Én vagyok-e?

Archive for december, 2013

Első szerelem

„Érdekes” történetet mesélek ma el nektek. Édesapám ma lenne 49 éves. A sors érdekes játéka az, hogy én pont ma kellet szülővárosába menjek egy rövid kis munkaügyben. Eszméletlen hideg volt, de ha már ott voltam, akkor kisétáltam a sírjához. Jó nagy hó van, mégis szép az idő. Gyönyörüen törik meg a fény a zuzmarás faágakon. Egy kóbor kutya kisér ki a temetőbe, ahol egyetlen nyom sincs a friss hóban. Megállok a sír előtt, a kutya is letelepszik mellém, nem igazán értem, de nem bánom, hogy nem vagyok egyedül… „Morbid”, ahogy az fogalmazódik meg bennem, hogy „Isten éltessen, öreg!”, pedig valójában így is gondolom: Isten „éltessen” még nagyon sokáig abban a világban, ahol tudom, hogy az angyalokkal ünnepled, hogy csaknem fél évszázada  lett gazdagabb a világ a Te lelkeddel…

Én azt hittem, hogy csak az én születésnapjaimon történnek „mérföldkő gyanús” dolgok, hiszen pontosan 18 évet töltöttem, amikor fel kellett szállni arra a bizonyos autóbuszra, mely Magyarország irányába tartott. A vállamon egy utazótáska, tele ruhával, a lelkem pedig telve reménnyel, bizakodással izgalommal. Hogy minden kétségem eloszoljon afelől, hogy jó az irány, még az ajtón kilépve utánam repül egy pár házipapucs, melynek az orra régen elvált a többi részétől.

Nagymamámnál ülök egy forró kávé „társaságában”, amikor mesélni kezd:

– Közel harminc évvel ezelőtt történt ugyanezon a napon, édesapád a 17. születésnapját töltötte. Azt hiszem sosem feljetette el azt a napot, hogy is felejthette volna… – csuklik el nagymamám hangja és telik meg rögtön a szeme könnyel, érzem, hogy megrázó szavak következnek… és engedjétek meg, hogy innen én vegyem át a történetet narrálását.

Imi szép szál legény volt, már 16 évesen is. Önbizalomért nem kellett a szomszédba rohannia, amit a körülötte lévő legények igen élveztek, s mely miatt a fiatal lányok nem keveset bánkódtak. December 20-át „írunk”, irgalmatlan hideg van és jó nagy havazás.  Imi a kapu elől söpri el a havat, mert mégiscsak egyszer 17 éves az ember, meg kell ezt ünnepelni módjával, s lassan szálingoznak is a barátok, egyre többen gyűlnek az udvarra. Megy a heccelődés, sikongás, Imi lelkében pedig ott van az izgalom, hiszen szerelme is meg fog érkezni estére, jó lesz végre kicsit együtt lenni. Hmm.. első szerelem. Jajj, de mekkora boldogságot hordoz magában az az irgalmatlan sok fájdalom amivel jár ez. Emlékszem, hogy amikor én voltam először szerelmes, egyéb talán nem is létezett csak Ő. Ő volt reggel, Ő volt este, Ő volt az álmaimban és Ő volt a versbe szedett sorokban, leírva a papiron. Szülinap ide, szülinap oda, mégiscsak a lány lesz a legszebb ajándék Iminek, csak érkezne már meg…

Eközben, jónéhány kilóméterrel arréb, disznót vágnak a lány szülőfalujában. Megy a sürgés-forgás, jó a hangulat,  de a lány már alig várja, hogy lógjanak azok a kolbászok, neki ugyanis menni kéne a vonatra, szerelme már biztosan kicsípte magát, csak ő hiányzik az eseményről, s még a disznó szagot is ki kéne mosnia bőréből…

– Úgy izgulok, mit vegyek fel? – kérdezi a lány a nővérétől.

– Ne aggodlamaskodj szívem, én majd segítek ebben, szépre füsülöm majd a hajad, s most az egyszer választhatsz valamit az én ruhatáramból. Te leszel a legszebb messzeföldön, meglásd.

Kis idő múlva a disznó már a „múlté”, legalábbis az élete, mert az tovaszállt. A hurka, kolbász, véres elpakolva, „ünnepi” ebédhez mindenki az asztal köré ül. Hálaadás az asztalra került eledelért, majd egy pohár pálinka a komákkal, de shejjj ki tudja hányadik ma már?…

A lányok szobájukban szépülnek, azaz csak Imi szerelme, hiszen már csak néhány perc van a vonatig, lassan indulni kéne:

– Tényleg Te vagy a legszebb a vidéken. – hangzik el mégegyszer, utoljára a nővérke szájából a megnyugtató biztatás.

Közben „érdekes” hangok szűrődnek be a konyhából. Az apa üvölt, az anya csítitani próbálja, de reménytelen a helyzet:

– Ebben a házban, akkor és annyi pohár pálinkát iszom, amikor és amennyit én akarok! Ez az én házam és itt senki nem fogja nekem megmondani, hogy mit csináljak! Ha ezt nem érted meg, akkor majd én megtanítalak! – tört az asszonyra habzó szájjal a férj, és nyúlt az asztalon heverő, hosszú élű késért.

– Édesapám, ne csinálja! – kiáltott kétségbe esetten a kicsi lány és ugrott védőpajzsként édesanyja elé, de már lendültben volt a kéz… Lendült a kéz, a „tőr” pedig megállíthatatlanul furódott a pici lány, zsenge testébe…

Lassan terjedt a hír, de mégis megtalálta a „címzettet”. A tömeg eloszlott, nem kellett kifújni a gyertyát a tortán. Más gyertyák gyúltak, melyek alatt nem torta volt, hanem „egyszerű” föld, mely egy többé már nem dobbanó szerelmes szívet takart…

Nagymama így fejezi be sorait:

– Ma is tisztán emlékszem arra a napra. A többiek mind hazamentek. Itt álltam az ablakban, néztem apádat, Ő pedig lehajtott fejjel ugyanúgy söpörte a havat, mint reggel.

Vajon mi járt a fejében? Vajon mi volt a lelkében? Soha nem beszélt róla…senkinek.

1339743399.4535-egyedl-s-f

( A bejegyzést, a megjelenés után módosítottam, ki kellett vágnom belőle egy bizonyos részt. Az indok egyszerű, néhány ember szerint a múltra úgy kell visszatekinteni, hogy a gyermekkorban egy életre elszenvedett sebek okaira nem gondolunk, róluk nem beszélünk, a szőnyeg alá seperjük és úgy teszünk, mintha meg sem történtek volna. Én ennek híve nem voltam, nem vagyok és egészen biztosan soha nem is leszek. Elég felütni egy egyszerű pszichológia könyvet, hogy megértsük a sok-sok mentális betegség okát. Persze, akik erre nem hajlandóak, azoknak meg van az igazuk, de csakis a saját igazuk, hiszen nem rendlekeznek a kellő információval…

Természetesen a fenti történetnek ehhez semmi köze, ez egy teljesen másik story, amiről nem beszélünk, mert nem “illikk”)