GYŰL-ölet

Nagyon tetszik, ahogy Kepes András a maga 72 évével a következőt fogalmazza meg arról, hogy megvan-e minden életkornak a maga előnye:

„Még huszonévesen idős barátomat győzködtem, hogy bizonyára minden életkornak, így az öregségnek is van valami előnye, meséljen nekem erről. Úgy nézett rám, mint egy hülyére. „Előnye az öregkornak? Például mi?” – kérdezte. Én már tudnék mesélni, ha egy hasonló bolond fiú, mint annak idején én, megkérdezné. Mondanám, hogy az ember végre belenyugszik, hogy nem lesz soha magas, szőke és kék szemű, nem lesz wimbledoni teniszbajnok és Nobel-díjas se, addigra rájön, hogy a világ egyáltalán nem arra vár, hogy ő mentse meg, és hogy az embereket nem szeretni vagy gyűlölni kell, hanem megismerni és megpróbálni megérteni. „

Nagyon erősnek érzem ezt a befejezést: nem gyűlölni kellene egymást, hanem megismerni és megpróbálni megérteni. Kepes András nem pszichológus, de azért azt hiszem valószínűleg az élete során megélt egyet s mást, megtapasztalhatott ezt-azt, ha így vélekedik. Milyen érdekes, hogy valaki például a halálos ágyába kell kerüljön, vagy jónéhány tavaszt meg kell érjen ahhoz, hogy megfogalmazza, hogy mi is lehetett volna az élet eszenciája. Mintha az idősebb, tapasztaltabb, bölcsebb társainktól valamiért nem akarnánk tanulni, mindenképp végig szeretnénk járni a magunk útját, ami talán jó esetben hasonló felismerésekhez vezet, de általában a képzeletbeli monitoron el kezd pillogni a felírat: túl késő.

Nem vagyok egy templom kapu, főleg ifjabb koromban beleszaladtam jónéhány baromságba, sőt sokszor attól éreztem magam vagányabbnak, hogy valakit egy szópárbajban levertem vagy megaláztam. Ma már nem tartom ezt túl férfiasnak, inkább látom a gyengeség, a sebzettség jeleinek. Úgy akartam felemelkedni, hogy lenyomtam másokat.

Amikor szét nézek a világban, folyamatosan hasonlókat tapasztalok. Néha azt gondolom, hogy azért „csináltam azt is végig”, hogy most egy szavam se lehessen, ne ítélkezhessek, inkább kíváncsiskodva, kellő empátiával próbáljam megérteni, hogy mi történik az emberekben.

Ma már valóban azt gondolom, hogy az tesz minket igazán emberré, s talán emel ki az állatvilágból, hogy képesek vagyunk egymás segítségére lenni, egymást felemelni, bíztatni, együttműködni, megbocsátani. Miközben a világ (s ezen belül a hírek) folyamatosan arról szólnak, hogy a különböző embercsoportok (legyen szó felekezeti, etnikai, különböző kulturális hovatartozásról) elnyomják, kizsákmányolják, a szó szoros és átvitt értelmében is megerőszakolják egymást, én azt gondolom, hogy az ember nem ilyen. Azaz mégis csak részben ilyen, de engem sokkal jobban izgat az, hogy miért. És ha ezt a kérdést fel merem/akarom tenni magamnak, ha valóban „piszkálgatom” kicsit közelebbről a témát, akkor előbb-utóbb bele fogok botlani az „igazságba”, a realitásba, hogy minden erőszak, minden deviáns viselkedés, minden függőség mögött ott van valamilyen fájdalom, veszteség, ami miatt a másik ember úgy viselkedik ahogy.

Kultúránkban, ha a „megértés/elfogadás” szavak elhangzanak, akkor szeretjük a fehér-fekete, jó-rossz sablon szerint kezelni a dolgokat, tehát rögtön liberálisok (értsd: libsik),  puhapöcsüek, gyámoltalanok, gyengék stb. jelzőt kapjuk a komment-szekció (értsd: az önkéntes alapon működő bíróság) részéről. Hogy mire gondolok? Mondok példát. 🙂

Amit vallok és gondolok: Nekem semmi bajom a homoszexualitással, sőt, hosszú ideje próbálom megérteni, hogy pontosan miként működik a szexuális orientáció, mennyiben befolyásolhatják a környezeti hatások és mi az, ami genetikai vonalon „érkezhet” a dologból. Egyszersmind kíváncsi vagyok, hogy miként működik az ember és, ami más, mint én, az miért más?

Amit erről sokan a környezetemben gondolnak: „Csongi szereti a buzikotö!”

Engem egyre inkább érdekelnek más vallások, azon belül is, hogy mit adnak ezek az embereknek, ők ezt hogy élik meg, mit gondolnak az élet értelméről stb.

Ahogy sokan értelmezik ezt a dolgot: „Csongi ateista, de legalábbis eretnek.”

Nem titok, hogy egy ideje úgy gondolom, hogy nincs jogunk elvenni más élőlények életét, főleg úgy, hogy sem az egészségünk sem pedig az életben maradásunk nem múlik ezen, valójában kulturálisan örököltük tovább és ezt tartjuk normálisnak.

Amit majdnem mindenki gondol: „Csongi szektás!” 😀

Fehér vagy fekete, jó vagy rossz. Nincs átmenet, nincs hajlandóság a párbeszédre, az egymás megértésére. Ami nem olyan, mint én, az csak valami rossz lehet. S miközben hisszük és valljuk ezeket a dolgokat, nem látjuk saját magunkon, hogy ugyanúgy bántalmazóvá váltunk, mint, akiktől magunkat akarjuk óvni. Ugyanúgy kirekesztőek lettünk, mint, akik szerintünk minket akarnak elnyomni, letiporni.

Vajon azért lopnak a cigányok, mert van bennük egy „tolvaj” gén? Vajon azért „haragszanak” ránk a románok (mi pedig rájuk), mert van bennük egy „gyűlölet” gén? Vajon azért gyújtják fel fél Amerikát a feketék, mert ők „primitív állatok”? Vajon azért robbantja fel magát a muszlim csákó a katolikus templomban, mert ő „szövetkezett a Sátánnal”? Vajon azért üti az apa/a pedagógus/az edző a gyermeket, mert egy pszichopata, aki a velejéig romlott?… pontosan holnap hajnalig lehetne folytatni a sort.

Hogy egyetértek-e a fentebb leírt cselekedetek egyikével is? NEM! Szerintem a kérdés nem így tevődik fel. Nagyon tetszik a segítésben olyan sokszor emlegetett mondás: Megértelek, de nem értek veled egyet!

Azt gondolom, hogy ebben annyi minden benne van. Átfogalmazom: szerintem ebben MINDEN benne van. A fentebb leírt dolgok egyikével sem tudok azonosulni, egyikével sem értek egyet és azt vallom, hogy meg kell állítani ezeket a cselekedeteket. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy nem elég csupán gyűlölni, kirekeszteni, eltiporni azokat, akikkel nem értünk egyet. Semmivel, de semmivel nem kerültünk közelebb a megoldáshoz. Óriási falakat húzunk magunk köré, amely az emberek, a különböző csoportok közötti szakadékot csak még jobban mélyíti.

Nem gondolom azt, hogy meg kéne simogatni a buksiját annak a felnőttnek, aki megüt egy gyermeket. Gondoskodnunk kellene arról, hogy másodszor ez ne történhessen meg. El kell őt onnan „távolítani”, de közben „érdemes” felismerni, hogy valószínű számára az erőszak az egyetlen eszköz. Jó eséllyel valaha őt is verte egy másik „pszichopata”.  Ha nem tudom, nem akarom látni ezt, akkor önmagamnak is hazudok. És én azt gondolom, hogy nincs nagyobb becsapás az önmagunk becsapásánál.

Minden bántalmazó mögött ott van a bántalmazott, kiszolgáltatott (egykori) gyermek, akit valaha bántottak, elhanyagoltak, kihasználtak. Ha ezt nem tudom, vagy nem akarom észrevenni, akkor nem kerültem közelebb a végső „megoldáshoz”. Kirekesztettem az amúgy is kirekesztettet, eltávolítottam az egyik áldozatától és „odalöktem” a következőhöz.

Minden hatalomfüggő mögött ott van a kisgyermek, akit a szülei nem tartottak elég jónak. Minden „gyűjtögető”, (csupán) pénzt kergető mögött ott van a kisgyerek, aki az érzelmi hiányait tudat alatt fizikai tárgyakkal pótolja, átgázolva mindenkin és mindenen, ami az útjában áll.

Hogy lesz itt ismét megint minden fehér vagy fekete? Sokan a megértés alatt a felmentést értik. De én nem erről beszélek. Amiről én beszélek az a nehezebbik út: törekvés a helyzet megértésére. Mert ha megértem, hogy mi hozza ki valakiből az állatot, talán ösztönözni tudom arra, hogy segítséget kérjen.

Ha az a liberalizmus, hogy én meg akarok ismerni másokat, meg akarom ismerni a deviáns viselkedésüket beindító szálakat, akkor igen, valóban libsi vagyok.