Én vagyok-e?

Miért nem írok egy könyvet (?)

Legutóbbi, Erikáról szóló bejegyzésem nagyon sok emberhez eljutott és sokakat megérintett. Ez valahol érhető, hiszen egyrészt az elmúlással, a veszteséggel mindenkinek szembe kell néznie életének bizonyos szakaszaiban, s jó az, ha olyan „alternatívát” talál, amely új megvilágításba helyezi magát a halál elfogadását. Másrészt pedig – és azt gondolom, hogy ez a mérvadóbb – nagyon sokan ismerték Erikát és az Ő kis termetébe „csomagolt” emberi nagyságát. Sok levelet kaptam az elmúlt napokban, többnyire eddig általam ismeretlen emberektől, akik közel érezték magukat Erikához. Kiderült, hogy nem csak az én, hanem százak életére volt hatással lelkülete. Többen is megfogalmazták, hogy úgy érezték, hogy Erika annyira szelíd, jóságos és mély, hogy „kicsit több”, mint egy halandó ember… Valóban, sokszor én is úgy éreztem, hogy egy Angyallal találkoztam, nem egy „egyszerű” gyarló emberrel…

Sokak szemébe csalogatott könnyet, ahogy a soraimat olvasták. Az ember együttérez a másikkal, s feltörnek saját el nem rendezett dolgai is. Az el nem gyászolt apa, testvér, barát halálának élménye, a „még le nem rendezett” dolgok…

Többen felvetették a kérdést: Csongi miért nem írsz könyvet?

Könyvet? Miért és hogyan? Hogyan írhatnék könyvet, amikor (egyelőre) nincs mondanivalóm, legalábbis olyan jellegű, amit itt online felületen ne tudnék a „világba lőni”. Hogyan írhatna valaki könyvet, aki –mint sokszor tapasztalhatjátok- sem a helyesírás-, sem a mondattan szabályaival nincs napirenden? Szeretem lapravetni a gondolataimat, magaménak érzem az „írást”, de úgy érzem, hogy semmi olyan nincs bennem jelenleg, ami a nagyvilág számára izgalmas vagy újdonság lenne. Természetesen a hiúságomnak jól esett, hogy volt, aki még szponzort is szerzett volna a kiadványokhoz, de egyelőre nem fenyegeti ilyen veszély a társadalmat. Azt azonban nem tagadom, hogy egy ideje megszületett bennem a gondolat, hogy jó volna kiadni egy kis füzetkét, amibe az a sok jópofa történet megjelenne, amit tínédzser koromban megéltem, illetve hallottam, vagy elszenvedtem, de ezzel is még várunk picit.

Ha megfigyeltétek, csak akkor  írok, amikor valami mély dolog történik a lelkemben. Olyankor írok, amikor más pszichológushoz fordul. Ezt egyébként én is előszeretettel gyakorlom 🙂 Tehát fájdalomból írok, nem pedig az írás-, az önkifejezés öröméből. Ez pedig „megakadályoz” abban, hogy valami nagyszerűt „dobjak a piacra”. Legalábbis remélem, mert nem szándékozom sok időt tölteni a fájdalomban, sőt, ha lehet egyre kevesebbbet. 🙂

Erika már lassan negyedéve nincs velünk és mindezidáig „csendben” voltam. A legutóbbi bejegyzésem annak reményében született, hogy talán segítségével elindul bennem az a bizonyos gyászfolyamat, ami segít rendezni magamban az ilyenkor keletkező űrt és veszteségérzetet. Édesapám halálát után néhány nappal ugyancsak egy bejegyzésben „sírattam el” az öreget, s indítottam útjára az elkerülhetetlen folyamatot. Erikával kapcsolatban azonban nem így történt és a legutóbbi bejegyzésem után sem enyhült bennem semmi. Talán mert azt érzem, hogy közel sem sikerült bemutatni, hogy milyen volt Ő valójában? Vagy mert az élményeimet nem írhattam le csontig hatolóan úgy, ahogy átéltem, mert ezzel sok ember méltóságába belegázoltam volna? Vagy talán mert sosem halt meg bennem igazán? Ott ültem az ágya szélén, simogattam az arcát, amely végérvényesen békére szenderült és akkor sem éreztem azt, hogy itt hagyott volna minket. Nem hiszem azt, hogy az elmém nem akarná befogadni a tényeket, ezt sokkal inkább a lelkem mondja…

Pedig azzal, hogy már nem válaszol az sms-eimre, valójában a talaj szaladt ki alólam, hiszen válsághelyzeteimben kősziklaként állt mögöttem és nem tudtam olyan mélyre kerülni, hogy onnan Ő ne mutasson legalább egy fényre vezető utat. Ezek nem „egyszerű” bíztatások, elcsépelt klisék voltak, sokkal inkább ragadta meg a kezem és sétált velem át a szoba egy másik sarkába, ahonnan a beszivárgó fény egészen másképp világította meg a problémahalmazt, amit korábban bámultam. Trágyadombjaimon rámutatott a kibújó csírákra, virágokra. Az évek során lassan „átragasztotta” rám is ezt a szemléletet, s kicsit viccesen talán már azt mondhatom, hogy, amikor padlót fogok, akkor a hátamról a hasamra fordulva megpróbálom összeszedni a mások által elhullajtott aprópénzt. A padlón mindig van apró…higyjétek el, mindig!

Kettőnk kapcsolata, anya-gyermek viszonya csodálatosan bontakozott ki, lépett túl minden eddig általam ismert dimenzión. Korábban sosem találkoztam a feltétel nélküli elfogadással. Erika nem azt látta elsőszámú „küldetésének”, hogy itélkezzen fölöttem, hanem inkább azt próbálta megérteni és visszatükrözni, hogy milyen folyamatok játszódnak le bennem, minek „köszönhetőek” a fájdalmaim, vagy az önmarcangolásom. Egyszerűen segített megérteni, hogy miként működöm, illetve miként működik a kevésbé tudatos részem. Megtanított befele figyelni és folyamatosan emlékeztetett arra, hogy „csodálatos” vagyok. Biztosan elfogult volt, de egyedül neki elhittem. 🙂

Egyszer arról kérdeztem, hogy mit szólna, hogy ha tanulmányaim befejeztével, majd ha elindulok a segítói pályámon, egy tanulmányban bemutatnám a kettőnk kapcsolatának alakulását. A konkrét megismerkedésünktől a virtuális világban folytatott kommunikációnkkal egyetemben. Kacagott és ujjongott, kis kezeivel aprókat tapsolva:

– Oh Csongi, az nagyszerű volna. Sokat tanulhatnának belőle az emberek. Arra bátorítalak, hogy amikor ennek eljön az ideje, ne habozz megtenni.

Végülis, ha már a könyv gondolatánál tartunk, ebből a témából igazán szépet lehetne „rajzolni”.

Az elkövetkezendő időszakokban biztosan írok még Erikáról. Szeretném, hogy ha minél többen megsimernék azt a szellemiséget, amit Ő képviselt. Valahol „kötelességemnek” is érzem, hogy minél több emberhez eljusson az a lelkület, amivel Ő nézett a világra, az embertársaira, a népére.

Szeretném, ha a „nagyvilág” is beleolvasna az üzenetváltásainkba, mert emberfelettinek éreztem azt, ahogy a legnagyobb szenvedéseiben is volt ereje ahhoz, hogy az én gondjaimmal is foglalkozzon, azokon elmélkedjen és értem is imádkozzon.

Tudom, hogy megtehetem, így most megosztok veletek egy üzenetet, amit áprilisban kaptam Tőle, hogy lássátok az Ő hitét, az Ő erejét:

„Drága Csongim, boldog névnapot! Úgy láttam ma Csongor névnap van.

Fárasztó, nehéz, stresszes napjaim voltak a víztermelődes miatt, végül úgy néz ki leállt és kivették a csövet az oldalamból. Siralmas ahogy utána is sokszor úgy mozgok vagy ,,vigyázok” arra a csőre mintha hozzám tartozott volna, mar egy hónapjánál több. Most itthon vagyok Enikőnél és nagyon küzdök a lázzal esténként, s kérem az Istent szabadítson meg, hogy ne kerüljek újból kórházba, mert kifáradtam testileg-lelkileg. Ezen a héten befejeződött a sugarkezelés, értékelés egy hónap múlva, lesz CT által. Valahogy fel kellene annyira epüljek, hogy kimehessek egy-egy kicsit vagy legalább ne kelljen feküdjek. Egyfolytában fáj valahol. Az a gyanúm hogy idegvegződéses fájdalmam is van a tüdő es mellhártya mellett,  derekszinten elő a hasamig, mert a bőrömhöz sem lehet érni és a gyógyszer amit szedek ilyen mellékhatásokat okozhat. Olyan mintha egy szúrós-csípős szorító korszettbe lennék… Oh nem tudom meddig tart ez! Annyira kiszolgáltatottnak érzem magamat hogy remeg a lelkem egyfolytában es fél – …oh milyen jó hogy ezt megtudtam fogalmazni és kimondani. Igen eljuttam idaig s ebben a kiszolgáltatott állapotban szeretnék megtanulni ÉLNI! …és nem bepáncélozni vagy védeni magamat. Istenem gyógyíts meg, hogy szeretteim, testvéreim, barátaim és embertársaim között élhessek felvértezetlenül! Isten fegyverzetét viszont magamra öltöm és használni szeretném, ahogy Szt. Pál apostol írja az Efezusi levelében: „Vegyétek fel tehát Isten fegyverzetét: úgy álljatok tehát, hogy derekatokat övezzétek fel igazsággal, öltsétek magatokra a megigazulás vértjét (ez Jézus megváltásának az elfogadása). Lábatok saruja legyen a béke evangeliumának hirdetésére való készség. Mindezekhez vegyétek a hit pajzsát,  amellyel kiolthatjátok a gonosz minden tüzes nyilat. Vegyétek fel az üdvösség sisakját is és a Lélek kardját, vagyis az Isten igéjét. Mindenkor esedezzetek a Lélekben, minden imadságban és könyörgésben, s Őbenne virrasszatok teljes állhatatossággal könyörögve az összes szentert…”

De ez még folyamat nálam… Drága Csongim te hogy vagy?”

Erika, én jól vagyok…

mcs_7301

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s