Én vagyok-e?

Archive for július, 2018

Szabadon…

10 év… 10 éve „csapatom”. Ahogy vidéken mondanák, ez azért gombócból sem kevés. Az elmúlt 10 évben a nagyvilág elé tártam az életem bizonyos szegmenseit, amolyan „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” módon.

Amikor 2008-ban belekezdtem, akkor még korántsem volt fogalmam/elképzelésem arról, hogy miért csinálom, vagy egyáltalán milyen funkciót szolgál ez az egész dolog. Egy idő után azonban azt éreztem, hogy ha nem tör belőlem utat a felszínre az az érzelmi láva, ami időkzönként igen forróra volt képes felhevülni, akkor biztosan megbolondulok. Elgondolkodtam azon is, hogy vajon nem visszajelzéseket vártam-e a nagyvilágtól, vállbaveregetéseket, hogy „ügyes gyermek vagy, kisfiam”, Lájkot, mintegy megerősítés gyanánt, hogy nem vagyok haszontalan. Azonban abban az időben még nem volt olyan platform, ahol ezzel szembesülhettem volna, maximum egy-két hozzászólás, vagy személyes üzenet ért vissza hozzám.

Ha ma visszatekintek, már sokkal világosabb a kép. Ez a blog jelentette számomra a megnyugvást, a „megküzdést” olyan pszichésen megterhelő időszakokban, amikor nem volt senki a közelemben, akihez bizalommal fordulhattam volna. Próbálok mellőzni minden tudományos közhelyet, mégis érintenem kell például Carl Rogerst, aki azt vallja, hogy minden embernek szüksége van egy olyan közegre, ahol feltétel nélkül, ítélkezésmentesen elfogadják. Ahol megnyilhat, ahol „biztonságban tudja” magát, ahol nem kell félni attól, hogy pecsétet kap, ha feltárja a benne munkálkodó érzelmeket, de akár a „normától/normálistól”eltérő vágyait. Ha az ember ilyen „környezetre” lel, akkor beszélhet, s ha beszélni mer, akkor gyógyulni fog…

Nagyon nehéz feltétel nélkül szeretni valakit, de még akár csak elfogadni is. Úgy szocializálódtunk, hogy ítéletet mondjunk, még úgy is, hogy soha-senki nem is kért, vagy hatalmazott fel minket erre. Minden emberi cselekvésre, melynek szemtanúi vagyunk, van reakciónk, mégha azt nagyon sok esetben ki sem mondjuk… persze, azért elég sokszor ki is mondjuk, egyáltalán nem gondolkodva el azon, hogy vajon milyen (élet)út van a másik ember mögött. Hol járt mielőtt ideért és mik sodorták abba a helyzetbe, hogy úgy cselekedjék, ahogy. Erre ma már nincs idő. Menni kell, mert minden és mindenki rohan. Gyors döntések kellenek, gyors ítéletek és gyors megoldások…nem törődve azzal, hogy közben magunk előtt ferdítjük és raktározzuk is el ferdén a valóságot. A feltétel nélküli elfogadás egy olyan „jelenség”, amelyet egyikünk sem tud gyakorolni, s melyre kivétel nélkül mindannyian vágyunk…

Kezdetben ettől a blogtól kaptam meg azt a bizonyos elfogadást, „megértést”, amire a lelkem mélyén vágytam. Nem szólt bele, nem pofázott vissza, bátran és kendőzetlenül írhattam a bennem kavargó érzelmekről, dilemmákról, félelmekről és idealisztikus álmokról. Írhattam a családomról, ezen intézményben velem történő vélt vagy valós sérelmekről, mert úgy gondoltam, hogy ez rendjén van. Jól felfedezhető, hogy ez a sebzett gyermek korántsem volt tudatában annak, hogy mi helyes vagy helytelen, mi etikus vagy etikátlan, mit „szabad” és mit nem, minek hol van a helye. Egyszerűen jött, én meg utat engedtem neki…s milyen jól tettem. Nagyon sok ember van a környezetemben, akiknél a kukta levetette a födőt. Az nem járható út, hogy rotyog a fazék, de a gőznek nincs „egérút” a menekülésre. Kivétel nélkül MINDIG útat fog törni magának, a kérdés az, hogy milyen formában: pszichiátria vagy onkológia lesz-e a vége…

Amikor Erikával találkoztam, megváltoztak a dolgok. Ő elfogadta azt, aki Én vagyok és általa én is el tudtam fogadni önmagam. Már kevésbé volt szükség a blogra, egyre kevesebbet is írtam. Nagyjából csak akkor került rá sor, ha felültem az érzelmihullámvasút egy újabb járatára, s már nem tudtam kapaszkodni a biztonsági övbe. Ritkán fordult ez elő az utóbbi években. Sok mindent másképp látok, mint a kezdetekben, de eszem ágában sincs törölni a régi bejegyzéseimet. Évek múlva, ha kérdéseim lesznek magamhoz, ez lesz a legtisztább, legőszintébb forrás, amire támaszkodhatom.

Szüleim, nagyszüleim lelkivilágát is megrángatták a virtuálisan visszaköszönő sorok. Rájöttek, hogy nem igazán ismerik azt az embert, aki ezeket a betűket rakja egymás után. Nagyon sok konfliktust okozott, hogy miért tárom a világ elé a bennem rejlő érzéseket, gondolatokat, keserűségeket… Nem tehettem mást, túl sokan „merítkeztek” már a soraimból, akiknek ugyanúgy nem akartam hazudni, ahogy magamnak sem. Nem akartam többé kirakat életet élni, ahol eljátszom a tanult szerepet, hogy minden fasza, miközben BENNEM, ott belül nem volt az. Természetesen ahogy egyre mélyebbre ástam végül megértettem, hogy nincs az égvilágon semmi értelme a bünbak keresésnek, az már semmit nem változtat a dolgokon. Azonban azt is mindenkinek meg kellett értenie, hogy csak akkor szabadulhatok meg a terheimtől, ha egyenként mindenki találkozhat azzal a dühvel, amit jogosan érzek irántuk, vagy legalább az élethelyzet iránt. Az már egy következő lépés volt, hogy megértettem, hogy generációkon át ívelő a probléma és minden családban fellehető, szinte kivétel nélkül. Ez azonban hosszú folyamatnak bizonyult és semmi esélye nem volt a racionális érveknek, hogy az érzelmeimre hassanak. Azt hiszem egy életre megtanultam egy dolgot: ha a kisgyermek azt állítja, hogy „baj van”, akkor baj van! Nem számít, hogy látszólag minden rendben. Csak az számít, hogy Ő jelzett. Ha erre a jelzésre nem vagyunk elég fogékonyak, ha azt gondoljuk felnőtt fejjel, hogy ő érzi rosszul, akkor belekergetjük valami olyanba, amit egy életre rosszul fog elraktározni a lelkében. Sokszor meg fog szólalni benne a vészcsengő, de nyel majd rá egyet, „hisz nincs is baj, a felnőttek már megmondták, hogy én érzem rosszul”.

Annyi minden van még bennem, amit elmondanék, leírnék, mintegy „mentsük meg az egész tetves világot” jeligével, de egyelőre erre nincs tér és idő. Van egy csodálatos kislányom (bár ezt a kifejezést azért nem szeretem, mert olyan, mintha birtokolnám, pedig csak a „gyámjai” kéne legyünk, amíg erre neki szüksége van) és igyekszem tudatosan arra terelni magam, hogy a lehető legtöbb időt töltsek vele, legjobb tudásom és őszinte jelenlétem szerint. Mély nyugalommal felkészítve magamat majd azokra az évekre, amikor számonkér a jelenben elcseszett dolgokért. 🙂 Kérjen is számon! 🙂

Ha egy nagy bölcselettel akarnám zárni ezeket a soha véget nem érő sorokat, akkor annyit mondanék talán, hogy ha azt érzitek, hogy valami nem stimmel, merjetek segítséget kérni. Keressetek olyan embereket, akik megértenek, akik elfogadnak. Ha nem találtok, akkor forduljatok olyan szakemberhez, akinek „ez a dolga”. Ha visszatekintek az elmúlt 10-15 évre, akkor azt látom magam mögött szomorúan, hogy túl sok időt fordítottam arra, hogy megfeleljek olyan embereknek/barátoknak, akiket soha nem érdekelt az igazi „ÉN-em”.

(innen folytatjuk … valamikor) 🙂

illusione-liberta