Én vagyok-e?

Archive for augusztus, 2014

A pusztában

Lehet, hogy ez most sokaknak „furán” hangzik, de nekem már meggyőződésem, hogy a JóIsten azért küldött fel arra a hegyre (Randezvous Mountain, Top of the World), hogy találkozzak Vele. Nem a szó klasszikus értelmében nyilván, hanem ahogy az ember képes találkozni a Mindenhatóval. Rengeteg kérdéssel a fejemben/lelkemben érkeztem az Államokba, és hittem/bíztam benne, hogy az egyedüllét majd választ ad mindenre, ahogy mindig is szokott…

Az első másfél hónapban annyira gyorsan zajlottak az események, hogy esténként élő zombiként zuhantam az ágyba, még a megnyugtató imámba is belealudtam. Kijelenthetem, hogy nagyon távol kerültem Istentől. Lelkiismeretfurdalással is küzdöttem, amikor nagy ritkán eszembejutott. Három munkahely, új világ, kinek van ideje a spirituális életre? Aztán hirtelen minden megváltozott. Munkanélkül maradtam. Nem tudtam, hogy pánikba essek-e, vagy depresszióba. 🙂 Voltak lehetőségek, de volt bennem egy biztató béke és nyugalom, hogy valami teljesen más vár rám, valami több/jobb/szebb…

Amikor az újságban egyik reggel megláttam, hogy fotóst keresnek, TUDTAM, hogy ez nekem szól. Másnap már ott voltam az interjún, s mintha valami megszállt volna, olyan határozottan közöltem velük, hogy márpedig ők mindigis engem kerestek. 2 nap múlva már rajtam volt a fotós poló és indult a mindent megváltoztató „utazás”. Az Úr kiküldött a „pusztába”…

Minden nap több száz ember érkezik fel az Arial Trammel (magyarul kabin), a világ, de főleg Amerika összes tájáról. Hihetetlen, hogy európában milyen idióta sztereotípia él az amarikai emberekről. Hogy buták, kövérek, nem tudnak a világról semmit, hogy nincs bennük érzelem… Azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy ennyi szép, ápolt, igényes nőt még sehol a világban nem láttam, s sokszor szégyenlettem magam, amikor többet tudtak Európáról, Budapestről, mint én… ez van 🙂

Szóval a családok feljönnek a hegy csúcsára, én ott vigyorgok a kis táblámmal, hogy „Családi fotót tessék”. Ők ha szimpatizálják a fejem, akkor összeállnak, az égbe ugranak, gyorsan kettőt keccintünk, s bemegyünk a Gofri Shopba, hogy lessük meg a képeket. De vannak lassúbb napok, olyankor sokat vagyok „magammal”, olyan érzések kerítenek hatalmukba a szikla szélén, melyekkel még nem nagyon volt alkalmam találkozni. Rengeteget sírtam, nagyon sok felismerés kapcsán. Hihetetlen sokat tévedtem az életben és borzasztó sokszor hibáztattam másokat, csupán azért, mert a dolgok kedvezőtlenül sültek el, vagy traumák értek… Az édesanyámmal való kapcsolatomban is olyan felismerésekkel szembesültem, hogy hosszú percekig csak ültem a szikla szélén és azon gondolkodtam, hogy hogy lehettem ilyen vak. Pedig csak csupán gyermek voltam, tudom és annak idején azt hittem hogy mindenért hibás valaki, sosem gondoltam a harmadik „faktorra”, hogy vannak rajtunk kivülálló okok is. Rájöttem, hogy még mindig nagyon-nagyon mély kapcsolat van köztem és a „véncsaj” között, csak ritkán merünk beszélni róla 🙂 Itt az ideje!

Szóval épp az egyik családnak mutattam a fotókat a számítógépen, melyek néhány perccel korábban készültek, amikor egy ötvenesévei elején járó, magas, kopasz férfi szólitott meg. Lenne néhány percem, szeretne fotókat készítettni? Mondtam, hogy tíz perc és már jövök is.

Beletelt vagy negyedórába, amig végeztünk, de a férfi negyedmagával már várt a szikla szélén.

-Kezdhetjük? –kérdezte mosolyogva

-Mit?- jöttem zavarba

– Az esküvőt. – válaszolta, s még azt sem várták meg, hogy levegyem a napszemüvegem, a bíró rázendített a mondandójára…

Ott állt két középkorú ember, kéz a kézben. Mellettük két idős asszony, fehér hajukat vadul fújta a szél. Kezükben mezei virágok, akárcsak a menyasszonynak. A bíró fekete, hosszú „uniformisában” olvasta fel az ilyenkor szokottakat. Úgy nézett egymás szemébe az a két ember, hogy nem volt élőlény a világon, aki ne könnyezte volna meg. Én ott álltam szakadt fotós mellényemben, egy kopott cseszton kalapban, feltürt nadrágszárral, hogy fogja a nap a bokám, s egy poros-mocskos teniszcipőben. Na, ha otthon jelennék így meg egy lagzin, biztos a securitate meglincselne, gondoltam magamban. Közben irtozatosan kapart a torkam, pedig kúrvára nem szoktam meghatódni a lagzikon, sőt inkább azt érzem, hogy ha még sok esküvőt kell végignéznem, talán örökre elriadok ettől a ceremóniától. (Nyugi, ha fotósnak akartál hívni a lagzidba, még bírom a strapát, nekem nehogy meggondold magad 😉 )

Körülbelül tíz percig tartott a ceremónia. Az egyik legmeghatóbb dolog volt, amiben valaha részt vehettem. Sem fényeim nem voltak, sem egy jó gépem, de úgy éreztem, hogy izzig-vérig része vagyok a történetnek. A fotózás után könnyek között borult a nyakamba az újdonsült feleség. Majd az édesanyja, akit az anyós követett. 12 perce ismertem azokat az embereket és úgy néztek rám, úgy beszéltek velem, mintha a család része lettem volna minidigis. Az ősbizalom. Milyen fontos…

Milyen egyszerű tud lenni az élet. Milyen felemlő tud lenni az a nagy pillanat, minden felhajtás nélkül. Mezei viragok, négy csodálatos ember, akik tesznek a “körülményekre”. Ha nem vagyok ott aznap, akkor még fotós sincs. De a pillanatot, amikor egymás szemébe nézve azt mondták, hogy “Igen, számomra Te vagy az!”, olyan mértékben megélték, hogy beleremegett az egész hegyvonulat.

Amikor kicsit alrább sétáltunk, megölelt az asszony és a fülembe súgta:

– Hálás vagyok neked, hogy itt voltál ezen a napon. Tudod, édesanyámnál rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak, nemsokára el fogjuk veszíteni. Akartam, hogy lássa, boldog vagyok…

DSC_5296 DSC_5330 DSC_5350 DSC_5381 DSC_5395

 

 


Szülőknek (is)

Amikor egy focimeccs után, másnap reggel nem tudtam felkelni az ágyból, mert egyáltalán nem éreztem, hogy lennének lábaim, akkor még nem tudtam, hogy milyen hónapok, sőt évek elé nézek…
Abbahagyni a versenysportot, főleg úgy, hogy a szürke hétköznapjaidban is abból merítetted az önbizalmat és a motivációt, olyan súlyos trauma, amit most már biztosan tudok, hogy egy lelki vezető (nevezhetjük akár pszichológusnak is) nélkül biztosan nem tudtam volna „épen” túlvészelni…
Azoknak az élsportolóknak, akik önként döntenek a visszavonulásukról, is kegyetlen munka elfogadtatni saját magukkal, hogy véget ér egy több évtizedes „rutin”, hogy oda a közönség szeretete, oda a státusz és oda a győzelemmel, sikerekkel járó igencsak intenzív boldogságérzet… Képzeljük most magunkat egy kisgyermek helyébe. Én úgy tapasztaltam, hogy a kicsik nemigazán megalkuvóak. Ha valamit szeretnek, akkor azt vagy teljes odaadással csinálják, vagy egyáltalán nem, legyen szó játekról, rosszaságról vagy esetünkben sportról. Most már bevett szokás, hogy minden szülő valamilyen sportra „adja” a gyermekét, amolyan „Nem akarom, hogy hokista legyen, de jót tesz a mozgás” alapon (is). Persze a gyermeknek ez nem egy játék ( az edzőnek meg még annyira sem), ő idöközben szenvedélyt érez szeretett sportja iránt, ha pedig még sikerekben is van része, akkor egyre közelebb kerülünk a szikla széléhez, ha netán bekövetkezne egy „törés”. A sportsérülések mélyen megdolgoznak minden sportolót, de a felépülésbe vetett hit, a játék utáni vágy, a remény bizonyítottan felgyorsítja a gyógyulási folyamatokat. A baj sajnos ott van, hogy sokszor a sérülés házon belül történik, anyu vagy apu, esetleg mindketten „csúsznak be” pároslábbal a gyermeknek, s mégcsak piroslapot sem kapnak a sportszerűtlen mozdulatért. Nem is igazán kaphatnak érte szankciót, mert sem bíró nincs a pályán, sem a szábályok nem elég világosak, sem a gyermek nem talál valakit, akinél reklamálhatna. Ő csak elfogad, legalábbis mindenki azt hiszi, legtöbbször még ő maga is. Kicsit világosabban fogalmazva arra gondolok, hogy, amikor a gyermek életének középpontjába kerül a sport, amit annak idején talán pont a szülei választottak számára, hirtelen választás elé kerül:
– Kisfiam, vagy az iskola, vagy a futball! Döntsd el, mert többet nem szégyenkezem miattad a szülőértekezleten.
Egyszerű: anyu adta, anyu elvette. Aztán, hogy a gyermek lelkében ez milyen változásokkal jár, arra kevesen gondolnak. Pedig biza darabokra törhetnek dolgok. De még mielőtt kikiáltanának a szülők esküdt ellenségének, folytatom 🙂
Szóval felfoghatjuk a gáncsolást szándek nélkülinek is, ám attól az még bekövetkezett, az „ellenfél” pedig megsérült. Nem tudom elitélni azokat a szülőket, akik például a szeretett sport megvonásával „fegyelmezik” a gyermeket, mert meggyőződésem, hogy nem tudják, hogy milyen folyamatok játszódnak le a titánban. Talán nem is a szülők dolga volna ezt „kitalálni”, hanem minden egyesületnek kötelező volna alkalmaznia egy sportpszichológust, aki a sportolók és edzőik mellett a szülőkkel is „megbeszélheti”, hogy például nem „egészséges” otthon felülbírálni az edzőt és ezzel totálisan összezavarni a gyermeket. Ma, amikor olimpiai bajnokok mondják el, hogy nem sikerülhetett volna a sportpszichológusok nélkül, már nem fogadható el az a válasz, hogy a mű üdőnkben se volt semmiféle agyturkász, s méges felhányodtunk. Ma, amikor az ember egy karnyújtásnyira van minden információtól, sajnos vagy sem, de szembe kell nézni azzal, hogy óriási felelősséggel jár sportra buzdítani a gyermeket. Ők ugyanis nem a mozgás öröméért csinálják, hanem azért, mert van bennük egy ösztön, ami a győzelemre sarkallja őket, mégha ez nem is fogalmazódik meg bennük, úgy ahogy az sem, amit akkor éreznek, amikor megvonják tőlük a sport gyakorlását.
Nemrég egy mentálhigénés tréningen, amikor ezekről a dolgokról beszéltem, az egyik csoporttársam egy időre elmerengett a semmibe, majd rám nézett:
– Amikor hazamegyek, föltétlenül le kell ülnöm beszélni a gyermekeimmel!

Egy életre képes megváltozni a gyermek-szülő viszony, ha az anyukák/apukák egyszercsak az első meccsről, az első gólról kezdenek „faggatózni”. Ha elmondják a kissrácnak, hogy nem szégyen sírni egy kiállítást követően, s hogy van élet az öngól után is 🙂

Ez csak egy tanács, méghozzá ingyen 😉

IMG_0800.JPG