Én vagyok-e?

Túl a harmincon

Az egyik közeli barátom néhány éve azt mondta, hogy majd meglátom, hogy 30 után mennyire megváltoznak a dolgok, mennyivel nehezebb lesz reggel felkelni, s az izmok működése is hogy megváltozik. Kálmi, igazad volt 🙂 Mondjuk felkelni sosem tudtam, ahhoz időben kellett volna lefeküdni, de az izmok valóban megmakacsolták magukat.

Gyermekkoromban Gábor Áron rézágyúi sem tudták volna kilőni a fejemből a gondolatot, hogy én futballista legyek. Meg voltam győződve, hogy az az én utam, arra születtem és a világ pénzéért sem mondtam volna le az álmaimról. Túl a „tripla X-en” azért ezt már másképp látom. Nagyon későn kezdtem futballozni, s azokat a készségeket és technikákat, melyeket kisgyermekkorban el kell sajátítani, nekem nem sikerült magamévá tenni. Már 13 éves voltam, amikor szakember keze alá kerültem, s bár próbáltak korrigálni a rosszul beidegződött, a „grundon” megtanult trükkjeimen, volt, amit már képtelenség volt „kinevelni” belőlem. Itthon, amatőr szinten ez még nem volt gond, ösztönből, mint egy ló, tucatszámra ontottam a gólokat, mert bár sok mindent nem tudtam tudatosan csinálni, azt az egyet megtanultam. Kézzel-lábbal, csúszva-mászva, de bepofoztam a labdát a hálóba. A 16-oson belül egy olyan világ van, amire nem lehet felkészíteni az embert, arra talán születni kell. Amolyan lélektani megküzdés zajlik a labdával, az ellenféllel, a körülményekkel, s mindez a másodperc tört része alatt.

Bár Magyarországon is ontottam a gólokat, azért ott (számomra legalábbis) hamar kiderült, hogy nem fogok a világelithez tartozni. Fájó felismerés volt, de még épp időben érkezett. Nagyszerű szakemberek vettek körül, akiktől 2 év alatt hihetetlenül sokat tanulhattam. Így aztán megpróbáltam minden egyes edzésen, amit a felnőtt csapattal töltöttem (volt belőlük nyomasztóan sok) jegyzetelni, figyelni, elsajátítani legalább a mentalitást, amit a Mester képviselt. Az hamar kiderült, hogy a csapattársaimat a meccsprémiumon kívül nem sok dolog érdekli, ahogy látom futballista egyikükből sem lett, de ez már nem a Csongorka problémája 🙂

Az elmúlt 10 évben sokmindenben kipróbálhattam magam. Voltam segédmunkás egy elhagyatott építkezésen, toltam a 72 órás műszakot egy kölni kiállító csarnokban, őröltem a kávét egy jacksoni lokálban, parkoltam az amerikai ex alelnök, Dick Cheney verdáját, de takarítottam is a Pólusban, s még naphosszat sorolhatnám. Sok minden változott, kívéve a futball iránt érzett erős szerelmemet. Ha a futballal kapcsolatosan „bántottak” az úgy hatott, mintha az életemre törnének. Szerintetek ez normális?

– Mit akarsz valójában a focitól, Csongi? – hangzott el a jeges zuhanyként ható kérdés egy terápiás foglalkozáson. Csak ültem hosszú percekig és bambultam a padlót. Tényleg, mit is akarok én a futballtól? Tettem fel magamnak a kérdést. A csoportvezető folytatta:

– Én úgy látom, hogy a futball megvédett mindentől, ami a magánéletedben veszélyként leselkedett rád. Oldotta a szorongásaidat, amit a támogató környezet hiánya okozott, sikerélményt adott, jellemet épített. Ez volt a te megküzdési stratégiád. A mindenkori csapatod lett a családod, érthető, ha fájdalommal élted meg a „családodban” történő igazságtalanságokat, árulásokat. De mára meggyógyúltál, szembe néztél magaddal és levetkőzted a félelmeidet. Én úgy gondolom, hogy nem címeket akarsz már nyerni, inkább közösséget akarsz építeni a foci által. Ha ez így van, akkor csináld bátran. Minden „eszközöd” meg van hozzá.

Hihetetlenül megnyugtatóan hatottak ezek a szavak. Valóban. Egyszerre minden kitisztult. Ezért tudom már olyan könnyedén elengedni azokat a játékosokat, akik nem ragaszkodnak a „családhoz”. Hiába képviselnek nagyon jó játékerőt, ha nem érzik magukénak a közösséget, bátran továbbállhatnak. Mert bár a hiányuk miatt, talán 1-2 hellyel lennebb végzünk a tabellán, de az érem ma már csupán másodlagos. A jó közösség a fontos. A család a fontos. S aztán, ha bele tudunk lopni egy kis szakmát is a dologba, na akkor járt jól mindenki 🙂

Mint egy „családfő” óvom a nyájam a farkasoktól, s aki nincs ehhez szokva, beleszaladhat egy szájpuskába. Minden hétvégén megtapasztalom a gyáva emberek trükkjeit, ahogy szidalmazzák a gondosan összeterelgetett nyájunkat. A fák alól , az árnyékból okádják a lángot rám és „szeretteimre”. Nehéz megállnom, hogy ne nyíljon ki a bicska a zsebemben, de aztán megnyugszom, mert a kisebb-nagyobb gyermekeken nem fog az átok. Farkasok márpedig mindig lesznek…

14536952_1236603593028232_376305051_o

Szóval az izmok másképp működnek már túl a harmincon, s ezt tetézi a sikertelen próbálkozások miatt kialakuló bizonytalanság is. Ez egy ördögi kör, s ha az ember nem elég éber, hamar saját nyakára tekeri a hurkot. A 16-oson belül már nem én vagyok a császár. Foghatnám a fejem, visszamenekülhetnék az emlékeimbe, hogy „bezzeg az én időmben”, de vajon rajtam kívül ez még hány embert érdekel? Szerintem senkit 🙂 Így hát az a dolgom, hogy kibéküljek magammal és kihozzam a jelenlegi helyzetemből a maximumot. Megtaláljam azt a rést, ahol a „család” hasznára lehetek. Mint minden egyéb e földön, az élet, a házasság, a focis karrier is egy folyamat. Jajj azoknak, akik aszerint ítélik meg életművüket, hogy milyen totyogó, belehúgyozó öreg taták lettek az utolsó 15 méteren. Nem! A kezdet és a vég között kirajzolódik egy csodálatos ív, ahol a görbe tetjén vannak talán a legszebb napok, de a felemelkedés és a lassú hanyatlás is az „egészhez” tartozik.

Hiba lenne nem így tekinteni mindenre, ami velünk történik…

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s