Buszon

Bár a nap süt, rövidnadrághoz talán még picit hideg van a buszmegállóban. Szeretem a kora reggeli órák illatát. Most száll fel a harmat, vagy talán csak nemrég álltak le az éjszakai öntözők. Bár a leheletem látszik a levegőben, ha hátatfordítok a napnak, teljesen átmelegíti a testem.
Pár méterrel odébb, (talán) lengyel srác üvölt torkaszakadtából barátnőjére. Azt gyanítom feltékenységi roham lehet…fiatalabb kori énemre emlékeztet. Hmmm, milyen jó is, hogy ez elmúlt már. Mennyit bántottalak, s mennyit bántottál. Csak mert a birtoklasi vágyat összetévesztettük a szeretettel, s a szexuális vonzalamat a szerelemmel…mosolygok, s közben őszinte szeretettel gondolok mindannyiatokra 🙂
Kinyilik a busz ajtaja, már a lengyel lányt sem mentem meg, de mekkora hiba is volna, hisz egyedül vagyunk, ezt neki is kell tudnia. Szuperhősökre pedig csakis akkor van szükség, ha az emberben meg van a felismerés, hogy hívnia kell őket. Ők pedig napjainkban Batmobil helyett csak egy kényelmes kanapén, fotelben vagy karosszékben ülnek.
Nincs ülőhely a buszon, így a korlátra csimpaszkodom. Fiatalok ülnek mindenhol, nagyrészük bóbiskol, s még a fejüket is összekocogtatják. Hosszú volt az éjszaka,  a reggel pedig senkire sem vár, nem vesz ki betegnapot. Mindannyian az „Amerikai Álmot” élik, de biztos vagyok benne, hogy nem így képzeltèk el a TV előtt ülve. Jó lecke ez mindenkinek, jövőre kevesebb lesz az elvárás és talán nagyobb az öröm, ha jól sülnek el a dolgok…
Mennyi élettörténet sürüsödik össze néhány négyzetméteren. Van, aki azért dolgozik, hogy otthon jogosítványt vegyen, van, aki hitelt törleszt, de olyan is akad, aki abban bízik, hogy a pénz megoldja a “gondokat”. Nem fogja… De évek múlva jó lesz visszagondolni ezekre a hónapokra. Sok ember életét változtatja meg a felismerés, hogy Máténak “igaza volt”: Ahol a kincsed, ott a szíved. Nem a távolság tesz boldoggá, hanem az idő, amit magaddal töltesz, esélyt adva arra, hogy távolról tekints világodra…

Én is munkába megyek. De már nem a kávézót “vezetem”. Régen bezárta “kapuit” a hely. Ezúttal nem is méregdrága autókat rendezek szimetrikusan. A munkám sokkal “szebb”, mint amit valaha is remélhettem. Leszállok  buszról, van még félórám kezdésig. A hegyek zöldbe-, helyenként hóba borúlva feszítenek előttem. Kedvenc kávézóm ajtaján “kiszivárog” a country.

– Csak a szokásosat, mézzel.

Majd kifekszem a fűre és azon tűnődöm, hogy amikor a legmerészebb álmaidat is megérinted, vajon mi jöhet utána?

Belépek az irodába, Graham rám mosolyog:

– Szia Michael, a fényképezőgép aksija fel van töltve, vegyél magadhoz memoriakártyát és találkozunk a szikla tetején…