De mit mond a falu?

Ismered-e a jelenséget? Na én igen, és azt hiszem többet nem kérek belőle. Ha csak visszagondolok, hogy életem során mennyi mindent hagytam ki azért, mert megszólalt valamelyik családtagban/barátban/ismerősben a: „Jó, jó, de mit mondd a falu?” című finom „intelem”, jön, hogy nekicsapassam agyvelővel a falnak…És itt ne essen félreértés, nem az átaludt éjszakákat sajnálom, melyek helyett züllenem kellett volna, vagy a kínálkozó lehetőségeket, amikor más ágyában ért volna a reggel. Sokkal inkább arra gondolok, hogy hányszor mondtam nem-et egy talán életet változtató tapasztalatra, egy komfortzónát feszegető „nagy utazásra”, vagy hogy hányszor mondtam „nemet” magamra. Amikor nem mondhattam azt, amit érzek, nem csinálhattam azt, amit akarok, nem fejeztem úgy ki, magam, ami/aki én vagyok. Helyette meghallottam azokat a hangokat, amelyek azt mondták, hogy: Ne menj, mert bajod lesz! Én aztán szóltam! Menj el fiam, mit mond a falu?! Szégyenkezhetek immá miattad’… Megmondják, hogy elment az eszed!

És vajon tényleg így van? Igazából nem elment, hanem talán most jött meg. Azt hiszem tudatában vagyok annak, hogy mi a felelőtlenség, s talán annak is (még ha nem is látszik), hogy mi az, ami „szétrombolja” a személyiségem, vagy akár egészségem…és azt gondolom, hogy tudom azt is, hogy mi a különbség az őszinte aggodalom és társadalomi elvárásoknak való megfelelés között.

Fogalamam sincs, hogy miként alakulhatott ki a „megszólás”, de azt most már tudom, hogy, aki él ezzel a „tevékenységgel”, az a vesztes oldalon áll. A fotelből megmondani, hogy nemzetünk sportolói/nagy gondolkodói/azok akik hiszik, hogy képesek megváltani a világot, hol hibáztak, szerintem gyávaság…irigységgel felvértezve. Ugyanakkor ma már azt is gondolom, hogy aki a „szomszéd” miatt nem csinálja meg élete legnagyobb „őrültségét”, az is a lúzerek klubbjába tartozik.

Amerikában volt időm gondolkodni. A Gondviselés úgy adta, hogy sok időt tölthessek egyedül. Azokban a napokban/hetekben lehetőséget kaptam, hogy visszanézzek az elmúlt 29 évre… csodálatos volt. Az élmény is, a visszatekintés is. Jó volt lelki szemeimmel kívülről látni azt a burkot, amelybe pár négyzetméteren begubóztam. Vagy azokat az éveket, amikor szorongva mentem edzésre, mert valamikor-valaki elhitette velem, hogy nem vagyok elég jó az élet semmilyen területén… De jó volt látni azt az embert is, aki nem hagyta a fejét a víz alá nyomni, aki nem adta el teljesen az életét, s aki mindig hagyott egy kaput nyitva, amin emelt fővel leléphet. Ez mind Én voltam, s ha így tudok gondolni magamra ( a sok vívódásom és ballépésem mellett is ), jó érzéssel tölti el a Lelkem.

Amikor a csendben volt időm kicsit körülnézni magam körül, feltenni a kérdést, hogy kik hiányoznak igazán a másik kontinensről, nem tagadom, hogy „megijedtem”. Annyi haver van, annyi ismerős és néhány Barát…de ott tiszta volt minden. Láttam az embert, aki vívódik kapcsolataidban, viszi-cipeli őket a hátán…de hogy minek? A sok érzelmi zsarolás, számonkérés, elvárás…de hogy minek? És akkor ott van az az oldal, amelyet teljesen szemelől tévesztettem. Ők, akik nem kérdezik, hogy merre voltál az utóbbi hetekben/hónapokban, hanem öleléssel üdvözlik, hogy újra itt vagy… Ők a „fura” karakterek. Ők azok, akiket nem kedvel a társadalom, akiket rühell a szomszéd, akiket nem tud megvenni a „rendszer”. Ők a Szabadok… Ahogy magam köré nézek azt látom, hogy az utóbbi időben inkább velük vagyok. Mert bár nekik is vannak gondjaik, fájdalmaik, nehéz időszakaik, a „Big Pictureben”, ők nem alkudtak meg az élettel. S bár nem könnyű velük együtt élni, nem is kötelező (!). Ám másokkal ellentétben, ők „nem szabják rád a ruhát”, nem győznek meg az igazukról, egyszerüen szabad vagy a döntésedben, hogy azt tehess, amit akarsz.

Régen azt hittem, hogy kell egy meló, hogy értelmet adjak az életemnek. Aztán, amikor már fejben nem bírtam elviselni ezt a nagy „értelmet”, akkor tovább álltam. Bevallom, kicsit félve. De ma, amikor visszamegyek oda és megkérdezem a srácot/kislányt, hogy mi változott az utóbbi 6 évben, akkor a savanyú mosoly, a mély lélegzetvétel megadja nekem a választ. Nem veszítettem semmit!

Amikor azonban arra gondolok, hogy egy félelem miatt kihagyott utazással/kalanddal/rossz tapasztalat szerzéssel lettem kevesebb, elszomorodom. Minden, amit ÉLETNEK nevezhetek az elmúlt években, valami olyanból afakadt, amit a „falu”, a „szomszéd”, a „nép” miatt „NEM SZABADOTT VOLNA” megtennem.

Amikor pedig ezeket a srácokat kérdezem arról, hogy gyerekek, ehhez mit szól majd a falu, akkor csupán egy kérdés a válasz: TÖRŐDSZ? 🙂