Világra jőve…

-Olyan bugyuta lettem, te Csongi. – nézett fel a pirítós kenyér kenésből Erika. Összemosolyogtunk…

-Nem vagy bugyuta, Erika…olyan vagy, mint egy szárnyaszegett madár…de meg fogsz gyógyulni és akkor minden a helyére áll.. –néztem a szemébe.

 

Néhány hónappal korábban derült ki, hogy Erika szervezetét a rák egy alattomos formája (mondjuk melyik nem az?) támadta meg. Az amúgy is kistermetű nő csontjai elvékonyodtak, nehezére esett a járás, folyamatos fájdalmakkal küzdött, amit méltóbban viselt, mint bárki, akit valaha ismertem…pedig láttam ezt-azt már jómagam is…

Néhány órával korábban érkeztem Bukarestbe, lecuccoltam idéiglenes szállásadómnál és kiementem a tömbház elé, hogy felhívjam Erikát, majd hívjak egy taxit.

-Szia Erika, kérlek mondd a címet, most ugrom be a taxiba.

-Látlak, drága Csongi, piros kalapban vagy ugy-e?

Hirtelen egy pillanatra megfagyott a levegő. Ennek mennyi esélye van? – tettem fel magamnak a kérdést. Bukarestben laknak „vaegyen“, kizárt, hogy én pont abba a kerületbe érkeztem, talán 50 méterre attól a tömbháztól, ahol Erika húga lakik… Erika a sokadik emeletről integetett rám.. Ez csak egy volt abból a sok igazi csodából, amit vele/általa megtapasztaltam.

Hosszú napunk volt. Orvostól-orvosig, taxiból-taxiba, üzletből-gyógyszertárba. Bámultuk a várost, a szótlanul igyekvő embereket, nem siettünk sehova. Ritka pillanatok voltak, amikor kettesben lehettünk, s a csend többet mondott ezer szónál. Sokat köszönhettem Erikának… A templom „pincéjében“ kezdődött minden, abban a háromszéki templom sekrestyéjében mutatott be magamnak, s „hozott a világra“, hogy egy második esélyt kapva az élettől, talán tudatosabban éljek, s végleg felrántsam a kéziféket abban a szertelen ámokfutásban, amiben vegetáltam. Bemutatott a démonaimnak, meghúzta a vészcsengőt, s fényt hozott abba a kimondhatatlanul sötét barlangba, amelyből korábban nemhogy kiutat nem láttam, de még a falakat sem voltam képes kitapogatni. Aztán az évek múlásával a fény egyre csak erősebb lett. Megjelentek a barlangrajzok, megláttam a kijáratot és szépen araszolgatva, olykor térden csúszva, sokszor meg-meg állva, megrekedve, „kivánszorogtam“ a fényre… Mindezt Erikával kéz a kézben. Az életemnek egy olyan szelete volt ez, amiről nem sokat beszéltem, s csak azok ismerték Erika jellemét és szerepét az életemben, akikhez igazán közel éreztem magam. Nem voltatok túl sokan…

Kijutottunk a barlangból, készen álltam a fényre, elengedte hát a kezem…De az utam során, ha le-le kellett ülnöm egy tuskóra, mindig az ő vállain pihentem meg. Hihetetlen, hogy a világ legapróbb „termete“, hogyan volt képes annyi terhet magára venni, s, mint Jézus az utolsó úton, panasz nélkül vinni a keresztet…

Elbúcsúztunk, megöleltem. Megvolt már a repjegyem, várt rám Amerika, s egy újabb mély önismereti utazás. Mélyen a szemébe néztem, mert nem tudtam, hogy láthatom-e még valaha. Szívem mélyen persze TUDTAM, hogy aki ilyen közel van Istenhez, az nem hagyja „csak úgy“ itt ezt a világot. Úgy gondoltam, még nagyon sok barlangban fel kell gyújtania a lámpást.

Kemoterápia, őssejt-transzplantáció, ilyen és ehhez hasonló „dolgok“ vártak rá. Kőkemény éjszakák, idegtépő nappalok, morfium…és semmi enyhülés…

Már vagy két hónapja Amerikában voltam. Hullámvölgybe kerültem, lelkileg padlót fogtam, mert olyan döntéseket kellett meghoznom az életemben, melyekről tudtam, hogy a seb, ami keletkezett, hosszú gyógyulási időre van ítélve, s attól féltem, hogy „elgennyesedik“.

 

-Erika, akiket elveszítettünk itt a földön, meghaltak, vagy külön vált az utunk, de szeretünk, azokat viszontláthatjuk még valaha?

-Igen Csongi. – válaszolta. A mennyek országában, majd mind egy asztalhoz ülünk, mindannyian szeretni fogjuk egymást, ujjongani és táncolni fogunk. Ott már nem lesz fájdalom…

 

Óriási nyugalmat hozott lelkembe ez a néhány mondat. Behunytam a szemem, elképzeltem egy nagy, kerek asztalt, óriási kandallót. Ott ült édesapám, dédnagymamám, néhány közeli barátom, de ott ültek azok az emberek is, akiket szeretek mégis megbántottam. Így szenderültem álomba és kaptam új erőre a hátralévő néhány amerikai hétre…

 

Úgy tűnt, hogy Erika őssejt-transzplantációja sikeres volt. Szervezete befogadta, mindannyian bizakodtunk…aztán az év elején ismét miden rosszra fordult, „visszaesett“ és rohamosan romlani kezdett az állapota. Ő töretlenül hitt a gyógyulásában, úgy, ahogy mindenki körülötte. Hitte, hogy Istennek van hatalma őt meggyógyítani, talán nem is lenne szükség a kémiai szerekre…

 

A kocsisor nem haladt. Brassó kijáratánál bedugult a forgalom, én meg egyre csúnyábban és hevesebben káromkodtam. Büntudatot éreztem, hogy nem indultam el a hajnali órákban, Erika testvére pedig néhány perce hívott, hogy ne siessek, mert sajnos lehet, hogy az utolsó órába érkeztünk.

-Hogy húztál volna haza a hűlye anyádba, Galacra, ha nem tudod vezetni ezt a fostalicska, rozsdás pityokaszállító dubát!

Minden és mindenki az ellenségem volt, ahogy araszoltunk a frissen aszfaltozott romániai rémálomban.

Félóra múlva ismét csengett a telefonom:

-Ne siess Csongi, „megvár“… – szólt a telefonba Erika húga lágy hangon.

 

Azt hiszem csak ekkor értettem meg, hogy itt most valami véget fog érni. Tudatom kiszorította ezt az elkerülhetetlen igazságot: Erika haza fog menni…

Szürreálisan nagy ez a bukaresti korház. Majdnem akkora, mint a román parlament, nagyon nehezen találom meg Erikát. A labirintus végén ott van az a kis szoba, benne drága lelki anyám, az ő szeretett húga és édesanyja…

 

-Nézd csak meg ki jött hozzád, Szívem. – mosolyog Erikára testvére, ahogy a szobába lépek. – Csongi az, örülsz-e neki?

-De jó… – hangzik a válasz, s érződik, hogy minden egyes kimondott szóért meg kell küzdenie ennek az áldott „kislánynak“. Igen, ismét gyermek lett a 40-es éveinek elején járó nőből. A rák és a kemó nem kegyelmez. Lerántja az emberről úgy a „ruhát“, mint a méltóságot…

Gondosan kicsomagolom a karkötőt, amit a Vatikában vásároltam neki.

-Erika ezt neked hoztam..

-De szééép… – mondta bársonyos hangon, ahogy megmorzsolta tau keresztet. Pont olyan volt, mint, amely azon a biblián van, amelyet néhány éve tőle kaptam. Magunkra maradtunk… A nagy fájdalmak közepette, nemigazán tudott beszélni. Fogtam a kezét, sokszor elmondtam, hogy szeretem, semmi más nem jutott eszembe. Sírtunk mindketten, ahogy néha egymás szemébe tudtunk nézni…

Nagy fájdalmak következtek, úgy döntöttem kimegyek a folyosóra. Megsimogattam Erika arcát, kimentem és nekitámaszkodtam a falnak. Korábban elképzelni sem tudtam, hogy milyen lehet az, amikor az ember azért imádkozik, hogy a Jóisten legyen kegyelmes és szólítsa magához szeretett gyermekét, szabadítsa meg ezektől a kínoktól. Most megértettem…

Ahogy a falnak támaszkodva guggoltam hirtelen olyan érzés támadt bennem, hogy a halál és a születés talán kéz a kézben jár. Volt egy rémisztően hasonló íze. Az apa az ajtó előtt várja, hogy megszülessen a gyermeke… esetünkben pedig a gyermek szorongatja kalapját, „várva“, hogy anyja hazaköltözzön a Jósitenhez. Erős percek voltak.

Kisétáltam a teraszra, ám a kórterem ablaka nyitva volt, minden kiszivárgó hang eljutott a fülemig. A nap sütött, az ég tiszta volt, sehol egy felhő. A szél azonban egyre erősödött. Egy adott pillanatban attól féltem, hogy a kórházra dől az a százéves tölgy, ami az égbe emelkedett a zöld pázsitból. Beborult az ég, mennydörgött és attól tartottam, hogy eljött a világvége… A kórteremben pedig Erika vívta haláltusáját, szeretett húga karjai között.

A szél elcsendesült, a nap kisütött…bevégeztetett. Erika hazament…

Ott ül már annál a nagy tölgyfa asztalnál, talán éppen édesapámmal beszélgetnek… a tűz ropog…egyszer mindannyian megérkezünk…