Én vagyok-e?

Archive for július, 2016

Az én Családom

Mára már hiszem és vallom, hogy az embernek két családja van élete során. Vannak, akikhez a vér köti és vannak azok, akiket „maga köré épít”, akiket választ, akik között biztonságban érzi magát. Szerencsésebb helyzet, amikor az ember a vérszerinti rokonokban lel olyan „pajzsra”, amely érzése szerint megóvja őt a világban leselkedő fizikai vagy érzelmi veszélyektől.

Ha az elsődleges minták (anyuék, nagyiék) nem elégítik ki azokat a lelki vágyakat, amelyre egy gyermeknek szüksége lehet, akkor az elején tudattalanul, majd később tudatosan is olyan környezetet, olyan barátokat, felnőtteket keres, akik között „jól” érzi magát, akikre felnéz, akiktől olyan jellemvonásokat „csenhet” el, amely a legközelebb áll személyiségéhez. Van, hogy a gyermek számára szentírás az a sok szabály, parancs, amit a szülei ráerőltetnek, de sok olyan nyughatatlan személyiség van, aki egy idő után kilép ebből a nyomasztó burokból és elindul, hogy megtalálja önmagát. Talán ők a szerencsésebbek, mert bár fájdalmas utazás vár rájuk, de az ébredés-, megküzdés-, megérkezés utáni időszak végre felülírhatja azt a generációkat magába foglaló hibás és fertőzött programot. Ilyenkor általában a „szembefordultál a családdal”, „megbolondultál”, „agyadra ment az iskola”, „ezt érdemeltük, azért, amit érted tettünk?” frázisok következnek, amelyek vagy véget érnek egyszer, vagy valakinek a sírjáig vezetnek. Mindenestre, amikor már megtaláltuk lelki békénket, akkor képesek vagyunk megküzdeni az utorezgésekkel. Valójában nem kell megkeresnünk a hibást, fölösleges lenne bárkit okolni, egyszerűen változtatni akarunk a magunk és utódjaink életén, ezért, amikor elég bátrak vagyunk, akkor lépünk. Jogunkban áll megtenni ezt magunkért, még akkor is, ha kitagadnak (egy időre) a vérszerinti családunkból.

Nem kevés idő, önismereti munka és jónéhány erős egyéniség közreműködésére volt szükség ahhoz, hogy felismerjem, hogy a kezdetekben az én „második családom” a mindenkori futballcsapatom volt. Az a közösség „mentett ki” azokból a viszontagságos háromszéki évekből. Hogy pontosan mik is zajlottak ott és milyen nyomokat hagytak az életemben, már nem fontosak, legalábbis nem annyira, hogy nyilvánosan pálcát törjek a főszereplők mutatott attitűdje fölött. Elmúlt, legyőztem, tovább álltam. A „második” családom lett az első, az edzéseken voltam otthon, a hétvégi mérkőzés volt a családi ebéd. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert azokban az években kézdiszentléleken egy olyan baráti „társaság” kovácsolódott össze, melyhez foghatóval azóta sem találkoztam. Mély hálát érzek a szívemben, hogy közéjük tartozhattam és, hogy aktív részese lehettem azoknak a sikereknek, amelyeket sem korábban, sem azóta nem sikerült felülmúlniuk.

A csapattársak voltak a testvérek, az edző, Andris bácsi pedig a családfő. Úgy tartotta össze a nyájat, mint egy igazi pásztor. Persze szükség volt a nagyobb testvérekre is, akik a mérkőzéseken a pályán, vagy az öltözőben mutattak példát az olyan kisöcsiknek, amilyen én is voltam. Csodálatos évek, csodálatos emlékek…

IMG_9737

Azt sosem gondoltam volna, hogy a későbbiekben még mennyi gondot, megrekedést, fájdalmat okozhat ez a különleges szemlélet, ahogy a mindenkori csapataimra tekintettem. Ahogy Magyarországra igazoltam, minden felborult. Ahogy a pénz belefolyt a „családi” kötelékekbe, ahogy szétoszlott a vénákba, mintegy megmérgezve a kohéziót, az mindent felülírt. Én pedig megragadtam valahol ott az öltözőben, ahol bár ugyanazzal a „vezetéknévvel” rendelkező srácok ültek a jobb meg bal oldalamon, de számukra nem létezett a család. Elárulták magukat, egymást, s olykor a „családfőt”. Megvetve, lenézően tekintettek a 15 éves srácra, aki a mérkőzések előtt banánt evett és gyümölcslevet ivott: „ Az elnök fia, ebből sem lesz semmi.” Hogy kiből mi lett azt nem az én tisztem megitélni, mindenestre a „gyümölcsleves srác” jelenleg a Ferencvárosi Torna Club csapatkapitánya és már a felnőtt válogatottban is bemutatkozott. A többiekről azóta sem halottam, bár ez lehet, hogy az én hibám, s valahol spanyol elsőosztályban csináltak karriert (mondjuk az egyiküket hallottam, hogy postásként dolgozik, a másik pedig szertáros…az se rossz 🙂 ).

Szóval a későbbiekben hiába jöttek már a gólok, nem éreztem jól magam sem az öltözőben, sem a bőrömben. Bár még ott volt sokáig bennem a vágy, hogy futballista legyek, valójában arra a kézdiszentléleki öltöző „szagra” vágytam. A melegítő krém illatára, a tapintható feszültségre. Így aztán, ha őszinte akarok lenni, akkor a karrierem nem 25 éves koromban ért véget, amikor a porckorongsérv közel 6 évre „bénított meg”, nem 19 éves koromban, amikor felbomlott a félprofi szerződésem egy végzetes ágyéksérülés miatt, hanem akkor, amikor utoljára kiléptem a kézdiszentléleki családi ház ajtaján (természetesen az öltözőre gondolok). 🙂

Ez pontosan 15 éve történt, s a mai napig magam sem értettem, hogy miért jön, hogy megöljem azokat a csapattársaimat, akik részegen jönnek meccsre, azokat az „edzőket”, akik csak üvöltenek a semmibe a pálya szélén, vagy miért éreztem árulásnak, amikor Homoródalmáson a szívemet is odaadtam tálcán, s végül azok miatt mellőztek, akiket egykorn én szerettem volna a legjobban magunk mellett tudni…

Bezárult egy szép kör… Voltak benne mindenféle hullámok. Felmentünk az égig, s én egyedül a poklot is megjártam. Mára megértettem, hogy számomra mindez érzelmi kérdés. A profi labdarúgásban nincs helye az érzelmeknek. Ott a számok beszélnek. Hány gólt rúgott? Hányszor szerelt? Hány ziccert fogott? Hiába szereti a csapatot, nem elég JÓ és kész. Én azonban abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy most már érzelmi kérdést csinálhatok a dologból. Olyan srácokat akarok az öltözőmbe, akik nem csak játszani akarnak, de oda is akarnak TARTOZNI. S higgyétek el fiúk…lassan az eredmények is érkezni fognak, mert másokkal ellentétben, nekem időm, mint a tenger… 😉