Én vagyok-e?

Archive for július, 2014

Évek vagy élet?

Nagy dilemma a gyermeknek, hogy aszerint éljen-e, ahogy a szülei tanítják, vagy merjen hallgatni a belső hangra, mely egész kiskorától benne motoszkál és boldogulása a késöbbiekben csakis azon múlik, hogy sikerült-e valakinek elcsitítania azt a hangot vagy sem. Ha valakiben elég erős ez a hang, hogy túléljen minden csapást, akkor annak a skaccnak „szerencséje” van. Mindannyian álmokkal/vágyakkal indulunk, aztan valami/valaki(k) letördeli a szárnyaink. Nem rosszindulatból, egyszerüen talán féltésböl/meggyőződésből/hitből. Pedig rajtunk kívül még ki tudhatja, hogy mi az, ami nekünk jó. A bróker meg van győződve, hogy az anyagi jólét majd az ő gyermekét is boldoggá teszi, s közben azt sem ismeri fel, hogy Ő maga még nem volt boldog életében egy teljes perc erejéig…

Nagyon nagy a dilemma, hogy merjek az ösztöneim után menni, vagy kövessem a „jól bevált”, előre kitaposott utat?
A világban felállított értékrend nekem sem örömet, sem néhány nyugodt percet nem okoz. És végülis kik mondhatják meg, hogy mi a trendi? A társadalmi rendszerek kiölték nagyszüleinkbő/szüleinkből még a csíráját is annak, hogy felmerjék tenni maguknak a kérdést: Vajon mi a jó nekem? Szerencsétlenek pedig azt próbálják átadni, amit valamikor rájuk is erőszakoltak. Hát lehet hibáztatni ezért őket? Most már TUDOM, hogy Nem…
Tudnak egy receptet arra, hogy miként „kell” csinálni, hogy „jó” legyen, de ha megkérdezed, hogy melyik volt az a pillanat az életükben, mikor igazán boldogságot éreztek…olykor nincs is válasz…esetleg egy emlék, amit az idő nagyon kiszínezett…
Karrier, pénz, státusz, tisztelet… mindezek helyett én valami olyat “látok”, hogy sok ember,(talán) nagy család, felvállalt gyengeség, őszinte érzelmek…és ott van még a Világ, ami felfedezésre vár. Tudom, idillikusnak tűnik, de azt hiszem, hogy csak így van értelme az egésznek. Legalábbis amikor még egy utolsót kakukkol a falióra, tudni fogod, hogy tényleg nem az számított, hogy mennyi év volt az életedben, hanem hogy mennyi Élet volt az éveidben… (nemtom, hogy ez pontosan kitől származik, azt hiszem nem Hitlertől)
…meggyőződésem, hogy nem könyörögtünk azért, hogy megszülessünk erre a beteg világra, de ha már itt vagyunk, legalább csináljuk úgy, hogy teljen jól. Nekünk is, Másnak is 🙂

securedownload (2)


Buszon

Bár a nap süt, rövidnadrághoz talán még picit hideg van a buszmegállóban. Szeretem a kora reggeli órák illatát. Most száll fel a harmat, vagy talán csak nemrég álltak le az éjszakai öntözők. Bár a leheletem látszik a levegőben, ha hátatfordítok a napnak, teljesen átmelegíti a testem.
Pár méterrel odébb, (talán) lengyel srác üvölt torkaszakadtából barátnőjére. Azt gyanítom feltékenységi roham lehet…fiatalabb kori énemre emlékeztet. Hmmm, milyen jó is, hogy ez elmúlt már. Mennyit bántottalak, s mennyit bántottál. Csak mert a birtoklasi vágyat összetévesztettük a szeretettel, s a szexuális vonzalamat a szerelemmel…mosolygok, s közben őszinte szeretettel gondolok mindannyiatokra 🙂
Kinyilik a busz ajtaja, már a lengyel lányt sem mentem meg, de mekkora hiba is volna, hisz egyedül vagyunk, ezt neki is kell tudnia. Szuperhősökre pedig csakis akkor van szükség, ha az emberben meg van a felismerés, hogy hívnia kell őket. Ők pedig napjainkban Batmobil helyett csak egy kényelmes kanapén, fotelben vagy karosszékben ülnek.
Nincs ülőhely a buszon, így a korlátra csimpaszkodom. Fiatalok ülnek mindenhol, nagyrészük bóbiskol, s még a fejüket is összekocogtatják. Hosszú volt az éjszaka,  a reggel pedig senkire sem vár, nem vesz ki betegnapot. Mindannyian az „Amerikai Álmot” élik, de biztos vagyok benne, hogy nem így képzeltèk el a TV előtt ülve. Jó lecke ez mindenkinek, jövőre kevesebb lesz az elvárás és talán nagyobb az öröm, ha jól sülnek el a dolgok…
securedownload (1)Mennyi élettörténet sürüsödik össze néhány négyzetméteren. Van, aki azért dolgozik, hogy otthon jogosítványt vegyen, van, aki hitelt törleszt, de olyan is akad, aki abban bízik, hogy a pénz megoldja a “gondokat”. Nem fogja… De évek múlva jó lesz visszagondolni ezekre a hónapokra. Sok ember életét változtatja meg a felismerés, hogy Máténak “igaza volt”: Ahol a kincsed, ott a szíved. Nem a távolság tesz boldoggá, hanem az idő, amit magaddal töltesz, esélyt adva arra, hogy távolról tekints világodra…

Én is munkába megyek. De már nem a kávézót “vezetem”. Régen bezárta “kapuit” a hely. Ezúttal nem is méregdrága autókat rendezek szimetrikusan. A munkám sokkal “szebb”, mint amit valaha is remélhettem. Leszállok  buszról, van még félórám kezdésig. A hegyek zöldbe-, helyenként hóba borúlva feszítenek előttem. Kedvenc kávézóm ajtaján “kiszivárog” a country.

– Csak a szokásosat, mézzel.

Majd kifekszem a fűre és azon tűnődöm, hogy amikor a legmerészebb álmaidat is megérinted, vajon mi jöhet utána?

Belépek az irodába, Graham rám mosolyog:

– Szia Michael, a fényképezőgép aksija fel van töltve, vegyél magadhoz memoriakártyát és találkozunk a szikla tetején…

securedownload


Most!

„Maradj a jelenben. Semmit sem tehetsz, hogy megváltoztasd a múltat, a jövő pedig soha nem lesz pontosan olyan, amilyennek tervezed vagy reméled.” – Dan Millman-

Lefőtt a kávé… ma reggel sem okozott csalódást. A tempó, a hang, az illat, minden reggel ugyanaz.

Nem aludtam túl jól az éjszaka. Hihetetlen álmaim, „látomásaim” vannak az utóbbi időben. Azt hiszem ez is része a „tisztulási” folyamatnak, legalábbis ezt akarom hinni, különben elég ijesztő lenne a dolog.

Az ember nem is tudja elképzelni, hogy mekkora szüksége van a magányra. Ezt talán akkor ismeri fel, amikor belekényszerül, hogy hosszabb ideig egyedül maradjon és ne találjon semmilyen pótcselekvést, „unalomüzőt”, ahogy sajnos gyakran tenni szoktuk.

– Megyek gyorsan keresek egy újságot és kitöltöm a keresztrejtvényt.

Ismerős, nem? Vagyis elmenekülök az egyetlen lehetőség elől, hogy választ kapja azokra a kérdésekre, melyek keresztrejtvény közben is a fejemben motoszkálnak, csak hát nincs idő a válaszra, mert kell fejtsem a rejtvényt.

Másfél hónap telt el és végre azt mondhatom, hogy azt „csinálom”, amiért jöttem. Sokan kérdezték, hogy miért éppen Amerika? Pénz? Kíváncsiság? Távolság?… Hát ezek közül egyiksem, vagy talán picit az utóbbi. Hiába mondják az emberek, hogy nem segít a távolság, tévednek. Az időeltolodás, a tudat, hogy több ezer kilóméterre vagy szeretett hajlékodtól, képes megváltoztatni mindent. Legalábbis bennem sikerült…

Nagyon sok kérdés gyűlt össze a fejemben az utóbbi években, melyekre egyszerüen nem sikerült választ kapni, mert képtelen voltam kiszakítani magam a hétköznapi rutinból. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy teljesen másképp működöm, mint a többi ember (legalábbis a tágabb környezetem), és egy idő után ezt nagyon nehéz volt „menedzselni”. Azt vettem észre, hogy nem igazán értik, hogy én miért „úgy”. De hogyan is várhattam volna el tőlük, amikor még magam sem értettem tökéletesen… Még mindig nem tiszta a kép, de legalább picit oszlik a homály…

Muszáj volt feltennem magamnak a kérdést, hogy hogyan tovább, mert ha képtelen vagyok motivációt érezni a pénzszerzés iránt, akkor olyan „síkot” kell választanom, mely senkit nem frusztrál, s közben nyugodtan el lehetek az én világomban, anélkül, hogy másokat „bántanék”.

Régen bármilyen problémám volt, azt gondoltam, hogy „na nem baj, mert elmegyek Honoluluba, s majd megoldódik” (Igen, tudom, ez menekülés a problémák elől. Csak jelzem mielőtt még valemelyik önkéntes megfejtené nekem J ). Aztán megérkeztem Honolulu szigetére, s a második napon már azt terveztem, hogy majd otthon minden mennyire rendben lesz. Érdekes (beteg) játék, nem? 🙂

Amikor megérkeztem ide, aztán kicsit minden más lett. Az egyik közeli barátomnak nagyon hálás vagyok azért, amit a második héten mondott, illetve írt. Szűkszavuan reagált az egyik levelemre, de nem okozott csalódást, azt kaptam, amire számítottam. Épp azt ecseteltem neki, hogy mi az, ami hiányzik otthonról, milyen gondolatok foglalkoztatnak. Hamar jött a válasz:

Ne akarj mindig ott lenni, ahol épp nem vagy!

Egy „szaros” mondat! És hirtelen minden megváltozott. Nagyon hálás vagyok neked ezért Barátom! (a nevét azért nem írom le, mert nem élvezi a népszerűséget) 🙂

Szóval itt vagyok és MOST! És MOST van időm Magammal lenni, végre tudatosan is. Van időm megkérdezni a bennem élő –sokszor hallgatásra utasított- gyermeket, hogy ő mégis mit akar(na) csinálni… Amikor néha megszólít, akkor biza beleremeg a lábam.

Hihetetlen, hogy mennyire megalkuvóak tudunk lenni. Elfogadni, hogy „rosszul” érzünk dolgokat, csak azért, mert a társadalmunk valami mást követel, más a trendi, s mert a „pénz az úr”. Én meg voltam győződve, hogy ha lenne egy kis költőpénzem, akkor megváltozna bennem pár dolog… Hát nem tette. Valahol ott hever a fiók mélyén és még csak tervem sincs vele. Annyira hálás vagyok ezért az Életnek (azok kedvéért, akik félnek Őt Istennek hívni), hogy valamilyen szinten mindig szerény körülmények között tartott, mégha nem is keltettem folyton ennek a látszatát (a manipuláció fegyverét, perverz módon mindig magamnál hordtam 🙂 )

Szóval most nem vágyom máshova. Most nincs „terv”. Nincs kibuvó és motiváció sincs, hogy újabb kontinensekre „evezzek”, ahol majd minden más lesz. Most MÁS minden. Megérkeztem ahhoz a pillanathoz, ami felé mindig is „menekültem”. Ennek pedig semmi köze Amerikához, az „Amerikai Álomhoz”…

Hogy mi lesz velem a jövőben, azt nem tudom. Többé nem szeretnék megalkudni. Abban teljesen biztos vagyok, hogy arra, amire a mi társadalmunk „berendezkedett”, nekem nincs „szükségem”, sőt, helyem sincs benne… De nagyon fontos kiemelni, hogy ez közel sem jelenti azt, hogy ne otthon képzelném el életemnek a hátralévő részét. Csupán annyit jelent, hogy ha a lelkem szabadságát szeretném megélni (márpedig másképp nem tudok létezni), akkor a „megszabott keretek” többé nem vonatkozhatnak rám. Néhány „barátot” ilyenkor elveszít az ember, de vajon számít ez valamit? Számomra már nem sokat…

 szem


Kávé

Szeretem hallgatni, ahogy lefő a kávé. Van valami béke a hangjában… Csak ülni a karosszékben, amikor még alszik a világ, a kávé pedig teszi a dolgát. Néhány hosszú percet igénybe vesz, főleg, ha kicsi a lángja. Ezúttal jól összecsavartam azt a néhány elemet, biztosan nem fog kifutni a tűzhelyre… Az első néhány percben semmi. Addig néhányszor elsétálok az ablakig. A szomszédban is felgyúlnak a lámpák. Biztosan ott is a jóöreg kotyogót keresik. Kicsit még visszahúzom a sötétítőt…túl erős a fény ma reggel. Hang még semmi, de már érzem az illatát. A kávé nem siet, meg van a tempója és nem érdekli az sem, ha épp kések el munkából. De ma nem kések. Ma nem megyek..

A kávé türelmes. Megvárja, míg a gondolataimba merülök. Talán tudja, hogy nem aludtam jól. Gonosz gondolatokkal feküdtem le, s ezek az álmaimba is beférkőztek. Pedig az egy igazán szép világ. Néha nagyon magasra repít, de azért arra is figyel, hogy ha kell, a mélyben találjam magam…

Lassan a gőz mellé, az olykor ritmustalan hangkíséret is megérkezik. Elindult a víz, átpréseli magát a kávén. Én pedig még mindig a gondolataimban vagyok. Lassan, de biztosan kapom meg a válaszokat. Miért másokra haragszom?  Miért látom meg bennük a „hibát”? Amikor nem kérik a segítségem, miért akarom, hogy nekik „jó” legyen? Egyáltalán miért gondolom azt, hogy tudom, hogy mi a JÓ? Miért gondolom, hogy az az egyetlen járható út, amelyen most épp én állok, kis terpeszben, „délcegen”?

Minden lelki fájdalomra, sérülésre ott van a válasz a fürdőszobában. Csak fel kell állni és hátra kell sétálni hozzá. Szépen bekopogsz, odasétálsz a falhoz, majd üdvözlöd az embert, aki a tükörből visszaköszön. Ha békét tudsz vele ápolni, békében leszel a Világgal…

Közben ismét csend van. Lefőtt a kávé…

MCS_4296


Michael (in) Jackson

Hogy milyen hely Amerika? Erre nagyon nehéz volna választ adni, mert én jelenleg Jacksonban élek, és akik már „láttak mindent”, azt mondják, hogy ez egy teljesen más világ. Sem hajlkéktalannal, sem nyomorral, erőszakkal, tűntetéssel vagy bűnözéssel nem találkoztam. Vagy „összefogtak” gazdagék és megoldották, hogy ez így legyen, vagy nem igazán tudom erre a választ…

Hogy kerültem ide? Azt hiszem, hogy az életemben most jött el az a pont, amikor egy kicsit „sok” volt, az, amit/akit a „nyakamba vettem” otthon. Néha azt éreztem, hogy nem elég erősek a térdeim, ahhoz, hogy ne rogyjanak meg a súly alatt. Nem igazán szeretném ezt boncolgatni, félek, hogy sok embert bántanék meg csak azért, mert nem volt bátorságom eléjük állni és azt mondani, hogy „fiúk/lányok én is emberből vagyok, meg vannak a határaim és szeretném ha ti is látnátok ezt”. Testi és lelki tisztulásra vágytam és akár ki is jelenthetjük, hogy elmenekültem. Tudatában vagyok annak is, hogy ezért csakis egyetlen felelős van, Én, senki más, még mielőtt azt hinné valaki, hogy másra szeretném „kenni” a dolgot. Miért pont ide? Hát ki ne akarná látni az „Igéretek Földjét”? Ki ne akarná megérinteni az „Amerikai Álom” szelét? Szabi által lehetőséget kaptam erre, biztosított arról, hogy nála lakhatom és arról is, hogy ha úgy támadna kedvem, hogy dolgozni szeretnék, akkor biztosan talál nekem valamit.

Amikor ezelőtt két évvel Németországba indultam dolgozni, rengeteg elvárás, vágyakozás volt a fejemben. Most így visszatekintve elmondhatom, hogy nagyon megütöttem a seggem. Életem egyik legnehezebb időszaka volt, ami természetesen folyamatában nézve nagyon-nagyon sok pozitívumot hozott. A lelki vergődésemben rengeteg kérdésre választ kaptam, sok mindent ártértékelhettem, megértettem, hogy számomra a pénz minimálisan sem tud motiváló jellegű lenni, illetve találtam egy irányt, amit mindeddig követtem, többnyire ösztönből.

4 héttel ezelőtt úgy ültem fel a repülőgépre, hogy semmilyen elvárásom nem volt. Abban sem voltam biztos, hogy beengednek „Az országba”, így hát, amikor Atlantában földet értem és várakoztam a soromra, hogy megkapom a vízumot vagy sem, akkor jól megnéztem a körülöttem álló embereket, kilestem az ablakon és elégedetten nyugtáztam: Akárhogy is lesz, én már jártam Amerikában 🙂

Beengedtek 🙂 Szabi várt a reptéren és kezdetét vette egy új fejezet. Nem tagadom az első két nap úgy ébredtem fel, hogy megdöglök, ha nem láthatok néhány arcot, akik olyan sokat jelentenek nekem, de aztán, amikor „leültem magammal beszélgetni” kicsit, akkor ezek az érzések enyhültek. Mára már jól vagyok 🙂 2-3 nap után már volt munkám. Egy szőnyeg galériában dolgoztam, ahol az élet türhető lett volna, de amikor a „főnök” felvette a kelet-európai stílust, s hirtelen azt gondolta, hogy csak azért, mert neki van több a zsebében, ezért bármit lehet, akkor 3 nap után meg kellett köszönnöm neki a lehetőséget és leléptem, de nagy sebességgel. Pedig épp aznap ecsetelte, hogy a legegyszerübb az volna, ha maradnék és galéria vezetőt csinálna belőlem… Fel kellett tegyem magamnak a kérdést, hogy vajon mit csinálok rosszúl, hogy „ezekből” mindig jut nekem egy. Aztán rájöttem, hogy minden társadalom ugyanúgy van berendezkedve. Mindenkiből van mindenhol, ettől működik. Tökéletes párhuzamot lehetne húzni Jackson és mondjuk Szereda között (erre most nem térnék ki bővebben, de mindenkinek megvan itt is az otthon megfelelő társa).

Nyár van, a nem sok lelket számoló kisvárosban beindul az élet. Többezer egyetemista érkezik és millió (!) túrista, hogy megnézze a cowboy-várost. És valóban hegyesorrú a csízma, fejen a kalap és nyoma sincs a divatnak, papucsban a misén, bakancsban a strandon.

Pár nap elteltével már kampányban vagyok. Fotózom a helyi demokrata indulót, a város egyik legbefolyásosabb emberét és zajlik az élet. Amikor Szabi megkérdezi, hogy nem-e lenn kedvem az egyik kávézóban részmunkaidőben dolgozni, akkor kicsit gyomoridegem lesz. Kell ez nekem? Az interjúra elmegyek és gyereki örömmel jövök haza, hogy végülis nincs szükség több munkaerőre. Nem igazán volt kedvem egy kávézó pultja mögött tölteni a délelőttjeimet… Néhány nap múlva pedig már készítem elő az asztalt az ebédhez, mert mégis kell „valaki”. Milyen érdekes az élet és milyen érdekesen működünk mi, emberek. Azt hisszük, hogy ismerjük magunkat, tudjuk, hogy mi jó nekünk és tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy mi a rossz… mekkorát tévedünk. Nagy félelmekkel vágtam neki a „kávézós-melónak”. Féltem, hogy nem fogom érteni, amit mondanak, hogy nem tanulom meg lefőzni a 86 féle kávét és hosszasan sorolhatnám…

Eltelt egy hét. Teljes munkaidővel dolgozom, kiviszem a reggelit, elkövetek egy csomó hibát (nem kérnek majonézt, de én dupla adagot nyomatok a szendvicsbe) és közben maximálisan ott vagyok a jelenben. Nem a jövőmet tervezem, nem az aggodalmaimmal „babrálok”, hanem embereket „szolgálok”, ami nem lemerít, hanem feltölt. Sosem gondoltam volna, hogy ez megbújik valahol bennem, pedig ott volt és még mennyi minden lehet, amiről nem tudok…

Kora délután végzem, utána heti 2-3 alkalommal járok fogadásokra, ahol a vendégek szebbnél-szebb autóit parkoljuk, amíg ők 15 ezer dollárért vesznek meg egy-egy üveg bort. Ha szeretném az autókat, akkor ez valóban egy álom-meló lenne, de még így is lenyűgöz néha egy-egy modell. Ez a munka sokkal jobban „fizet”, mint a kávézó, hihetetlen paradoxon ez is.

Vasárnaponként focizni járunk. Rengeteg európai fiatal van a városban most, ilyenkor pár tucat megjelenik belőlük a focipályán. Van egy liga is, ahová tervezem, hogy bekerüljek, mert nagyon hiányzik a „versenysport”. Kell egy csapat 🙂

Úgy néz ki, hogy a nyár végén lehetősegem adatik egy egyéni fotókiállításra. A galériát biztosító fickó szeretné, hogy a hegyekben készült fotókból állítsak össze valamit, de én jobban ragaszkodnék az „Én Székelyföldem” nevet viselő vállogatáshoz. Erre még később visszatérünk…

Utólag visszanézve azt gondolom, hogy a németországi „rémálom” azért történhetett meg, hogy értékelhessem, élvezhessem a „jót”. Ez jelenleg így is történik. Többnyire jól vagyok a bőrömben, tudva azt, hogy jönnek pszichésen nehéz időszakok is, melyeket előbb be-, majd el kell engedni, ahogy mindig is tennem kellett volna…

Hogy maradok-e?

Nagyon sokan megkérdeztétek már ezt. Én azt gondolom, hogy a jelenlegi helyzetben, ahogy én élhetek itt (fontosnak tartom, hogy Szabolcsnak köszönhetően nagyon nagyrészben…de hisz Ő Nagy Szabi 🙂 ) tíz erdélyi fiatalból, kilenc biztosan maradna. Azt hiszem én vagyok az a bizonyos „tízedik”. Minden embernek meg van a maga motivációja, anélkül nem igazán lehet élni. Annyira becsülöm azokat, akik arra vágynak, hogy falun állatokat tenyésszenek, gazdálkodjanak, csendben és boldogan élhessenek a családjukkal, vagy akiknek az az álmuk, hogy zenéljenek, utazzanak, tanítók legyenek még úgy is, hogy közben majdnem éhen halnak. De van motivációjuk, hisznek valamiben, legtöbbször magukban. Aki ismer az tudja, hogy én nem az a fajta vagyok, aki a székely-magyar zászlóval az első sorban tűntetek, derékig meztelenre vetkőzöm és erővel bizonygatom, hogy a széklynél nincs keményebb legény a gáton. Nem érzek gyűlöleletet más nemzetek iránt és azt sem gondolom, hogy „többekk” lennénk, mint mások. De érzek valamilyen „felelősséget” a „népem” iránt és meggyőződéssel hiszem, hogy nekem OTTHON van „dolgom”. Hogy mikor és hogyan azt sajnos még nem tudom…talán korai is lenne ezen gondolkodni. Az tény, hogy otthon sz@r  a helyzet, de szilárd meggyőződésem, hogy nem az a megoldás, hogy becsomagolok a bőröndbe és jobb vidékre húzom a belem örökre. Ebben az esetben biztosan elvesztünk…én pedig nem szeretnék megfutamodni!

Tegnap a kávézó tulajdonosa behívott az irodájába, „Michael, beszélnem kell veled.”Kicsit megijedtem, most, hogy rájöttem, hogy valójában én mennyire szeretem ezt, már rúgnak is ki?

– El kéne gondolkodnod azon, hogy hogyan tovább, mert a nyár gyorsan el fog repülni, nekem pedig egyszerüen nincs elég időm arra, hogy minden vállalkozást a kezemben tartsak. Itt van ez a kávézó, úgy érzem, hogy jól kijössz a többiekkel, én pedig „egyenes” leszek: menedzsert keresek az intézmény élére, az év minden napjára. Gondolkodj el, mérlegelj és hívj fel, amikor döntöttél…

IMG_7391