Én vagyok-e?

Archive for november, 2012

Jelentés

Ismét eltelt jó pár hét, vagy tán hónap is, hogy utoljára billentyűzetet ragadtam. Sokan jelezték, hogy hiányoznak a „Csongi-sorok”, de a legjobb írásaim akkor születtek, amikor vagy mély érzelmi vállságban-, vagy a világ tetején voltam, hazugság lett volna a lapos időszakokra pazarolni a „pixelt”.

Azt hiszem a blogom beteljesítette már régen küldetését. Viccnek indult ez az egész, ám az évek során, „általa” levetkőztem mindent magamról. S bár a világ nem bíztos, hogy kíváncsi volt a történetemre, én mégis elé tártam, hogy aztán aki akar nevessen, tovább lapozzon, vagy merítsen belőle. Tudom, hogy sokatoknak segített szembe nézni a tűkörrel, többeteknek volt „megnyugvás”, hogy mási is küszködik belső tornádókkal, hogy más élete sem feltétlenül beverly hillsi siker story. Ami történt megtörtént. Törölhetném a virtuális lapokat, de nem teszem. Nem állítom, hogy megtaláltam az utam, de legalább találtam egy kapaszkodót, ami lassan a szenvedélyemmé válik. Van valami, amiért érdemesnek érzem a korán kelést, van, valami amit végre úgy is ugyanakkora lázzal csinálok, ha nem kapok érte egy büdös garast, mintha dollár milliókat csengetnének érte. Ez a motorja mindennek, ez a motorja az életemnek. Valami, ami „hajt”…ami az éjszakába nyúloan is folyamatosan pihentet.

Két éve, amikor úgy döntöttem, hogy kilépek a mókuskerékből, amikor úgy éreztem, hogy nekem ennél „több” jár…nem volt egyszerű a helyzet. Fogalmam sem volt, hogy mivel akarok foglalkozni, csupán egy dolgot tudtam: hogy mivel nem! Kemény hónapok következtek. Féltem, hogy a következő héten nem lesz, amit egyek, amiből számlát fizessek, vagy buszjegyet vegyek. Éjszakákat töltöttem a számítógép előtt, de nem hagytam, hogy urrá legyen rajtam a pánik, mert egy belső hang folyamatosan azt súgta: Minden rendben lesz! Délben ébredtem, lelkiismeretfurdalással, hogy ismét elkúrtam egy újabb napot az életemből, s már kimozdulni sem volt kedvem a házból. Azt hiszem, hogy zombivá váltam kissé 🙂 Csupán egy dologról feledkeztem meg: Hogy a számítógép előtt töltött éjszakák alatt nem egy partnerkereső oldallal, játékokkal vagy online-filmekkel voltam elfoglalva. Ezidő alatt bátran állíthatom, hogy jóval többet tanultam, mint az elpazarolt egyetemi éveim alatt, amikor kigyilkoltam az agysejtjeim nagy részét az egyik füstös kuplerájban. Sok mindent elveszítettem ez idő alatt, de egy dolog végig megmaradt: a Hitem!

Sok féle munkát kipróbáltam már és mindig lenyügözött az, ahogy mondjuk az építkezésben heccelték egymást a srácok, jókedvűen „végiggyötörték” a napot, aztán este betoltak néhány sört, s reggel kezdődött minden előlről. Valahogy sokukon azt láttam, hogy tökéletesen elfogadják, hogy nekik ez jutott. De találkoztam olyan szemekkel is a folyósokon, akik bizony tudták, ez csak egy átszálló. Tovább fognak lépni. Kacsintottunk egymásnak a liftben és mindenki arra tolt a talicskát, amerre épp „anyag hiányban szenvedett” a brigád. Kipróbáltam ezt-azt, meglestem néhány munkaterületet, de egyikben sem éreztem azt, hogy megérkeztem. Mamár meggyőződésből mondom azt, hogy valami olyat kell csinálnia az embernek, amit imád, ami akkor is pihenteti, ha már a 24. órában jár, 1 perc alvás nélkül. Mindenkinek van ilyen, csak meg kell találnia magában, még úgy is, hogy közben senki nem hisz benne. Belegondolok, hogy merre vezetett volna az életem, ha mondjuk a „példaképeimre” hallgatok. Ha elfogadom az „öregek” tanácsát és nem adom fel a járt utat a járatlanra. Ha nem megyek ki az országból csak azért, hogy nehogy bajom legyen, ha esetleg azért hagytam volna abba a futballt, hogy nehogy eltörjék a lábam. Jók ezek a szülői tanácsok, csak nem a magamfajta embernek. A legegyszerüb megnézni az otthoni példát. Ha azonosulni tudsz a szüleid életével, akkor kövesd, kérj tanácsot, de ha taszít az a fajta „boldogság”, akkor indulj el a magad útján. Még jó néhány évembe fog telni, amíg megbizonyosodnak róla, hogy én döntöttem jól. Ezidő alatt pedig mosolyogva kell tűrnöm az atyai kritikát, hiszen jelen pillanatban még mindig nekik van igazuk, nem én vezetem a legnagyobb állami vagy kereskedelmi bankot. 🙂 (de a hátam közepére sem kívánnám azt a melót, kúrva unalmas lehet, amellett, hogy van egy csomó idióta sznob „barátod”)

Néha csak bambulok ki a fejemből, nem értem ezt az egészet. Félelemmel tölt el, hogy látszólag rendben mennek a dolgaim. Azért mondom, hogy látszólag, mert sokszor hihetetlen, hogy utolért egy belső nyugalom, amire már negyedévszázada vágyom. Még barátkoznom kell az új helyzettel, nyugtatgatnom magam, hogy bár nem ROHANOK, mégis minden rendben van.

Igen...most minden rendben van!