Én vagyok-e?

Archive for április, 2018

Úgy megfeszítenék valakit!

Amikor az ember „kutatni” kezdi, hogy hol lett elbaszva minden, egy idő után törvényszerűen zsákutcába érkezik. Minek/kinek köszönhetem azokat a vonásaimat, amelyek sem a társadalom, sem a magam számára nem hogy építő jelleggel nem bírtak, de alkalomadtán pusztítottak rendesen? Legtöbször saját magamat…

Milyen mintákat hoztam magammal, s kiket tehetek érte felelőssé? Persze, a válasz egyszerű: Anyám és apám tehet mindenről! Ők voltak számomra az elsőszámú „modell”, minden viselkedési mintámat róluk „koppintottam”. Le van tojva, megyek és felpofozom őket… jah, nem fog működni, mert apám már nem él. Na jó, akkor megyek és lepofozom anyámat. Elvégre ő szült, minden tőle indult, neki kellett volna jobban átgondolni, hogy mit miért tesz, milyen példát mutat és mennyire „vezet”, terel tudatosan valamilyen út felé. Igen, ő lesz az. Rajta kell elverjem a port, a kishitüségem miatt, amiatt, hogy mindig-mindent félbehagyok, hogy nem lettem sikeres, s még a párkapcsolataimba belevitt „fertőzések” is egész biztosan tőle származnak. Így is van. Az ő dolga lett volna embert faragni belőlem, de nem úgy, ahogy az ösztönei vezérelték. Hát mire vannak a könyvek? Abból kellett volna megtanulni, hogy hogyan kell egészséges embert nevelni ebbe a beteg világba. Szedem is a batyum, elindulok, s az utam végén ott fogja várni jóanyámat egy jókora tasli. Elsétálok apám sírja mellett is, befenyítek az öregnek, hogy aztán tudja, hogy nem felejt a „kicsi fia”. Hosszú az út, van időm gondolkodni. Egyre nagyobb bennem a harag és a düh, amikor arra gondolok, hogy mennyi minden sikerülhetett volna, milyen magasba csaphattak volna a szárnyaim, ha már rögtön a fészekből való kirepülés előtt ne tördelték volna le azokat. Megkapod, nefé, csak érjek haza!…

Ahogy a kis tarisznyámba pakolgatom az útravalót, kezembe kerül egy régi fényképalbum. Egyik lapon édesanyám gyermekkori fotói, a másik oldalon az apámé. Édesek voltak, ekkor még semmi jele nem volt annak, hogy egy mihaszna kölyket hoznak a világra. Na ekkor kellett volna jól meggondoljátok, hogy mit csináltok, nem utólag magyarázkodni… csak érjek haza!…

Már vagy fél napja úton vagyok. Közben újra és újra megjelennek lelki szemeim előtt azok a bizonyos régi fényképek. Ott még olyan ártatlan volt mindkettőjük. Akkor vajon hol romlott el?… Hát persze, megvan! Milyen jó, hogy még nem értem oda, s varrtam mindent az anyám nyakába. Hát a nagyszüleim lesznek a hunyók. Matematikailag kiszámítható, lemodellezhető, hogy amennyiben volt két ártatlan lélek, akik aztán egy szörnyeteget szültek és neveltek, akkor csakis a nagyszüleim nyúlhattak bele, mintegy független változóként az amúgy sikerre ítélt történetbe. Igen, ez a megoldás, a szüleim felmentve!

Újratervezés, nagyszüleim a másik irányba laknak. Mondjuk necces a dolog, mert a nagytaták már nem élnek, de megkeresem a két nagymamát, s leültetem őket a vádlottak padjára. Remélem már készülnek a védőbeszédre, bár szót úgysem kapnak. Egyszer én vádolok, majd ítélek is, s esetleg utána levélben, vagy mittudomén. Inkább sehogy. Tömlöcbe velük!

Kétszer olyan hosszú így az út, mert előbb vissza kell érnem oda, ahonnan indultam, majd egy éles kanyar, s irány nagyi. Előbb az egyik, majd a másik, aki viszont megint csak jó távol lakik, innen és mindenhonnan (is). Beletelik vagy 3-4 napba, vagy talán lesz ez egy hét is…az élet pedig közben múlik…

Már legalább 3 napja úton vagyok. A szám kiszáradt, a lábam leette a bakancs, a só átütött kopott pólóm anyagán. Közben dédnagymamám régi történetei jutnak eszembe. Annak idején, amikor háborúk dúltak szerte a világba, nekik sem lehetett könnyebb, én csak örvendjek, hogy az utamat szabadon választhattam meg magamnak. Szabadon dönthettem úgy, hogy elégtételt veszek mindenért, ami engem ért…

Fülemben hallom dédmamám bársonyos hangját. Arról mesél, hogy azokban az időkben milyen sok csecsemő vesztette életét már rögtön születés után, vagy az azt követő néhány hétben, hónapban. Jóformán azt sem merték megnegedni maguknak az asszonyok, hogy kötődjenek gyermekeikhez. Talán ha már biztosra vehették, hogy életben maradnak. Neki sem egy gyermeke halt meg…gyászolt ő többet is. Háború, mező, munka…s persze a gyermekek. Mert hát ugy-e maguktól azok sem nőnek fel…

Nem tudom, hogy mi történik, de egyre lassabban haladok. Hogy pontosan hova tartok, nagyanyámhoz, vagy már a dédnagyanyám sírja felé, hogy neki is intézzek egy-két számonkérő mondatot, magam sem tudom…

A bosszúvágyam, a haragom, valahol a második világháború tájékán odaveszett. Mélyreható kutatásom során nem leltem bűnbakra. De akkor most ki a felelős az elcseszett dolgaimért? Egy nem túl rövid „séta” után mindenki válláról levettem a terhet? Akkor kiére tegyem? Kéne keresni egy felnőttet, az ő válla biztosan elbírja.

Nálam sokkal okosabb emberek azt állítják, hogy akkor felnőtt egy ember, amikor felelősséget tud vállalni az életéért, a döntéseiért. Talán ez lehet az oka annak, hogy annyi 70 éves gyermek van a világban, s néhány 14-15 éves (kora)felnőtt is.

S hogy felelősek vagyunk-e azokért a dolgainkért, melyeket még „gyermekként” követtünk el? Erre azt hiszem, hogy nem én vagyok a kompetens személy, aki választ adhat. Minden esetre azt gondolom, hogy a felelősség ott kezdődik, amikor megértem, hogy a dolgaim nem a szerencsén, a világon, a körülményeken, sokkal inkább az én rövid és hosszútávú döntéseimen, cselekvéseimen múlnak. Akkor vagyok felelős, amikor TUDOM, hogy a kő, amibe belrúgtam, akár az emberek testi épségében is kárt tehet, mégis behunyt szemmel azért belepöckölök egyet. Azt gondolom, ekkor már nem vagyok FELMENTVE…

2017-03-25_generations