Hatalom

Most már talán ötödik éve, hogy a húsvétot megelőző hat hétben -amit mifelénk csak nagyböjtként ismernek- részleges digitális-detoxra szánom el magam, ami abból áll, hogy ebben a közel másfél hónapban kilépek a facebook-messenger-insta kombóból. Utóbbit amúgy sem használom, maximum polgárpukkaszttásra, mert szerintem öreg vagyok hozzá. Így valószínű Tik-Tokom sem lesz, mert ahhoz meg már tényleg ősantilopnak számítok. Neked sincs TikTokod? Vén vagy, jobb, ha tőlem tudod! 😀

Nem azért választom ezt az időszakot mert az a klasszikus értelemben vett oltármászó figura vagyok, inkább praktikus okai vannak. Sokkal könnyebb röviden elmagyarázni, hogy miért éppen a nagyböjtben nem vagyok elérhető ott, ahol máskor a másodperc töredéke alatt kapcsolatot lehet teremteni velem. A képernyő-függőség egyik nem kívánatos hozadéka (a sok többi mellett), hogy túlterhelődik az a rendszer, amely a kapcsolattartásért felelős. Egy adott pillanatban azt szoktam érezni, hogy az életem abból áll, hogy válaszolok azokra az üzenetekre, amiket valószínű részben én kezdeményezek. Ez pedig borzasztóan le tudja terhelni a pszichémet. A másik „idiótizmus” pedig a hírfolyam minduntalan görgetése, amikor olyan információkkal töltöm fel az agyvelőm, amikre egyáltalán nem vagyok kíváncsi, s mikor épp feldolgozta volna a fejem, hogy Mariska kutyája mitől hányt, már azt olvasom, hogy a citrom megint öli a rákot. A hírfolyam pedig sosem ér véget, miközben a pszichém terhelhetősége véges. S mivel tudom, hogy fogékony vagyok a képernyő bambulásra, mert egykoron (s talán olykor ma is) szorongásoldásra használtam a monitort/telefonkijelzőt/fifa98-at, néha meg kell húznom egy vonalat, amikor megadom az agyamnak a regenerálódási időt, mint amikor az alkoholfüggők azt mondják januárban, hogy na most nem iszom, mert a májamnak ez jár. Aztán februártól preszilveszterig, adjad neki Bobby, lássuk mit bír meg a jóöreg szerv. Persze kizárólag minőségi borokat, kézmíves söröket és szilvaágyon, eperfahordóban érlelt liköröket, mert az az egészséges. Na, kb. én is így tolom, csak már nem ostorozom magam érte, hanem kisebb-nagyobb mértékben igyekszem visszább és visszább szorítani azt az időt, amit azzal töltök, hogy sikeresen élő zombivá válhassak. Persze a helyzet nem ennyire drasztikus, de azt sem hazudhatom magamnak, hogy minden rendben.

Azt gondolom, hogy szerencsés voltam/vagyok, mert az idei és a tavalyi nagyböjt is arra az időszakra esett, amikor a Covid körüli találgatások és mindenféle elméletek megjelenése a legnagyobb port kavarta, elsősorban az általam csak komment-szekciónak nevezett „részlegen”. Mivel nem olvashattam ezeket a hozzászólásokat, valószínűleg nagy agyrémtől mentettem meg magam, legalább is az őszi második hullám alkalmával tapasztalt közhangulatból erre vélek következtetni. Tavaly épp akkor „léptem le”, amikor megfejtették, hogy Bill Gates szabadította ránk a vírust, de valójában az 5G, s a belénk ültetett csip van a történet mögött, most pedig, ha jól értem akkor arról maradok le, hogy a vakcina következtében egyrészt mind meghalunk, másrészt lesz, akinek nemiszerv nő az orra mellé vagy helyére. Még mindig minden megtörténhet, ez tény, s ne aggódjunk, mert ősszel jön az oltás a vakcina ellen. 🙂

Örvendek, hogy kimaradtam a szájkáráté ezen részéből, mert magamat ismerve jártattam volna a számat -mert azt ugye tudom, ha kérdezik, ha nem- és arra a „hiénák” válaszoltak volna, arra pedig meg én replikáztam volna, s a fél életem ráment volna erre a hülyeségre. Miközben ebben, a részben csendesebb időszakomban ismét ráeszmélhettem arra, hogy bizony van hatalmam. Van hatalmam afölött, hogy miként élem az életem, s legfőképp miként élem MEG a dolgokat, a jelent, s a körülöttem zajló történéseket. Brutálisan sok irányból kapja az „ívet” a társadalom, vagy inkább a társadalomban élő ember, elsősorban annak köszönhetően, hogy #bódogbódogtalan (értsd: ilyenek, mint én) bármit kiírhatnak a netre, s az úgy kap szárnyra mindenféle fact-check nélkül, hogy azt már az is tényként kezeli, aki attól hallotta, aki még nem is olvasta. Így aztán ebben az átláthatatlan gebaszban, hogy ne reccsenjen meg az ember pszichésen vagy legalábbis kezdjen el szorongani úgy, hogy valami olcsó (értsd: gyors) vígaszba (lehetőleg egy másik ember, szervezet, rendszer bűnbakká tételébe) ne kapaszkodna? Nyugi, mielőtt lecsuknád a laptopot, megnyomnád a gépen a nagy fekete gombot, vagy csak gondolatban, esetleg hangosan elküldenél keresztmámám térgyekalácsába, szeretném jelezni, hogy ismerős a szitu. Évtizedekig úgy éltem (s sokszor ma is azt veszem észre magamon), hogy mindenért valaki más volt a hibás. Persze ez olykor igaz, de, ha ez mindig így van, a világot, az életemet így élem(meg), akkor mindenem van, csak szabadságom nincs afölött, hogy másképp is dönthessek. Pedig egyre inkább gondolom azt, hogy dönthetek másképp is. Eldönthetem, hogy belepusztulok a bizonytalanságba, vagy megvizsgálom, hogy mik az életemben azok a tényezők, amelyeken változtathatok és melyek azok, amikre nincs ráhatásom. Dönthetek úgy, hogy állást foglalok valami mellett (például beoltatom magam az AstraZenecaval), vagy valami ellen és vállalom annak a döntésnek a következményeit (például elpatkolok, vagy éppen megúszom az egészet). Hogy mi lesz a végkimenetele azt nem tudhatom, de annak igen, ha rettegésben élek? Nem a Covidtól vagy a haláltól, hanem akár a démonaimtól (legyen a neve Bill Gates, a mindenkori kormány, a világháborúk, a Windowsomba bekúszó trójai faló, sásámájdepárte).

Persze, könnyű mondani, tudom. Viszont azt is tudom, hogy nincs felszabadítóbb érzés, mint elengedni azokat a félelmeket, amelyekre semmi ráhatásom nincs. Mindennap rettegek, hogy valami baja esik a lányomnak, a páromnak, de folyamatosan figyelmeztetnem kell magamat arra, hogy oké, ez megtörténhet, viszont nem történt még meg, miért nyomorítom meg a hétköznapjaimat ezekkel a félelmekkel? Inkább emlékeztessen ez a félelem arra, hogy mennyire szeretem őket, menjek oda és adjak egy-egy csókot. Akár babonát is csinálhatok belőle. Megvédi ez őket valamitől? Nem tudom. De azt igen, hogy el kell fogadnom, hogy autóba ülnek, ahogy én is, s azzal már folyamatosan ki vannak téve a tragédiának. Ha viszont csak ezen jár az eszem, akkor korábban visz el a szívem, mint egy kamion. Azt gondolom, hogy a Coviddal, vagy minden ránk leselkedő félelemmel sincs ez másként. Megteszek mindent, hogy vigyázzak magamra? Igen. Akkor miért rettegek? Nem teszek meg mindent? Akkor meg ne rettegjek, hanem lépjek. Bármikor történhet egy tragédia, de most épp nem történt. Akkor meg? Ennyire könnyű lenne a matek… Persze tudom, matekból nem csak én buktam. De szerencsére lehet venni magánórát, járhatunk korrepetálásra. Így lettem végül én is 1.75-el 2-es matekból, az meg már átmenő 🙂

Miért pofázok erről annyit? Miért vagánykodom ki a világnak, hogy milyen f@sza csóró vagyok? Azért, mert hosszú évekig ültem a tanult tehetetlenségnek címkézett ön- és környezetpusztító állapotban, amit mindennek nevezhettem csak életnek nem. A világ egy olyan szar és borús hely volt, ahova felkelni reggelente totális időpazarlásnak tűnt. Aztán egyszer csak elhúztam a függönyt, kiderült, hogy 20-25 éven keresztül a sötétítőn át néztem ki az ablakon. Naná, hogy kevés volt a napfény. De nem a világ változott meg hirtelen, hanem sikerült megtalálni az árnyékoló szélén azt a kis műanyag bogyókból álló „biz-baszt”, amit ha lefele kezdesz húzni, akkor a „roló” felmegy. Sátánista helyeken ezt önismeretnek hívják.

Igaz, nekem egy gerincsérv kellett hozzá (hogy egy kicsit még benne maradjak az áldozat szerepben 😀 ), de meg lehet ezt úszni olcsóbban is. 😉