Én vagyok-e?

Venuto al mondo

Ahhoz, hogy igazán kerek legyen a történet, közel egy évet kell visszaugranunk az időben…

Tavalyi év szeptemberében jártunk egy magánklinikán valahol Brassóban, mivel szerettünk volna kapni egy képet arról, hogy ha netántán úgy hozná a sors, hogy Pamacs kutyánk mellé még egy emberfióka is beférne, akkor arra a Mónika szervezete készen áll-é, avagy sem. Mégsem vagyunk már 18 évesek, azért nem árt, ha az ember kicsit képbe kerül saját magával belülről is, s most nem feltétlenül a lelki tényezőkre gondolok 🙂

A konzultáció során én a számomra kijelölt helyen vártam, az pedig az ajtó másik oldalán, a váróteremben volt kijelölve (szerencsére ez volt az egyetlen olyan alkalom, amikor az ajtón kívülre szorultam). Szerintem megunhattam a banánt odabent, mert tisztán emlékszem, ahogy Mónika kilép a főbejárat ajtaján, előbb mosolyog, majd elsírja magát:

  • A szervezetemmel minden rendben van…de sajnos a korom miatt nem szülhetek, kockázatos. Pedig amióta az eszemet tudom, ebben voltam a legbiztosabb, hogy ezt meg tudom csinálni.

Komoran kocsikáztunk a legközelebbi plázához, hogy tömjünk a fejünkbe egy vega-flekkent.

Néhány hét múlva pedig egy reggelen arra ébredtem, hogy két kicsi zokniszerű bubatartozék hever az éjjeli szekrényemen. Elindult a buli 🙂

Végül letettünk Brassóról és Székelyudvarhelyen „csekkoltunk be”, mert állítólag Szeredából mindenki ide jár szülni (innen meg Szeredába) 😀 A szerencse és a Gondviselés ezen az utunkon is elkísért minket, hiszen orvosunk/barátunk ismerve a családban történt „tragédiákat” olyan apróságokra figyelt fel, mely észrevétele nélkül talán ma nem kéne szagoljam a szaros pelenka utánozhatatlan illatát. A sztori röviden annyi, hogy mi nem divatból szúrtuk mindennap bőr alá a vérhígítót. Isten áldjon meg ezért Téged, Csaba..

Szóval elindult a 9 hónapos nagy utazás, amibe aztán keveredett minden: bizakodás, aggodalom, öröm, félelem, önismeret, nagy elméletek, majd azok megdőlése, tévhitek, ébredések, mély pontok és csúcsélmények. Rengeteg tanácsot kaptunk olyanoktól, akiktől kértünk, de még többet azoktól, akiktől nem. Volt, aki esküdött, hogy így lesz, mások pedig fogadni mertek volna, hogy úgy. Tucatjára zudultak ránk a rémhírek, a horror történetek, melynek nemigazán értettük az üzenetét. Mit tudunk velük kezdeni? Hogyan tudunk belőle építkezni? Ez az orvos „ilyen”, ez a szülésznő meg „olyan”. Ezzel nagyon vigyázzatok, azt pedig messziről kerüljétek. Ezt csak a pénz érdekli, azt meg semmi nem érdekli 🙂 Próbáltuk elfordítani a fejünket a sok „jótanács” irányából, de nagyon nehéz volt derékból kihajolni a nyílvesszők áradatából. Az azonban teljesen egyértelmű volt, hogy kinek milyen szülési élménye van, azt egy életen keresztül hordozza magával, annyi különbséggel, hogy az idő múlásával a szép is-, de a rossz is igencsak felerősödik. Hogy kinek lett igaza? … Ha őszinte akarok lenni, akkor Senkinek. Nem lehetett egyik történetbe sem beleolvasztania a mi szülési sztorinkat, mert az átlaghoz képest kicsit másra sikeredett 🙂

Végül arra a döntésre jutottunk, hogy „hazamegyünk” Csíkszeredába. Mindketten ott születtünk, ott él a családunk, barátaink és mind a lelkünknek, mind remélhetőleg a logisztikának jót fog ez tenni…

Orvost kerestünk, szülésfelkészítőre jártunk…még én is, s egyszer aktívan be is avatkoztam, amikor egy apuka a medencecsont láttán úgy döntött, hogy kidől. Szép lassan lenyugodott mindenki (talán kívéve Pamacsot, de mostanra ő is megtalálta a helyét a falkában). Úgy döntöttünk, hogy bevállaljuk azt a „kockázatot”, hogy bízunk abban a „csapatban”, akik minket elkísérnek majd az utolsó 100 méteren. Többes számban beszélek, mert el akarom hitetni magammal, hogy aktív résztvevője voltam az eseményeknek, pedig, ha őszinte akarok lenni magamhoz, szerintem én voltam az egyetlen „kivülálló” az egész sztoriban. Na jó, azért ennyire nem leszek szigorú magammal, nyílván jó volt az én kezembe harapni az ágy aluménium karfája helyett, de azt szerintem el kell ismerni, hogy a Nő, az anyuka ezt a harcot egyedül kell megvívja. A környezete annyit tehet, hogy biztosítja számára a „nyugodt” kínlódást… Azt hiszem, hogy e téren én nem voltam túlzottan idegesítő 🙂

Nagyon sajnálom, hogy egyelőre kevés apuka vállalja be, hogy ott legyen a szülőszobán. Bizton állíthatom, hogy az egyik legcsodálatosabb dolog, ami megtörténhet az emberrel. Annyira természtesnek vesszük, hogy a nő megszüli a gyermeket…pedig, ha a fater ott van az akár 24 órás vajúdás minden pillanatában, akkor a fejében/lelkében átírodik minden, amit a párjáról, de általánosságban a nőkről addig gondolt. Velem legalábbis így történt…

Én egészen bíztos vagyok abban, hogy 3 perc után belehalnék a vajúdás alatt beálló fájdalmakba 🙂 Ahogy egyre erősödik ez a kín, olyan élményem van, mintha Erika ágya mellett állnék az utolsó órákban. Ugyanazokat a szavakat mondogatta Ő is, s ugyanúgy Istenhez kiáltott, mint kicsi Lucám édesanyja. Többször éreztem párhuzamot a születés és a halál között…ez most is felerősödött bennem. Az ember egyedül van, s talán csak a Jóisten fogja a kezét… mi mindannyian csak elmosódott körülmények vagyunk a vérfoltos kórházi ágy mellett…

Lehet tervezni, meg lehet álmodni, hogy mit szeretne, hogyan szeretné az ember. Teljesen fölösleges… a konkrét élethelyzet átír mindent és egyetlen jó megoldás van, ha az ember bízik azokban, akik Őt körülveszik…

Mónikával leültünk a 8. hónapban és végig gondoltuk az összes forgatókönyvet. A legcsodálatosabb szülési élménytől a leghorrorisztikusabbig. Próbáltuk magunkat felkészíteni minden olyan eshetőségre, aminek bár kicsi az esélye, mégis megtörténhet. Mindezt azért, hogy ha beáll valami komplikáció, akkor se sokkot, se blokkot ne kapjunk. Úgy döntöttünk, hogy szakmánkat tekintve Ő Pilates oktató, én pedig bukott diák vagyok, s egyikünk sem jártas a szülésben, így maximálisan bizalmat szavazunk azoknak, akiknek ez a hivatásuk. Azzal a lelki békével indultunk neki a Nagy Laji dombjának, hogy mi mindent megtettünk, ami a hatalmunkban állt, innentől másoké az irányítás… Nem bántuk meg…

Egy kőkemény éjszaka után megérkeztünk a tett színhelyére, ahol valami teljesn más fogadott, mint, amire előzetesen készítgettek azok, akiknek nem volt épp könnyű életet adni. Itt azért megjegyezem, hogy én nem élek álomvilágban, teljesn tisztában vagyok azzal is, hogy olykor embertelen dolgok is történhetnek. A műszak hosszú, az emberi türelem véges és talán a rendszernek köszönhetően is igencsak hamar kiégnek az egészségügyben dolgozók. Nem beszélve arról, hogy van, akit a kórház kapuján sem szabadna beengedni, mégis újszülöttet pelenkázgat. Ez mind igaz… de attól, hadd örüljek én annak, hogy mi ezekkel az emberekkel szerencsés módon pont nem futottunk össze. Valahogy ezért én most nem akarok öngyilkos lenni. Tisztában vagyok azzal, hogy mennyire szerencsések voltunk/vagyunk, hogy minden jól alakult, Mónika pedig négykézláb olyat szült, hogy a világ csodájára járt, de nem akarok egy olyan világban élni, ahol lassan szégyelnem kell, hogy emberségesek voltak velünk a szülész-, majd az újszülött szobán. Hát jó-jó, de biztos, hogy jó mélyen a zsebetekbe nyúltatok!– hangzott már el ez is. Én bele nyúltam, nem tagadom, csak a tántongó lyukon kívül sok mindent nem találtam benne azon a csodálatos reggelen. Azon is eltűnődhettem volna, hogy biztos protekciósak voltunk. El is hinném magamnak, ha egy közeli barátunk pont napra pontosan egy hét múlva nem ugyanaerről a pozitív élményről számolt volna be. Ő aztán tényleg senkit nem ismert a környéken…

Nyilván belekezdhetnék egy „főcím” dalba, hogy bemutassam a résztvevőket, de nem fogok J Egyrészt tudom, hogy Ők ezt nem igénylik, másrészt nem is igazán volna korrekt azokkal szemben, akik épp nem voltak ott. De, aki szereti a párizsi vanillia kávét, s nekem is készít egyet, annak szívesen mesélek a történtekről és a főszereplőkről is. A legnagyobb sztár egyértelműen a Feleségem volt 😀 Nem jött be a brassói tipp, s még csak én sem panaszkodhatom, mert neeeeeem repedezett, neeeeem hasadozott… mármint a virsli, amit a tejfakasztón főztünk. 😀

Azt gondolom, hogy Luca lányunk fotóival megtölteni az üzenőfalunkat nem a legkorrektebb ötlet, mert még nem tudja az ujjlenyomatával ezt a dolgot „leokézni”, s bár magamat ismerve leszek annyira elfogult, hogy egy idő után Ő váljon kedvenc fotómodellemmé, most még nem akarom erőltetni ezt a dologot. Azonban talán ezért az egy képért nem fog ő sem megharagudni, ha meg igen, akkor törlöm, igérem.

Hogy miként érint ez az új szerep, amit az „apaság” hozott, hogy mik zajlanak le az én lelkemben, arról majd később. Van ott is változás rendesen… Most azonban arról akartm írni, hogy mennyire hálásak vagyunk mindenkinek, aki ezekben az időkben mellénk állt és gyengédséggel, diszkrécióval ott segített, ahol tudott. Nagy listát írhatnék, hogy ki/hol/mikor/miben…de azt gondolom, hogy fölösleges. Ez a néhány hét rámutatott legfőképp arra, hogy milyen sokan vannak, akik úgy követik az életünket, úgy ápolják a kapcsolatot velünk, hogy közben nem könyökölünk egymásba, csupán „ülnek a buszmegállóban” türelemmel, s várják azt a járatot, amelyik éppen értük jött. Remélem, hogy majd bennünk is meglesz ez a bölcsesség, hogy viszonozni tudjuk…

MCS_1660-3

UI: Soha nem gondoltam, hogy könnyeket csalhat az ember szemébe, ha a lánya 48 óra „tűzszünet” után végre nyakig lefossa magát. Tévedtem…s még hány ilyen dolog lesz 😀

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s