, 2011

Nonszensz

Írjál néhány sort, aminek nincsen értelme,

Jó az amikor a vége rímel, hát nem? Óh, De!

Csak fűzzed egymás után a tarka szavakat,

S ha mered kérdezd meg, a macska most mé’ ugat?!

 

Művészet, bűvészet, nagy méret, túl élted!

Átgázól, elmázól, ha unod mér játszól?

Aranyos, kapatós, fapados, túl kanos,

Idézet, idézlek, igéznek, széttéplek!

 

Felkelek, lefekszem, kirakom, elrejtem.

Rád ugrom, lecsúszom, benézek, kihúzom.

Itt várlak, ott nem jössz, utállak, széjjel törsz.

Csókolj meg, bújjál meg, utállak, haljál meg!

 

Kilépek, belépek, ha belépsz, lelépek,.

Internet, ontom meg, ha nem megy, gyújtom meg.

Lefagyot, elfogyott, drága volt, Ó hagyd ott!

Nincs pénzem, sem kék szem, dolgomat nem végzem.

 

Henyélek, jól élek, megtenném félvérnek.

Óvatos, óh de fos, szakállam hónapos.

Jeride, menj oda, tünj el a pokolba.

Megfutott, jól látod, részegen jól mászok.

 

Meguntam, megbuktam, állva is aludtam,

Földön, a sarokban, tudod ott meleg van.

Ennyi volt, elfogyott, ne igyál alkoholt.

A tehén is szomjan hót, nyilván me marha volt!


Az én utam…

Nekem pont az nincs meg, amit a legfontosabbnak tartok, vagy pont azért tartom fontosnak mert nincs meg! Évekkel ezelőtt simán kijelentettem volna az előbbit, most meg már kérdés merül fel bennem, hogy vajon nem azért kapkodom-e úgy utána, mert nincs. Biztosan néhány év múlva meg már tudni fogom, hogy erről volt szó. A hiánya okozta a nyugtalanságot.

Na aki eddig ebből nem értett semmit, az ne rohanjon orvoshoz én szorulok „konzultálásra”. Visszaolvasva erre már én is rájöttem.

Ez a család dolga nálam mindig is érdekes téma volt. Sokszor lett volna panaszkodni kedvem, de akkor mindig elmagyarázták, hogy folyamatosan hálával kell tartoznom, mivel a szüleim ugyebár szerencsésen elváltak, s örüljek, hogy volt, aki „felnevelt”. Hát én aztán folyamatosan örvendtem is és mellé kussoltam. Soha nem mertem beszélni magamnak a bennem zajló érzésekről ezzel kapcsolatban, mert mindig attól féltem, hogy a „panaszkodásnak” megiszom a levét, mondjuk azzal, hogy édesanyám egészségi állapota romlani fog. Jobbnak láttam hálát adni az égnek azért, hogy legalább ő tartja úgy magát, ahogy. Kétség kívül nagy harcos a csaj és érdekes módon mindig el is éri, amit akar…vagy így, vagy úgy!

Amikor gyermek vagy, a szülő szava szent. S itt nem arra gondolok, hogy megfogadod és el is hiszed azt, amit rád erőszakolnak, hanem arra, hogy a gyermek úgy szokja meg, hogy amit az „öregek” gondolnak, tanácsolnak az a helyes út. Még jó hogy így gondolja, hisz a szülei mondják.

Aztán telik-múlik az idő, előbb-utóbb bátorságod van felismerni a dolgokat, s főleg bennük az ellentmondást. Ha szerencséd van nem túl későn. Rájössz, hogy megvannak a képességeid ahhoz, hogy megkülönböztesd a jót a rossztól és talán az is megfordul a fejedbe, hogy csak akkor kell elfogadnod a kritikát, ha az „alkotásod” pillanataiban is kaptál némi támpontot. A „végtermék” megítélésére nem féltétlenül azokat az embereket kell felkérd, akik valójában nem is ismernek.

Néha belegondolok, hogy hány pályafutás, hány sikeresnek ígérkező ember csúszhatott meg, csak azért, mert megfogadták az ősök „bölcs” tanácsait, de közben nem nézték meg a helyzetüket. Mert ugyebár beleszülettek abba az állapotba, s nem hitték, hogy más is létezik, pedig ott volt a szemük előtt.

Kicsit elfáradtam. Folyamatosan leromboltam saját világom, önbizalmam azáltal, hogy hagytam megszólalni lelkiismeretemet, amikor felismertem az ellentmondásokat a szülői „támogatással” kapcsolatosan. Próbáltam elszakadni eszmeileg, de hát én is gyenge vagyok, valahogy kétszer akkora súlya volt  egy családi NEM-nek, mint egy igazán szakértői „JÓFORMA” véleménynek. Hát igen. Én nekik akartam bizonyítani. Ne kérdezzétek, hogy miért. Én sem tudom, talán azért, mert valamikor bántott, hogy azzal bíztattak: így fiam egy senki leszel!

Volt benne igazság, csak hogy ez egyre jobban érvényét veszíti. Panaszkodásnak tűnhet ez az egész dolog, pedig közel sem az. Egyszerűen ez a blog végzi a dolgát, úgy, ahogy az elmúlt években tette. Vázolom elsősorban MAGAMNAK a jelenlegi állást. Mert összegezve, számomra is sokkal jobban átlátható. Az utóbbi 2-3 évben a szemetek előtt zajlottak a dolgok. Olvashattatok mindenféléről. Rengeteg ellentmondásról, változó hangulathullámokról, óriási lelkesedésről, mélybe zuhanásról. Tudom, hogy sokatokat megnevetettem, miközben vigyorogva írtam a sorokat, de még többetek könnyeivel küszködött, miután én is végigszenvedtem az újra átélést. Sokaknak nehéz beszélnie ezekről a bent vívódó dolgokról…nekem sosem volt az. S az sem frusztrál, hogy pl az egyik madarasi bolti eladó kívülről vágja a magánéleti gondjaimat, vagy, hogy az ex „főnökeim” visszaolvassák, hogy valójában mekkora gyökérnek tartottam valamelyiküket. Ezek a dolgok nem zavarnak…

Sokkal inkább zavart a fentebb említett hozzátartozóim véleménye, esetleges hozzászólása a dolgaimhoz. Zavart addig a napig, amikor egyszer csak így ébredtem:

–        Bazd meg, ezek azt sem tudják ki vagy!

S innentől minden megváltozott. Anyám betegsége elvitte a dolgokat. Nem nagyon volt idő másra, meg kellett küzdeniük vele. Így azt mondhatom, senki nem hibás a történtek miatt. Őket semmiképp nem hibáztatom, magamat meg még annyira sem. Már kölyök koromban megértettem, amikor egy közeli családtag, aki kurva világosan látta a dolgokat ennyit mondott:

–        Soha ne felejtsd el kölyök, hogy csak magadra számíthatsz!

Mondta ezt úgy, hogy közben rengeteget köszönhettem neki (is) a hétköznapjaimban. Persze mindketten tudtuk, hogy miről beszél. Kurvára nem egy tányér leves, vagy egy turkálós adidas csuka, az ami igazán számít. Ezt már akkor is tudtam.

A lényeg, hogy kurvára egyedül vagyok és ezt kurvára meg is szoktam az évek alatt. Tudom, hogy sokan értitek, hogy miről beszélek. Nem kell befosni, mert ha ezt elolvassák, akkor máris kitör a következő családi botrány, mert ugye ahány ember, annyi félekép értelmezi a leírtakat. De meglepő módon kegyetlenül tetszik nekem ez a szerep. Minden amim van (és ez meglepően kevés kézzel fogható dolg –még-) azt magamnak köszönhetem és ebben látom az igazi kihívást. Talpon maradni minden körülmények között. Remélem nem az vágódik le, hogy megélhetési gondjaim vannak 🙂 , mert azon úgy fest túl vagyok, csak sokszor bántott, hogy nincs ott mögöttem az a bíztatás, amit pont otthonról vársz. Így maradtak azok az igazán jó emberek, akik néha sokkal jobban hittek bennem, mint én magamban. Meglepetésemre pont nagymamesszel kerültünk igazán egy hullámhosszra, pedig kölyök koromban kegyetlen harcaink voltak. Úgy fest az évek során megneveltük egymást. Én kicsit öregedtem, Ő fényéveket fiatalodott. Mindennap megnézi a fotóblogomat, meg is kritizálja (tőle csak pozitívat kapok, az se biztos, hogy jó 🙂 ), olykor megemlíti, hogy látta, hogy gólt rúgtam (ez elég ritka manapság), s a youtube csatornámat is másodpercek alatt eléri. Azt hiszem megértette, hogy nem anyagi támogatásra van szüksége a pici unokájának, sőt megkockáztatom, hogy kezdte meglátni azt bennem, amire sokan nem voltak képesek a hozzám vér szerint egy generációval közelebb állók.

Na ezt az utolsó néhány mondatot igazán öröm volt leírni. Pakolok is össze és zúzok ki Madarasra, főzetek vele egy diabatikus kávét, s megérdeklődöm Panni nénémtől, hogy mi hír járja a faluban. (Elméletileg én vagyok az újságíró, gyakorlatilag ő tudja a híreket)

UI: Vasárnap Unokatestvér találkozón voltunk Csura öcsémmel. Hihetetlen, hogy mennyi rokonomat nem ismerem még Apám felől. Itt nagymama felőli rokonságunk toborzódott össze egy kellemes napra. Az ember érzi a vérét, első másodperctől feloldódott az „idegen” feeling. Voltunk páran, mi? 🙂 (S ott sem voltunk mind)

           


Végtelen hit

Még mindig Madaras a helyszín…ilyen jó időben, nem is igen tudok elképzelni mást, megér ezer tengerpartot, s húszezer olyant, ahol szól a manele, s a vadok sütik a miccset a fejednél.

Ez a kicsit lassúbb világ bejön nekem. Szeredában mégha a számítógép előtt is töltöm a 24 órát, úgy tünik, mintha minden gyorsabb volna, nyomasztó a „rush”. Nektek nem tünt fel, hogy azokban az időszakokban, amikor úgy tünik, minden sinen van, „kötelezően” történik valami, ami teljesen kidob a megszokott kerékvágásból. Megszokott kerékvágás? Hát vajon nekem volt valaha ilyen? Amikor kicsit lenyugszom, beletemetem magam valamibe, akkor történik valami, ami figyelmeztet, az élet egy muló pillanat. Amikor egyiknap még valaki az álmairól beszél, másnap pedig a halálhírét hozzák, akkor elgondolkodsz azon, hogy vajon mi a retek is lehet a célod az életben? Hogy van-e értelme tervezni, s főleg, hogy van-e értelme felhalmozni a vagyont, megtölteni magad anyagi javakkal, ha egy pillanat alatt mindent itt hagyhatsz? Nem a szaros életemet féltem, mert ha mindenki úgy gondolná, mint én (Emőkének köszönhetően), akkor az elmúláskor örvendeni tudna, s csupán a születéskor sírna, arra gondolván, hogy a szerencsétlen csöpséget mennyi szenvedés várja még az életben. Talán borzasztóan hangzik, de én tudom, hogy az én Apám jó helyen van most. Az a hely, ahova közülünk távozott sokkal jobb, mint ez a földi pokol, amiben az utóbbi években élte hétköznaapjait. Persze ezeket így elmondani könnyű, ám a mindennapokat így élni, már sokkal keményebb dió.

Engedjétek meg, hogy visszamenjek egy kicsit a nem is olyan közelmúltba. Gyermekkorom csodálatos volt. Ha vissza gondolok, hogy mennyi minden jóban volt részem, csak hálával tartozom. Az, hogy kinek, az ismét más kérdés, mert meggyőződésem, hogy senki sem szerette volna, hogy úgy alakuljon…Persze utólag én már levontam a következtetéseket, s megpróbáltam a magam oldalára fordítani a dolgokat. Úgy érzem sikerrel. Nem titok, hogy úgy jöttem a világra, hogy abszolut nem voltam benne a szüleim 9 hónapos terveiben. Ezalatt értsétek azt, hogy „csak úgy beszöktem a képbe”. Nyilván az egy másik történet, hogy anyu foggal körömmel ragaszkodott hozzám, a fater meg nyilván kilókat fogyott a hír hallatán, de a lényeg, hogy nem tudtak „megálítani”. Mutter 17, fater 19 volt ekkortájt. Van más kérdés? Gondolom nincs. A helyzetből adódik, hogy nem feltétlenül volt megtervezve minden pillanat a gyermekkoromból. Elmaradt a 2 év gyermeknevelési anyu részéről, hisz az érettségi diploma megszerzése akkoriban még igencsak fontos tényező volt. Így aztán kilenc hónapos koromban Madarason üttem fel az új székhelyet a nagyszülőknél. Mivel akkoriban még ők sem voltak vének, s a munka nem igen várt, így az esti mese, s az éjszakai alvás után, reggel nagytata belecsavart egy pokrócba, a hátáravett és átsétált velem a szomszédba Margithoz, ahol a délelőttjeimet töltöttem. Margit egy alacsony, nagyszívű mosolygós asszony. Ő tanított meg járni, s bár a nála töltött időszak igencsak homályosan él az emlékezetemben, mai napig nagyon kedves szívemnek. Ebben a pillanatban is, miközben írom e sorokat, nagymamámmal kint tartózkodnak a másik szobában, az általam készített videókat és fényképeket nézegeti a két „öregasszony”.

Margitnál 3 évvel ezelőtt rossz indulatú daganatot fedeztek fel az egyik mellében. Mondjuk ki nyíltan, rákot diagnosztizáltak. Ilyenkor az „egyszerű” ember, kétségbe esik a hír hallatán, s jön a haláltusa, kínokközt legyőzi a gyilkos kór. Na Margitnál nem ez történt. Tudta, neki ott van két kisunoka, akiknek ugyanúgy szükségük van a törődésre és szeretetre, mint annó nekem volt. Végigszenvedte a kemóterápiát, a különböző sugaras kezeléseket, dupla műtétet és mindenki ámulására talpra állt, meggyógyult.Ennek már három éve. Csodálattal néztem rá, hisz el sem tudom képzelni milyen lehet, amikor a doki bejelenti: Hölgyem, sajnos ez AZ! Mi futhat végig egy ember fejében? – Bazd meg, én most megfogok halni?! Eltelt három év. Mamesz épp egy kávét főzött nekem a reggel (értsd 11 óra), amikor egy alacsony néni topogott be az ajtón. Margit volt az. Fején ismét fejkendő, bár legalább 25 fok van kint, remegő kezével intett felém.

– Na szia Csongi, jól nézek-e ki?– kérdezte. Régen nem láttam. Kendője alatt néhány miliméteres ősz hajszálak lapultak. Ismét támadott a kór… Ezuttal a csontokat vette célba…Leültünk az előszobába, a két „öreg” meg én. Én a kávémat szürtyölgettem, amig Margit mesélt. Csak bámultam, hogy hogy van ennyi erő, abban az egyszerű asszonyban.

– Csongikám, a doktor ugyanugy ült, mint most te. Lehajtotta a fejét, s azt mondta, igen néni, ez az. Én nem azt kérdeztem, hogy meggyógyulok-e, hanem azt, hogy mondja meg, mennyi esélyem van. Erre ő azt válaszolta, hogy örülni kell annak is, hogy eltelt ez a három év probléma nélkül. Most eljárok a kemóra, végig csinálom ismét, az a fontos, hogy meggyógyuljak, s még éldegéljek.

Lenyügözött! Épp kitogyogtak az imént az ajtón, hogy megmutassa magát a szomszéd asszonynak is, s már kiáltott is be nagyanyám, hogy fussak ki, csináljak egy képet. – Nekem nem szégyen, hogy kopasz vagyok. –mondta Margit, és levette a kendőt a fejéről egy kép erejéig. Ugyanúgy mosolygott, mint annak idején, amikor engem vett fel az ágyból, s én egy pillanatra azon gondolkodtam, hogy talán nem is telt el ez a röpke 20-25 év.

Tudom, hogy ez az ember nem a haláltól fél, hanem tudja, hogy milyen nagy ürt hagy azoknak, akik itt maradnának nélküle. S én már tudom, ismét meg fog gyógyulni…mert láttam a csillogó szemeiben, hogy Ő így akarja!


Találd meg magad!

Úgy vagyok vele, hogy most valahogy nincs kedvem sem a derekamról, sem a fociról írni. Kicsit pihenjen az a két téma. Esténként eleget foglalkozom velük…talán majd itt is…máskor.

Madarason vagyok, a nagymutternél. Ahogy már egyszer írtam is, itt mintha másképp telne az idő. Valahogy az embert tökéletes nyugalom keríti hatalmába. Maximum a másik szobából átszivárgó szappanoperában felsohajtó Don Juan de Fos és a fülem mögött másodpercenként ezerszer az ablaknak csapodó hülye légy (de mindjárt laposra paszírozom a papucsommal) próbál kicsit kizökkenteni, teljes sikertelenséggel. Meg volt az ebéd. A köménymaglevest nagyi receptje szerint még el is tudom viselni, s a salátapityukát (magyarul nem tudom hogy van) is megsóztam sunyiba (ha látja a véncsaj legyilkol, de hát valakinek az én egészségemre is ügyelnie kell), s most kiugrom a megérdemelt kávémért a konyhába, de ha akkor is itt lesz ez a hülye bögöly, akkor ablakostól segíti papucsom őkelmét az örök függönymezőkre…

…na itt van még, azaz volt, mert már Dr Csont sem tudná azonosítani. Indíthatják az eljárást a szándékosan elkövetett rovarírtás vádjávál. Remélem felfüggesztettel megúszom.

Szóval a hangulatom egész jó. Még mindig abban a fázisában vagyok az életemnek, amikor saját magam fedezem fel ( a rossz indulatúaknak jegyzem meg, hogy nem a testemre gondolok), a határaimat keresem (még nem feszegetem). Kezdek megnyugodni, hogy van olyan terület, van olyan témakör, amire képes vagyok időt áldozni, sőt ha valami igazán leköt, akkor semmi másra nem vagyok hajlandó időt szakítani. Az utóbbi hetekben rájöttem arra, hogy ha van valami, amiben hiszek, amit élvezek, ami örömet okoz és kihívás elé állít, akkor igazából nem érdekel az, hogy nincs lóvé, s hogy még mindig ugyanolyan szar és korrupt minden, mint amilyen eddig volt. Találtam magamnak a fotózás által egy olyan „vonalat”, amely ezeken a napokon-hetekben teljesen leköt, magával ragad. Igérem, hogy a „gyümölcsét” majd nektek is megmutatom.

Itt azért más időszámítás van

Azokon a napokon, amikor úgy ébredtem fel, hogy semmi célját nem láttam az egész előttem álló tizenegynehány órának, a saját lelkiismeretemmel kellett megküzdenem, hisz úgy éreztem, hogy ismét eltelt egy nap és nem hagytam hátra semmit. Akkor érzem jól magam, ha lefekvéskor van valami, ami tudom, hogy „megmarad”. Emlékeztet arra, hogy legalább próbálkoztam. Ezért is írtam ilyen keveset az utóbbi időben, mert jobban el voltam foglalva a fotóblogommal. Azokon a napokon, amikor tényleg nem történt semmi említésre méltó, legalább lefekvés előtt közzé tettem egy fotót, nyugtázva, hogy ez a nap sem volt hiába. Nagymama (aki mindennap megnézi mi újság van e téren) vagy még talán féltucatnyi ember, akit érdekel a sorsom, majd örömüket lelik benne.

Tehát most dolgozom egy „projekten”. Olyannyira, hogy szinte semmi más nem létezik csak ez. Azzal már tisztában vagyok, hogy a végeztével, ha New Yorkban értékesíteném, akkor rögtön milliomos lennék, ha pedig itthon bocsátom „piacra”, akkor még én kell fizessek, hogy máshoz is eljusson, de ezúttal ez nem érdekel. Élvezem és „megküzdök” vele. Olyan mértékben nem érdekel a külvilág, hogy képes voltam kétszer átesni már a szobám ajtajában „parkoló” pórszívón, de eszmbe nem jutott odébb passzolni 2 méterrel. A külvilág csak púp a hátamon, haszontalan „körítés”. Este amikor lefekszem, a pimasz részletek okoznak „nyugtató” fejtörést, reggel pedig már sokszor ébredtem úgy, hogy mielőtt kinyitottam volna a szemem, megvolt a megoldás. Nekem is új ez a helyzet…de nagyon izgalmas 🙂

Az utóbbi hetek sok más téren is megnyugvást hoztak a lelkembe. Bosszant, amikor baráti környezetben elbeszélgetünk a világ nagy dolgairól és a saját életükben rendet csinálni képtelen arcok arról panaszkodnak, hogy bezzeg Szipka Misinek könnyű, mert anyu, meg apu mindent a fenek alá tett!

– Igen? És akkor mi van? Hát nem ez lenne a szülő szerepe? Hogy segítsen ahol tud? Szerencsétlen ettől még nem biztos, hogy boldogabb, csak mert ott van az autó, ott van a kéró! Ha önmagát képtelen megvalósítani, márpedig neki ez a vágya, akkor húzhatja bele a nemiszervét az anyagi javakba, azok nem teszik őt boldoggá, mégha valamelyest meg is könnyítik a hétköznapjait. A boldogság nem a pénztárcába van elrejtve. Az utóbbi időben ezt is megértettem. Ha nincs sikerélményed…nem is élsz.

Az életben nem mindig vagy azon a helyen, szinten, pozícióban, amit megérdemelsz. Sokszor próbáltak megvenni kilóra, gyere Csongi kicsit merülj el a politikában, meglátod rendeződnek a dolgaid, ilyen vagy olyan fényes jövő elé nézel, biztosítunk ezt-azt, szuper lesz minden. Nem! EGYELŐRE ez még nem az én világom, még érzek magamban annyi erőt, hogy ne adjam el a lelkem, ha már a bőröm néhányszor kénytelen voltam. Unom a sok panaszkodást, amikor hallom, hogy az ismerettség által Ityim Ferinek a fia mittudomén milyen államtitkári irodában dolgozik, a Recska Gizinek a lánya meg a külügy-belügy-szarügy miniszternek a babámfasza kabinettjében tanácsadó, közben meg szakmailag soha sehol nem voltak. Nekem erre nincs időm. Ki nem szarja le? Ha ott vannak hát sok sikert, az ő szerencséjük, ettől én nem érzem magam kevesebbnek. Tudatában vagyok annak, hogy ez az idő is lejár. Egyszer véget ér a mézes madzag korszak és azt kell mondanom, hogy SAJNOS eljön az igazság keserű pillanata. Amikor már nem lesz a magyaroknak képviselete a román parlamentben, köszönhetően a sok hősnek, s azoknak, akik elestek a tokányos tányértól. Eljön az, amikor mindenki ismét nullából indul. Aki addig megtanult élni, életben marad, akit pedig fater begyúrt az iroda ajtaján, valószínüleg elesik. Nem szeretném, hogy így legyen…de kevés esély van elkerülni ezt a szituációt. Ha meg eljön, akkor mitől féljek? Amit addig magamnak építek, külső segítségek nélkül, azt már senki nem veheti el tőlem, mert senkinek nem tartozom semmivel. S este mielőtt bebújnék az ágyikomba kicsit elmélkedni a nap történésein, fogmosás közben nem a lefolyót kell bámulnom, hanem bátran a tükörbe nézhetek…nem lesz miért lesütnöm a fejem.

Nekem ez a nullából való indulás sokkal inkább kihívás, mintsem elkeseredés mert tudom, hogy, amit megszereztem, azt magamnak köszönhetem és csakis rajtam múlik, hogy meddig jutok. Sokszor hálát adok az égnek, hogy így alakult, mert bár nem volt anyagi háttér (sem ambíció), hogy egy neves egyetem padjait koptassam, de lassan-lassan kijárok egy olyan iskolát, amelyre anyuék pénzével nem lehet bejutni. S bár sokan elkezdik az első osztályt, az érettségiig nem mindenki jut el.

Az élet iskolája egy megvétózhatatlan diplomát csúsztat a kezedbe!