Én vagyok-e?

Archive for július, 2011

A show(m)nak folytatódnia kell!

“ Egyszer egy indiai hercegnő édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset. Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, amely a szomorú napokat vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti.

A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt. Egyetlen szót vésett bele: “elmúlik” “

 

Azért ebben a röved kis történetben van némi igazság. A jó is, a rossz is egyaránt elmúlik az életünkben és a “vasfog” begyógyítja a sebeket, a vonat pedig pöfög tovább! Az meg már csak rajtunk múlik, hogy milyen irányba, milyen ütemben és, hogy céltalanul, vagy kihívásokkal, megvalósításokkal telitüzdelve.

Hétvégén eltemettük a kedves barátunkat, aki “hazament” a rég elveszített családja mellé, nekünk pedig pörög tovább minden. Távozása intőjel lehet mindannyiunk számára (már aki egyáltalán elgondolkodik ezen), hogy az életünk valóban egy utazás, és sosem tudhatjuk mikor szállunk ki a robogó vonatból. Ezért talán úgy kell utazni, hogy valami jót szolgáljunk. Úgy utazzunk, hogy közben nyugodt legyen a lelkünk. Ne úgy, ahogy én a valóságban szoktam ülni a buszon. Amikor megtudom, hogy mondjuk egy 8-10 órás út áll előttem, azon gondolkodom, hogy hogyan lehetne hibernálni a testem, mert az számomra egy igazi kínszenvedés. Aludni nem tudok, a tájat unom nézni, zenét hallgatni maximum 1 órán át vagyok képes és ha nem „alkothatok” megőrülök. Be nem tudok rúgni, mert akkor tíz percenként kell pisálnom, ha meg töményet iszom, akkor 5 percenként behányok. Hát így utazom én 🙂 … de talán ebben a valódi utazásban nem feltétlenül kell így legyen. Akkor állítom meg a vonatot (habár legutóbb még autóval kanyargóztam az autópálya melletti kis falvakban J ), amikor akarom, én vagyok a „dízelista”.

Az elveszített hozzátartozóink hiánya, mindig mocorog a lelkünkben, de a „shownak” folytatódnia kell. Ezt talán épp Freddie Mercury fogalmazta meg a legjobban, amikor kiderült, hogy gyógyíthatatlan beteg, a Queen, The Show Must Go On című dalában. Belül a szívünk kicsit megtörik, a sminkünk elkenődik, de a mosolynak maradnia kell!!!

Így hát ezzel a vigasszal a szívünkben „ropogtatjuk” tovább! Ahogy fentebb olvashattuk, úgyis minden elmúlik.

És ha már a shownál tartok, akkor mindenképp be kell számolnom valamiről, amit valójában az internetes közösségnek köszönhetek, azaz NEKTEK. A történet egészen márciusig nyúlik vissza. Pestával épp hazaérkeztünk Érdről, aholis írtunk és felvettünk egy világslágert, de azt most azért sem teszem közzé, mert az idősebb korosztály is olvassa néha az írásaim, nemigen törném össze ezzel a leküket. Szóval már lefekvéshez készültünk Kolozsvár városában, amikor eszembe jutott, hogy van egy internetes játék, amiben a barátaimhoz képest igencsak jól állok ( s az ilyen ugy-e presztízs kérdés) , s olvastam egy reklámban, hogy ha beküldök egy rövid 1 perces videót arról, hogy ebben miért pont én vagyok a legjobb, akkor az extre pontokkal jutalmazzák (a bónusz pontok segítségével, pedig végleg leráztam volna az engem követőket 🙂 ). Nosza, Szabi barátommal neki is estünk, hogy vegyük fel a videót. Pesta kölcsönözte a mobilját, Ed a parókát, s ment az eksün.

Természetesen, hogy izgalom is legyen a dolgokban, amire sikerült feltölteni a gépre, jócskán elmúlt éjfél, s azzal a határidőből is kicsúsztunk. Na de a székely nem hülye legény, hamar kisilabizáltam, hogy Ámerikába csöppet mögöttünk vannak, így ha kínkeservesen is, de elküldtem a videót! Másnap örömmel láttam, hogy a 40 ezer játékos közül kiválasztották a legjobb 20 közé a videónkat, így „megnyugodtam”, hogy elfogadták. Az igazi izgalmak, akkor kezdődtek, amikor megláttuk, hogy az a videó, amelyik a legtöbb szavazatot kapja, a bónusz pontok mellé, „csekély” ezer dolláros nyereményben is részesül. Na mondom, ennek fele sem tréfa, életemben nem láttam ennyi péntz egy helyen. S indult a kampány!

Valamilyen szinten azt hiszem megmérettettem magam, főleg a barátaim körében. Nyilván az ellenfeleim is Malejziából (vagy hogy írják 🙂 ), Indiából, Amerikából stb, kampányoltak maguknak, de én olyan szerencsés helyzetbe kerültem, hogy néhány ember (és kérlek engedjétek meg, hogy ne írjak neveket, mert biztosan rosszul esne valakinek, ha kifelejteném), kihasználva saját kapcsolat rendszerét, hozzásegített ahhoz, hogy pár hónappal később bejelntsék azt, amitől nagymamesz majdnem lefordult a székről: Megnyertem az ezer dolcsit!

Ez úton is szeretném megköszönni NEKTEK, mert nyilván nélkületek maradtam volna a bónuszpontjaimmal, abban az egyébként elég idióta játékban. A pénz elméletileg napokon belül megérkezik a számlámra. Sajnos ha kifizetem a közköltséget és az adóságaimat, akkor talán még egy fagyira futja, nyaralásra már nem, de ez is kurva nagy mentőöv, így az X-tázinak a beigért 2 rekesz drog nem fog elmaradni.

Mi ebből számomra a tanulság? Ha bele gondolok abba, hogy akkor este, simán feladtam volna a videó beküldését, mert nem volt eszköz, nem volt internet és főleg nem volt kedv az egészhez, akkor most vakarhatnám a hátam közepét, hogy vajon honnan a retekből kaparom össze a lét, hogy ne vágják le a villanyom. Ha „résen” vagy, ha kitartassz magad mellett, és ha néhány jó emberrel körül vagy véve, akkor ilyen dolgok is történhetnek. S a végén még a család is büszke lesz rád, mégha pontosan nem is tudja, hogy mit vakerálnak ebben az idegnnyelvű videóban!

Köszönöm srácok!


Nem maradunk!

Én úgy érzem a trance zene hordoz magában érzelmeket. Ezt a bejegyzést ezt a dalt hallgatva írtam, javaslom indítsd el előtte!

         Pár nappal ezelőtt nem véletlenül írtam a halálról. Tudtam, hogy a család egy nagyon közeli barátja súlyos beteg. A súlyos betegség alatt itt nem azt értem, hogy már ágynak van esve, és óriási fájdalmai vannak, hanem azt, hogy diagnozsztizálták nála azt a kórt, amit igen kevesen győznek le. A hét elei műtét előtt még nem láttunk tisztán, mindenki reménykedett, mert a felvételek nem voltak egyértelműek. Korai szakaszban fedezték fel az orvosok a „dolgot”, joggal bizakodhatott mindenki. Ő is. Múlt pénteken még elbeszélgettünk az élet nagy dolgairól, a jövőbeli „apróbb” tervekről, hogy mi is lesz a bevatkozás után, vajon mennyi ideig tart a felépülés, mert sok tenni való lenne a nyárra…szombaton temetjük!

            Aki elmegy, az már jó helyen van! Ezt azt hiszem megértettem, és Apám halála után el is fogadtam…tényleg el. A fájdalom azoké, akik itt maradnak. A csenddel van a gond, amit a háta mögött hagyott űr „ordít” a világba! Egy közösségből „kiemelt” ember az ott maradók életét boríthatja meg…

               Nem a távozóról szeretnék balladákat zengeni. Azt biztosan megteszik azok, akik nálam sokkal jobban ismerték. Én inkább azon tűnődöm, hogy vajon hogyan is kell nekiállni a hétköznapoknak, ha az élet csak egy pillanat?! Mi lehet a motiváció, s vajon van-e értelme két kézzel kapaszkodni a földi javakba, ha a másodperc töredéke alatt illan el minden…azaz marad, nélkülünk?!

Hetekkel ezelőtt, ahogy Shorttal sétáltunk az utcán és épp egy béna vicc végén erőltettünk egy mosolyt az arcunkra, ami aztán lehet hogy könnyes nevetéssé nőtte ki magát, megjegyeztem:

Shortez túl szép minden! Nem szeretem ezt!

Mire gondolsz? –kérdezte

A derék fájdalmaimat leszámítva, egy ideje sínen van az életem. Nem szokott ez ilyen sokáig tartani. Félek, hogy ez a vihar előtti csend…

            Igen, az élet időnként, amikor elszállnánk a talajról, könyörtelenül figyelmeztet, hogy porszemek vagyunk!

Régen az ég felé nézve lázadtam a dolgok ellen. Mára megtört mindez. Most csak azok veszik észre rajtam, hogy valami nem stimó, akik igazán ismernek. Ha csendben vagyok valami nem oké. Most csendben vagyok. Egy szikla szélén ülök és bámulom az Óceánt. Ilyenkor kicsit lelassul minden…


Jelen akarok lenni!

A mókuskerékben való sprintelés mindannyiunk számára ismerős jelenség. Felkelsz, jó esetben elmész melózni, még jobb esetben nem melózni mész, de azért a hütő sem üres, s közben ébredéskor van valami, ami mégiscsak motivál, hogy értelme legyen felkelni. Bár tudod jól, hogy idén is elmarad valójában az Ibizzai nyaralás, de mégis azt hazudod magadnak, hogy veszed meg majd a jegyeket augusztus végére, csak még ezt meg azt a számlát le kell tudd addig. Természetesen az időpont tolodik, valójában te is tudod, hogy a következő 5 éven belül nem jutsz el a Balkán határain túl, de ha nem hazudod azt magadnak, hogy van rá esély, nem biztos, hogy lesz kedved neki futni a mai napnak.

Érdekes filozófiai kérdés, hogy mi az élet értelme, célja. Nem igazán akarok vallási kapukat feszegetni, inkább maradok a „talajon”. Az ember vagy nem gondolkodik el azon, hogy miért is kell hányni  a trágyát, vagy úgy fogja fel, hogy ez az egész ratyi egy utazás és megpróbálja úgy berendezni az életét, hogy az út ne túlélés, hanem élvezhető araszolgatás legyen.

Ezért nem értettem soha, amikor a testvérek az örökségért meggyilkolták volna legszivesebben egymást. Hát nincs egy „emberséges” megoldás? Úgy is lóhalálában patkolunk el, akkor addig legalább teljen jól. Persze a napok azok pörögnek, néha eszedbe sem jut, hogy mi van, rutinná válik minden és évek telnek el úgy, hogy jelen sem voltál. Nem voltál jelen a saját életedben! Idegennek hangzik, de ha jól bele gondolsz, kibaszott nagy igazság ez, és csak akkor jössz rá, hogy mennyi fölösleges érdekért harcoltál foggal-körömmel, amikor mellőled szerre dőlnek ki az arcok. Tegnap vért ontottál volna a bírtokért, ma meg már hosszú sor kanyarog utánad, amint a ravatalodtól a gödörig szállítanak.

Nem tagadom engem is foglalkoztat a „halál dolga”, de nem abban az értelemben, mint eddig. Inkább arra ébreszt rá, hogy váltsak szemléletet. Hogy tegyem háttérbe a kevéssé fontos dolgokat és mégerőssebben törekedjek arra, hogy találjak az életemben egy olyan kihívást, ami nem hagy elfásulni. Úgy nőttem fel, hogy miközben a próbáltam végigbotorkázni az alig kivillágított úton, folyamatosan figyeltem a környezetemben élő, felnövő, megöregedő embereket, családokat. Láttam, hogy hogy jutnak el mondjuk a házzasságukban az első tíz évig. Figyeltem a lány menyasszonnyá, feleséggé, asszonnyá majd anyává alakulását, röpke tíz év alatt és megbotránkoztam azon az óriási átalakuláson, ami bekövetkezett. Mintha valahol elveszett volna a lendület és az anya, feleség szerep megfékezte volna a továbbfejlődést, vagy legalább a szinten maradást. Beletörődtek, hogy ennyi jutott…Természetes, hogy övék az összetartó szerep, de nem bíztos, hogy „fel kell áldozniuk” magukat a családért.

Tudom, kicsit szélsőséges a példa. Nyilván ezer ellenpélda akad, én jelenleg azokról a kisfalumban élő családokról beszélek, akik a szemem előtt váltak leányokból, legényekből szülőkké. Mintha az életük célja a család lett volna, s az objektív elérése után bezárult volna minden kapu. Nem kell már tetszeni a férjnek, nem kell bizonyítani a világnak… Na ettől a töréstől irtózom én is. Hogy valamikor beáll ez a holtpont, s egyszer reggel úgy beszállok a mókuskerekembe, hogy mindaddig nem lépek ki, amíg a szíjat le nem veti, vagy vetem!

Az idő múlásával egyre őszintébben vágyom a családra, de egyidőben folyamatosan az fogalmazódik meg bennem, hogy én nem csak túlélni akarok, hanem ha már utazunk, akkor ne az autópályán tegyük, ahol csak a zajszűrő támfalakat látjuk, hanem a vele párhuzamosan kígyózó kis, védéki utakon, felfedezve a világot.

Emőkétől rengeteget „kaptam” az évek során. Ő egy olyan ember, hogy nem veszed észre, hogy ha melletted ül, de kegyetlenül tud hiányozni, ha már nincs ott. Világnézetének, hitének köszönhetően én is megnyugvást nyertem valamilyen szinten, főleg a világgal szembeni lázadásaimra. S bár nem feltétlenül élek az ő „szabályai” szerint, azt mindenképp megtanultam, hogy úgy kell csinálni a dolgokat, hogy közben áradjon belőlük a jóság, mert akkor az út is jó!

Nem kérdés már, hogy a boldogság, mint érzés, csupán pillanatokig létezik. Az a jó, ha az ember úgy él, hogy ezt a pillanatot naponta többször is átéli. A sikerélmények nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy így érezzen az ember, s amikor nagyot dobban a szív, akkor tudja, hogy JELEN van, hogy megéli a saját életét, nem csak a rutin tartja életben…A foci ebben nekem rengeteget segített. Amikor a kapus mellett elgurítottad a labdát, s megzörrent a háló, akkor a felszabadult energiát kiüvöltve a világba adtad a magad tudtára: – ÉLEK!!! Ez az ami a legjobban hiányzik abból a szaros élet-halál játékból…és ez az, amit olyan kevesen értenek, értettek meg.

Szóval mellettem nehéz élete lesz a családnak 🙂 Természetemből adódóan, hamar ráunok a dolgokra. Hiába lehetnék sikeres egy adott „műfajban”, miután kiaknáztam, megtanultam, tovább kell lépnem valami olyan irányába, ami ismét kihívást, egészséges fejfájást okoz. Be kell rendezkedni majd a kalandos életmódra, sok munkahely váltással, s közben zötyögünk az autópálya mellett, a kis vidéki utakon…a kátyuk pedig majd jelzik: JELEN vagyunk!!!