Én vagyok-e?

Archive for január, 2015

Nincs beugró

Gyermekkoromat nagyrészt a csíkmadarasi nagyszüleimmel töltöttem, már ami a neveltetésemet illeti, mert, ha a szabadidőmet nézem, akkor azt „Dombiéknitt” szerettem elütni, ott mindig történt valami izgalmas. Valami „okosságot” mindig kitaláltak és meg is valósítottak a legények, aminek aztán főleg én, a legkisebb kölyök lehetett a haszonélvezője. 🙂 Nagytatám különleges „karakter” volt, ezt mások is így vallják, nem csak az elfogultságom mondatja ezt velem. Bár meg volt a véleménye a világról, a benne zajló dolgokról, nem pazarolta az idejét arra, hogy ha kell, ha nem hangot adjon neki. Erdész lévén rengeteg időt töltött a természetben, békében volt magával és, amikor egészen kisgyermekként néha magával vitt gombászni, akkor rám is ragadt egy kicsi ebből az áldott nyugalomból. Sokszor messziről figyeltem, ahogy a fák között, fűtyörészve halad a maga kicsit sem öreges tempójában, zöld gumicsizmája alatt ropogtak a száraz ágak, s engem valami olyan érzés fogott el, mintha Ő lenne az erdők ura, mintha  hozzá tartozna az egész „kerek-erdő”. A mostani eszemmel talán azt gondolom, Ő maga tartozott az erdőhöz… Mivel a szüleim olyan gyorsan válltak el, mint amilyen sebességgel házasodtak össze, így abból az esetleges konfliktus-sorozatból nem sokat észleltem, mindentől megvédett a dédmamám vagy a nagyszüleim házának melege. Így aztán magától érthetődő volt, hogy az apai/férfiúi példa szerepét nagytatám töltötte be. Számomra ez annyira volt természetes, mint azok számára, akik a klasszikus értelemben vett családban nőnek fel. Az „öreg” nem pszichológia tankönyvekből tanulta a gyermeknevelést, Ő csak egyszerűen szeretett, úgy, ahogy a szülők génjeibe van programozva: feltétel nélkül. A napjaink nem feltétlenül ölelkezéssel, „szerelmünk megvallásával” és folyamatos játékkal teltek, de éreztem, hogy értékes és „ép” gyermek vagyok. Míg nagymamám hazaért a munkából, tati elkészítette az ebédet, de azért még arra is szakított időt, hogy megnézze a házifeladataimat, elkapjon, ha sunyiztam és finoman, a szemembenézve kifejtse a véleményét arról, ha „műveletlen vagyok”. Néha járt a pof is, de mindig, ha hűlyeséget csináltam, abban reménykedtem, hogy kapok egy maflást, ugyanis az a pár mondat, amit finoman megfogalmazott, jelezve, hogy kicsit csalódott a történtek miatt, jobban fájtak, mint egy kiadós verés. Ilyenkor azt éreztem, hogy biztos nem vagyok méltó a szeretetére…pedig Ő egy szóval sem mondott ilyet 🙂 Tatát akkor veszítettem el, amikor talán a legnagyobb szükségem lett volna rá. Amikor lassan a kamaszból legénnyé kellett volna válni, amikor a felnőttkor kapuja előtt álltam és lett volna vagy ezer kérdésem…percenként. Azóta sokszor felvetődött bennem a kérdés, hogy vajon milyen lenne most a viszonyunk? Vajon büszke lenne-e rám? Egyáltalán felismerné-e bennem önmagát, mindazt, amit tőle a tudta nélkül is örökre az emlékezetembe véstem, megtanultam… Miután Adi tata „hazament”, édesapámmal is picit többet találkoztunk. Bár nem beszéltünk róla, minden egyes alkalommal egy kicsit ismét építettük azt a házat, ami olyan hamar kidőlt alólunk. Sokat jelentett nekem az, hogy nem okoskodta túl a történteket, nem próbálta megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, inkább kölcsönösen elfogadtuk s egy kicsit a jövőbe néztünk. Ahányszor mélyen a szemébe tudtam nézni, annyiszor töltődtem fel újra és újra élettel, mert a csillogásából szavak nélkül lehetett kivenni, hogy számára, s talán a világ számára is értékes vagyok. Ahogy most visszanézek az elmúlt huszonakárhány évre, tisztán látok és ÉRTEK (sok)mindent. Főleg az emberi kapcsolataimat. „Apamodell” hiányában, mindig úgy hoztam meg életem döntéseit, hogy valahol a homályban ott volt a döntés mögött egy másik férfi. Ekkor még tudattalanul, de arra fele hajlottam, ahol érzelmileg egy „stabil” férfi számomra való meglétét láttam. Pótolni kellett az apát, mert úgy a „normális”. Az utóbbi 15-20 évben minden döntésemet ez alapján hoztam meg, és félelmetes az, amikor az embert hirtelen ezt így felismeri. Lehetett szó munkáról vagy a legnagyobb szerelemről, a futballról. Hihetetlen, hogy milyen szeretettel gondolok vissza az akkori, kézdiszentléleki edzőmre, aki egy győztes meccs után, úgy ölelt meg, mint saját fiát, vagy a makói mesterre, aki a legnagyobb hatást gyakorolta rám, focistaként. De, ahogy véget ért a nagyon rövid „profi pályafutásom”, minden egyes csapat mögött, amelyben játszottam, kirajzolódott a FÉRFI sziluettje. (Gondolom az sem véletlen, hogy a csíkszeredai csapatban mindösszesen 3-4 hónapot húztam le, de ebbe most nem mennék bele mélyebben, mert hangos kacagásba kezdenénk 🙂 ) Így volt ez Csicsóban, Szentmihályon, Tusnádfürdőn és öt éven keresztül Homoródalmáson is, ahol most ért véget egy fejezet… Mondanom sem kell, hogy ezen „kóros” kapcsolatok milyen mély fájdalmakkal tudtak járni számomra. A meccs véget ér, a munkaidő lejár, mindenki hazamegy. Az edző számára racionális döntéseket hoz, a munkáltató, akár barát is lehet, de még mindig „főnök”, én meg hiába érzem „gyermeknek” magam, nem kaphatom meg ugyanazt a figyelmet, amire talán szükségem van. De hát ez az élet rendje, mindenki a sajátjaival… El kell telnie az ember életében néhány évnek, amig felismeri, hogy nem a másik emberekben volt a hiba, hogy nem jogos a harag, de még a fájdalom sem. Egyszer eljön az idő, amikor megérti, hogy nem helyénvaló a szemrehányás, nincs rendben a számonkérés és azt is, hogy nem tartoznak neki semmivel. Fájdalmas a felismerés, de kötelező! Előbb az elfogadás, majd a gyász, végül a gyógyulás. Így működik a „rendszer”… Végül megérted, hogy nincs „pótjátékos” és nincs „beugró”. Jönnek majd még, akik igazán szeretnek, de nem lesz olyan, mint Adi/Imi, aki ezt feltétel nélkül teszi.S ahogy az egyik kedvenc, bár kitalált karakterem fogalmaz: eljön az idő, amikor már nem áll közötted és a halál között senki… 25 éves koromra, nekem már elhulltak a legények, vér szerint én lettem az „utolsó férfi”… screen